„Egy-egy zárt, önálló világ minden munkája, valaminek az összegzése, ami szavakkal nehezen elmondható, belülről sugárzik. Alakjainak méltósága van és szépsége, a szó legnemesebb értelmében.” (Láng Eszter)
Engem ért a megtiszteltetés, hogy megnyissam Hondromatidisz Rigasz emlékkiállítását. Nem volt nehéz választás, hiszen nagyon kevesen maradtunk az egykori osztálytársak közül. Mert osztálytársak voltunk a Budapesti Művészeti Gimnáziumban. Ott alakult ki emberi, szakmai barátságunk.
Nehéz idők jártak. Alig egy évtizede ért véget a II. világháború. Az ország, a város akkor kezdett éledezni a romokból, a túlélők nem tehettek mást, folytatni akarták – akartuk az életet. Mi művészek akartunk lenni; valami belső kényszer hajtott minket, talán a szabadság iránti vágy. A művészet valami homályos célként lebegett a szemünk előtt, nem sokat tudtunk róla. Az biztos, szerettünk rajzolni.
Szóval ott ültünk az osztályban 31-en, amikor harminckettediknek új fiú érkezett, Hondromatidisz Rigasz. Mikor meghallottuk a nevét, azt hittük, vicc. Zárkózott volt, bizalmatlan. Aztán megtudtuk, mi áll mögötte. Háború, polgárháború, menekülés, elszakadás a családtól, aztán idegen emberek, idegen nyelv. Szerencsére jó közösségbe került. A Hondromatidisszal nem tudtunk mit kezdeni, de amikor megtudtuk, hogy Rigasz egy nemzeti hős volt és tőle kapta a nevét, úgy is kezeltük. Összekötött minket a sport és a napi 8–10 óra közös munka a műtermekben.
Az első két évben mindenki rajzolt, utána választottunk szakokat – festő, szobrász, iparművész. Mi a szobrász szakon folytattuk. Rigasznak nem volt más választása: ha görög vagy, csak szobrász lehetsz. Az is lett. Nekem nem tisztem, hogy minősítsem. Soha nem néztük egymást kívülről. Az ember talán nem is tudja objektívan megítélni azt, akit szeret. (Lásd a házasságok problematikáját.)
Hondromatidisz Rigasz: Nő lepellel; Hárman (bronzszobrok; fotók: Sándor Margit)
Az ember azt hinné, a szerencse a tenyerén hordozott minket, hiszen egy szellemi felfrissülésben, a legendás 60-as években indult a pályánk. A dogmatikus kultúrpolitika lazulóban volt, a képzőművész szakma ideális konstrukcióban működött. Röviden vázolom, mire gondolok.
Új városok, új városközpontok épültek lakótelepekkel, művelődési házakkal. Igény volt az új művekre. Volt egy – ma már elképzelhetetlen – törvény: minden nagy beruházás 2 ezrelékét műalkotásokra kellett költeni. Magyarul szobrokra, freskókra, gobelinekre, kerámiákra. Munkaelosztó bizottság működött, a Képzőművész Szövetség irányítása alatt.
Persze semmi sem lehet tökéletes. Öt éven múlott. Ha öt évvel korábban végezzük a főiskolát, mi is tagjai vagyunk a bizottságnak, a szövetség vezetésének, és jobb eséllyel vágunk bele a kiélezett szakmai küzdelmekbe. Adott helyzetben nem sok esély nyílott. A mérvadó pozíciók már el voltak foglalva, a természetes szelekcióra nem számíthattunk, hiszen életerős fiatal kollégák vezették a rendszert, és összezártak.
Hondromatidisz Rigasz: Szerelem (márvány; fotó: Sándor Margit)
Nem sok választás volt. Vagy beállsz a sor végére a falkába, vagy kihívod a falkavezért. A kor nem a bárányokról szólt. Farkasok voltunk, farkastörvényekkel. Ebben a helyzetben indult Rigasz is. Tisztes szegénységből, társadalmi beágyazódás nélkül, egzisztenciális gondok közepette. Esély csak úgy lett volna, ha minden pályázaton részt vesz (mert az bőven adódott), és lépésről lépésre elindul a szakmai létrán. Ide azonban először is műterem és valami minimális jövedelem kellett volna.
Először díszítőszobrászként restaurálásokon dolgozott. Az anyagi gond megoldódott, de sok értékes idő elment, amit művészi munkával kellett volna eltölteni. Azután megtörtént az áttörés. Megjelent az életében Zoi, a család és – ami nagyon fontos – önálló lakás, műterem és mindez együtt: Debrecen.
Új korszak kezdődött életében, lényegében erről szól ez a kiállítás. A világ is felgyorsult. Abban az időben nagy változások mentek végbe a kulturális életben. Enyhült a szocreál szigor, bejöttek és hatottak a nyugat-európai izmusok, kinyílt a világ.
Hondromatidisz Rigasz: Átölelve (fa; forrás: az alkotó családjának archívuma)
Rigaszról lényegében leperegtek ezek a tendenciák. Korán megtalálta a saját kifejezési formáját, ebben a görög örökség segített neki. Szikár, nagy formákból szervezett, szűkszavú, lényegre törő, férfias formarendet alakított ki. Munkáit látva számomra mindig a korai, archaikus görög szobrok életérzése sugárzik.
Témái az ősidőktől folyamatosan élő témák: család, szerelem, összetartozás, az élet. Hősies küzdelem az idővel, az elmúlással. Ami a szobrászat dolga.
Elhangzott Hondromatidisz Rigasz (1942–1996) emlékkiállításának megnyitójaként, 2022. november 3-án Debrecenben, a Kölcsey Központ Bényi Galériájában.
