Valamikor harminc évvel ezelőtt Gábor Enikő egyfajta belső kíváncsiságtól hajtva elhatározta, hogy valami olyat szeretne csinálni, amit senki más nem. Minden innen eredeztethető.
Akkoriban elsősorban festőként gondolt magára, s talán ez ma sem változott meg teljesen, de Gábor Enikő – átlagos szerencsével – a végét járó, haldokló Forte gyárból szerzett annyi tekercs „végtelenített” fotópapírt, hogy nekiláthasson fotóalapú kísérleti festményei elkészítésének.
A nagyítógép szokásos paraméterei számára rögtön egyfajta gátak – ám festőként, a klasszikus fotográfus korlátaitól mentes, felszabadult örömmel úgy dönt, hogy kifordítja a nagyítógépet, így a fotográfiai léptéket egy festőhöz méltó táblaképi léptékre váltja.
Gábor Enikő: Braun Etelka metamorfózisa (multiexpo), 1993
Kisképzős korában, alkotói éveinek kezdetén a műfaji határok sokkal szorosabbak, szigorúbbak voltak. Azzal a gesztussal, hogy Enikő a fényt mint alkotóelemet vonta be a festészet eszköztárába, egy akkor még nehezen befogadható dolgot hozott létre.
Szerencsére ösztönző erővel hatott rá Baranyay András, aki pontosan tudta, hogy lehetséges az átjárás a műfajok között. Enikőt, technikai kalandjainak tapasztalata a mozaik, zománc, freskó színterei után, a fotóban is hasonlóan akkurátus próbálkozások felé hajtja. Az archaikus, kézműves technikák meg is engedik, hogy kísérletezzen a felülettel, az eljárásokkal, és örömöt leljen abban, hogy mennyiféle lehet egy felvétel absztrakciója, ha más és más módon ülteti azt a valóságba.
Gábor Enikő: Üvegsügér (fotogram), 1996
A fotográfiai valóságtartalom vagy a kép mint dokumentum-evidencia kevésbé érdekli Enikőt – s ez mai napig tartó markáns, egyre szintetizálódó erővonal a kezdeti alkotómunkájában is. Például már korai, Egyiptomban született felvételeit is – saját bevallása szerint – azért volt olyan könnyű elkészíteni, mert kedvenc Yashicájába felülről belenézve a portréalany zavartalan, s a helyzet, a fotografálás aktusa konfrontálódás-mentes lehetett. Ez az aktus, avagy az el- és lekapás, a pillanat, az akció, a sontagi „magáévá tevés”(1) Enikőt leginkább hidegen hagyja. Hasonlóan, a figuralitás kerülése is egyfajta attitűd a munkamódszerében, ami, valljuk be: ritka a fotográfia „valóságmásoló” gyakorlatában. A világ megvalósulásának, testet öltésének domborulatai és völgyei, a létezés absztrakt térbizonyítéka, a formavilágból kicsalható konklúzió az, ami a valóság alakiságából Enikőt leköti.
Gábor Enikő: Camera Reluxa IV, 2001
A képzőművész, aki a fotográfia felé kacsintgat, nem kap megfelelő támogatást a főiskolán sem, ugyanakkor megrendezi első önálló kiállítását 1993-ban, amikor is munkái értő szemekre lelnek. Barta Zsolt Péter még ebben az évben meghívja a Pozsonyi Fotóhónapra kiállítóként, majd bekerül a fotográfia és festészet között tátongó sorstársi körbe a Detvay Jenő által vezetett Bolt Galéria művészei közé, és így helyére kerül: Minyó Szert Károly, Vékás Magdolna, Czeizel Balázs, Kerekes Gábor, Telek Balázs társaságába.
Egy ilyen társaság olyan húzóerő lehet, amiben alkotói életbiztosítást nyer a jelölt: tetteire, ötleteire ösztönzőleg hat a műfaji biztonság mellett a művésztársak útja is. S ezzel elkezdődhet a kísérletek hosszú sorából kitartó munkával építkező, lassú, olykor nehézkes, máskor piszmogó, fokozatos, de biztos letisztulás.
Gábor Enikő: Önarckép, 2001
Enikő korai munkamódszerében a „test” kapott prioritást, a végső műtárgy fizikai formája, melyhez illő negatívot keresett. A fotografálás és a táblakép elkészítése két külön eredőjű, mesterségesen összefésült folyamat volt kezdetben, melyek azonban párhuzamossá nőttek a harminc év alatt. A probléma, amelyet Enikő felvet, a folyamatos gondolkodás során leradírozza magáról a felmerülő kérdéseket, és e szintetizáló folyamat maradéka – ha Enikőt továbbra sem hagyja békén – lesz az új projekt magja. Legyen ez a térbeliség, a végtelen, a szimulált valóság, az illúzió, vagy például az önmagába fordulás matematikai, fizikai, filozófiai vagy pszichológiai problémája. A születő koncepcióhoz szorosan, de nem erőszakosan illeszkednek Enikő képei.
Gábor Enikő: Szféra IV Track (digitális fotogram), 2016
Inkább fejben fotóz, vagy nem is fotóz már, csak kamera nélkül. Nem direkt irányít, hanem hagyja, hogy a kezei között formálódó alkotás öntudatra ébredjen. Engedi, hogy az anyag felszólaljon a folyamatban: párbeszédbe elegyedik a fotópapírral.
És tudják, milyen erőt hív ehhez segítségül? A véletlenek és a hibák erejét. „Mindig történik valami” – mondja Enikő, mintha nem is ő tehetne róla. Érdekes kitétel, hogy néha a szóra bírandó anyagot fel kell sérteni, meg kell vágni. Ki kell fordítani saját, zárt dimenziójából ahhoz, hogy szóra lehessen bírni.
Gábor Enikő: Szféra IV (fotoplasztika), 2016
Úgy hiszem, egy holisztikus szövet részeként mindannyian egyfelé sodródunk a világban, akár tudat alatt is. Közös valóságunkban nemrég létjogosulttá magyarázták a kvantumfizika alapjait: a képzeletbeli számok valódiak; a kvantumteleportáció jelensége demonstrálható.(2) Idén a foton-összefonódásokkal kapcsolatos kísérletekért kaptak Nobel-díjat. Ezek után szinte magától értetődő, hogy Gábor Enikő ebben az évben készít önmaga dimenziójára rálátó kvantumfotogramot az Introverziók sorozatban. Az sem véletlen, hogy e munkája egyikét illusztrációnak választják az Útikalauz a fizikához című könyvbe.
Gábor Enikő: Introverziók B4 és B5, kiterített változat (fotogram), 2020
Nem csak Enikő szexi, hanem a fotográfia szexi attól, hogy ilyen Enikői vannak.
Elhangzott Gábor Enikő Fényfogások című retrospektív kiállításának megnyitójaként (Hegyvidék Galéria, Budapest, 2022. november 4–26.).
Gábor Enikő kiállításának részlete (Fotó: Egressy Orsolya; © MOM Kulturális Központ – Hegyvidék Galéria)
Hivatkozások
1 Susan Sontag: A fényképezésről (1977)
2 Bobák Áron: A kvantumfizika úttörői kapták az idei fizikai Nobel-díjat; Rakéta, 2022. 10. 05.
