Szürke gém
Csodabogár a Mälar-parton. Egy szürke gém. Elvegyülve a ludak között, mintha ő maga is lúd lenne, lúdnak tartaná magát. Másképp hogyan került volna közéjük? És érezné otthon magát…
Kirí persze a csapatból. Először is magasabb. Egy madárfejjel, meg még egy féllel. Mert nem is kucorodik össze, hogy lúdnak lássuk. Viszont a mozdulata a ludaké: éberen figyel, felemeli a ludakénál hosszabb csőrét.
Személyiségzavar tehát? Vagy elveszett, elkallódott, leszakadt a rajból? Mint Fekete István Kele névre hallgató gólyája – megsebesült? Eltűnt mellőle a raj, egyedül maradt? Ezernyi kérdés, amire választ nem találunk.
Közben a svéd közszolgálati rádió műsort sugároz kihalt állatfajokról, a mai rész egy picike madárról szól, amelyiknek mára csak a hangja maradt fenn: remegő, vékony, dísztelen, mint egy lehajló fejű fűszál halovány virága… A vékonycsőrű pólingról van szó (Numenius tenuirostris), mely valahol Szibériában élt, nyaralni pedig Marokkót választotta. Egy svéd madarász kétszer leutazott az afrikai országba, hogy fedezze fel magának azt a madarat, amelyikről hallott, írtak róla, de kevesen látták. Pezsgőt is bonthatott (vitt valójában magával), mert csoportja észrevette három példányát a pólingnak. Következő évben már csak egy tette meg Szibériából a nagy utat, s látták még éppen Magyarországon, de mára már valószínűleg eltűnt, s vele együtt a faj. Szomorú, nem?
Minden eltűnés szomorú.
Vajon Mälar-parti madarunkra is hasonló sors vár? Az ardea családnak valamelyik kihalófélben lévő fajtájához tartozna?
Dúdoló
A Kerek erdőt kerülő sétányon elhagy bennünket egy dúdoló férfi. Tipikus svédsovány, azaz sportos hetvenöt körüli, sétára felszerelkezve, öröm nézni. Feltűnik, mennyire jókedvű, még előzésben sem hagyja ki a dúdolást, mintha nem is lennénk ott, mintha nem ránk tartozna az ő jókedve.
Első gondolatom az, hogy milyen jó, hogy valaki a Mälar-partján dúdol, énekel. Összehasonlítom azokkal, akiknek a fején fülhallgató, például azzal kocognak, s hát rokonszenvesebb számomra a dúdoló, ugyanis az talán még észreveszi a természetet, míg a másik – meg nem bocsátható bűn – csak a lába elé néz.
Bárcsak mindenki dúdolna a Mälar-parton, gondolom, nem festenének a kioszk falára, nem szemetelnének. Nem gyújtanák fel a fa nyugágyat, nem dobnák be a vízbe a fehér padot…
Viszont már itthon töprengek el azon, hogy mennyire etikus dúdolni? Ebben a mai világban, amikor valamilyen katasztrófa bármikor bekövetkezhet. Kis Kim felrobbantja Japánt, Kaliforniát, az azeriek vérfürdőt rendeznek Hegyi Karabachban. Putyin lerohanja Észtországot, Lettországot, polgárháború tör ki az Egyesült Államokban. Húzódik össze a demokrácia a világon, ha Trumpot újraválasztják, valamint Trumptól függetlenül Európa keleti részén, nem sorolom, pedig lenne még bőven példa.
Kérdés tehát: amennyiben valóban egy globalizált világban élünk, és a tévéhíradó mutatja Koreát, és Mexikót, és Nigériát, nem lennénk annyira világpolgárok, hogy fájjon nekünk az, ami velük történik? Ha Szíriát bombázzák, foteljeinkben ülve fél óra múlva mi is látjuk.
