„Szeretem, ahogy a nyomhagyás aktusa és maguk az alapanyagok válnak jelentéssé.” (Lynette Yiadom-Boakye)
Felházi Ágnes a festészetet festi. Nem az önmagáért valót, de mégis maga a szakmaiság, a képkészítés, a nyomhagyás izgatja. Kiállításának címe lehetne Festmények is, de ő a másik szenvedélyét, a gyerekkora óta tartó vándorlás élményét, a perpetuum mobilét választotta. De hát ez az örökmozgás, vagy az örök mozgás ott van festészete lényegi elemi között. Rétegek és felületek, rétegek és nyomok, százszor is át- meg átfestett vásznak és falemezek. Ezek Felházi képi üzenetei.
Persze ad címeket, az előbb említett Perpetuum mobile mellett látunk Vándorcirkuszt, sőt annak éjszakáját is, hommage-okat (Kondornak, Kleenek), van Expedíció és Vízpart, de mégis. Amit a néző elsőként észlel, az a színek egymásra hatása, egymáson való megfelelése, összeölelkezés, egy festészeti orgia. Érzékeny és érzéki kis rezdülések, melyek a kolorista festő vásznain ott rejtőznek, s mutatják, mi is az az elementáris festészeti vágy, ami őt mozgatja.
Képeinek nagyja informel, szabadon áramló festői felület. Festői nyelve a szinesztézia megragadása. A színnel kifejezhetőt minden fölé helyezi. Finoman megfestett felületek és robusztus ecsetnyomok, játékosság és dráma, képes beszéd és szavak nélküli színharmónia egyszerre izgatja, és ezeket egyszerre tárja képein elénk.
Felházi Ágnes par exellence festő, akinek lételeme az anyaggal való küzdelem. Vannak történetek a képein, de nincs történetmesélés. A narratíva maga a szín és annak jelenléte.
Felházi gondolkodásmódja – még ha maga a festészeti rendszer másképpen jelentkezik is – jól megragadható Cézanne egy gondolatával: „A napot nem lehet reprodukálni, csak reprezentálni, vagyis ábrázolni valami mással, például színnel.”
Ez a másfajta, vagy másként történő ábrázolás Felházi számára a réteges festés gyönyörűségesen nehéz feladatával kapcsolódik össze. Érzelmileg foglalkozik a festői folyamattal. Képeit a festészet mint önmaga legalább annyira jellemzik, mint a rajtuk megjelenő apró figuratív utalások. Ezzel kapcsolható össze Kandinszkij mondata: „A színek és formák harmóniája természetesen csak az emberi lélek célszerű megérintésének elvén alapulhat.”
Ez a célszerű megérintés – véleményem szerint – az utalásrendszer, melyet Felházi a festészeti folyamat ábráinak részeként vonalak, karcolt rajzok (kerék, sátor, építmény) formájában helyez a képre. De ugyanezt figyelhetjük meg egy-egy monokrómba, főként a kék variációiba hajló festményen megjelenő égővörös vagy narancs, esetleg fehér szín, színes foltocska esetében is. A szükséges kontraszt, a minőségi hatás beépítése a kép struktúrájába a festői magatartás eklatáns példája.
Felházi Ágnes lírai alkatú művész, képein ez a fajta érzelmi többlet a festészet gyönyörűséges mesterségének szétárasztása formájában történik meg. Képei harmonikusak, drámái lírikus keretek közt történnek, harsány, agresszív elemek alig-alig, sőt mondhatnánk sohasem jelennek meg a festményeken. Mégis, ez a líra, ez a lágyság egyetlen percig sem elandalító. Nem negédes, nem kritikátlanul éteri. Inkább a maga szürreális módján az élet dolgairól, vágyairól mesél, s ezeket rejti színek, kontrasztok, felületek, rendszerek mögé. Lírája tehát az élet színeinek drámájával kevert, ahogy Madách írja: „Az Édenkertnek egy késő sugára”. Ám e késő sugár olyan új élethelyzeteket, valóságokat is bevilágít, melyek messze túlmutatnak az ábrándok és tünemények világán.
Felházi Ágnes örökös mozgásban van. Utazik, helyet és életteret változtat, és képein is utazik. Rosszból jóba, fényből árnyékba, színről színre. Akár a szeretet nyelve.
Mert Felházi Ágnes képei tele vannak csodálkozó szeretettel is. Rácsodálkozik egy mesébe illő tájra, egy számára ismerősen ismeretlen eseményre és színek, színhalmazok, színviszonylatok segítségével képpé alakítja őket.
Ezekből a mozgalmas, színekben elbeszélt szeretet-történetekből gazdag gyűjteményt láthatunk a Vízivárosi Galéria falain.