Van abban valami kétségbeesett optimizmus, hogyha hiszünk önmagunk dokumentálásának lehetőségében. Egy pozitívabb világban ez még természetes volt. Valamikor, régen, talán a nyolcvanas években. A nyolcvanas évek legelején. A hit akkor még itt lakott velünk.
A hit, hogy valami azért megmaradhat mindabból, ami egykoron voltunk.
Egy nap története. Az ébredéstől az elalvásig. Az ébredés a születés metaforája. Az elalvás a halál szimbóluma. Megszületünk, és elmegyünk. Elkezdjük a napot, és befejezzük a napot. És megmarad belőlünk az, amit sikerült dokumentálnunk önmagunkból.
Géczi János és Molnár László egy – a maihoz képest – optimistább korszakban meséli el nekünk, kik is vagyunk valójában. Regényt írnak, megírják egyetlen napjuk történetét – ahogyan megtette ezt Joyce is az Ulyssesben –, és a regényük megmutatja azt a világot, ami már nincs, de ami volt. Reménytelenség és rengeteg életigenlés, „mégis-optimizmus”, nyomor és a perspektíva gazdagsága: két fiatalember, egy fiú és egy lány a nyolcvanas évtized első, pontosabban szólva, nulladik évében összekapaszkodik, és megy bele mindabba, ami a jövő, ami a jövőjük, vagy ami a mi jövőnk, ha van, ha volt.
Részlet a Fotóregényből
„A kiállítás minden bizonnyal itt elkezdődik”, írja egy ismeretlen kéz filctollal arra a papírra, ami – „gyertyák lobognak”! – a születés misztériumát jeleníti meg kissé tétova, jellegzetes írógép-betűkkel. Az „előutószó” szerzője, Géczi János azt írja, ez az ismeretlen kéz a költőtárs Zalán Tiboré, akinek a tiszte az adott korban, vagyis a nyolcvanas évek elején, annak a kiállításnak a megnyitása volt, ahol a „fotóregény” képeit, jegyzeteit láthatta az a közönség, amelyik kétségtelenül kíváncsian és lelkesen akart belepillantani abba az intim világba, amit ezek a dokumentumok elénk tárnak. Fekete-fehér, olykor homályos, inkább sötétbe hajló fotók, töredékei az „egyetlen” napnak, a születés és a halál közötti időnek, ez az, ami megmarad, ez az, amit képesek vagyunk felmutatni.
Recenzensként, kritikusként és pályatársként is újból és újból felteszem magamnak a kérdést, miért is vonzódik Géczi János ennyire a fragmentumokhoz, a tépett, a már nem egész „maradékokhoz”, az esetlegesen megmaradt részletekhez. Mi az, ami ezekben fontos a számára, illetve a számunkra? Mit találunk a megszürkült, elsötétülő fotókban, ami annyira meghatározó?
Részlet a Fotóregényből
Paradox módon éppen a mai történések adnak ezekre a kérdésekre választ, az a helyzet, azok a körülmények, amelyekben jelenleg élünk. A háború, a lefojtottság, a bizonytalanság, a rettegés.
Ez a „fotóregény” valójában „háború előtti” dokumentumok halmaza, egy olyan világ lenyomata, ami már nincs, de ami volt, és amire ma már csak nosztalgikusan emlékezhetünk.
A fotók szürkesége, a rajtuk feltűnő bútorok, használati tárgyak, székek, asztalok, függönyök, evőeszközök, fali díszítőelemek, mindezek hétköznapisága, takaros és büszke szegénysége, valamint a képekhez tartozó írógépelt jegyzetek, a központozás nélküli versszöveg például, amiben azt írja a szerző, feltehetően Géczi, hogy „ovális tükör pereg a foncsor az üvegen apró karcolás”, mindez azt sugallja, van valami perspektivikus és optimista a nyomorunkban, mert mindannyian ilyenek vagyunk, ebből kilépni nem tudunk, nem is akarunk, és nem is kell, de jó, hogy vagyunk, és lehet mindebben valamiféle „boldogság”, így, idézőjelben, vagy legalábbis valamiféle „élet”, valamiféle perspektíva.
Részlet a Fotóregényből
Ilyen módon végig lehet csinálni a napot, az életet, biztonságunk van, tudjuk, legalább azt, hogy mégiscsak emberhez méltó módon létezhetünk.
A Fotóregényben minden ott van: a születés, a gyerekkor, a gyerekkor alárendeltsége, a kamaszvilág, és ott van a párkeresés, ott vannak a közös csavargások, és benne van a feszültség is, ami egy párkapcsolat sajátja lehet, „este későn jövök”, írja az egyik jegyzet, amiben ott van még a félrelépés is, a kimozdulás igénye a hétköznapokból, benne van a menekülési kényszer is, és ott van aztán a regényükben az elcsöndesülés, ott vannak az utolsó napok, évek, a lezárás előtti idő összekapaszkodása. Hogy aztán jöjjön a végső, szomorúan ironikus jegyzet, miszerint „Ez a kiállítás itt fejeződik be. Talán!”, és ez a jegyzet, ennek a sajátos humora visszaránt minket a valóságba, és egyben el is távolít, azt üzenve, hogy a mi hétköznapjaink mégis mások, hogy mindez „csak” műalkotás, regény, fikció, ami tükörkép ugyan, mégsem valóság, a mi valóságunk.
Géczi János és Molnár László felemel minket, azzal, hogy megmutatja az egykori hétköznapjainkat. Kizökkentenek minket abból a mai világból, amiben már minden másképpen van – a szegénységünk nem természetes és nem átlagos, a jövőképünk homályos és szürke, bizonytalan, és fuldoklunk valamiben, ami már messze nem a nyolcvanas évek.
Részlet a Fotóregényből
A kötet fedelén egy fiatal férfi és egy lány látható, összebújnak, összekapaszkodnak. A lány arcán valamiféle reményteli boldogság látszik, az egész testbeszéde azt sugallja, hogy „szegények vagyunk, de vagyunk, és minden jó lesz”.
A fiatal férfi mintegy védőn öleli magához a lányt, és mintha azt figyelné, számolni kell-e valahonnan „támadással”, ami az ő boldogságukat megzavarhatja. A környezet sötét, mintha valami külvárosi milliőben, egy kerítés előtt lennének, talán, de ez nem is lényeges. A férfi kockás inge, a lány ujjatlan trikója szintén egyszerűséget, hétköznapiságot sugall. Fiatalok, akiknek az élete beleíródik azokba a fotókba és jegyzetekbe, amelyek megtöltik a Fotóregény lapjait.
A képen mi vagyunk jelen. Mi, mindannyian, akik éltünk a nyolcvanas évek elején.
Géczi János – Molnár László: Fotóregény
Művészetek Háza Veszprém, 2018
