Atyai jó barátom, Jakobovits Miklós festőművész 2022. novemberi kiállításához Nagyváradon nemrég én mondhattam néhány bevezető mondatot. Oly sokat köszönhetek neki, annyi mindent tanultam tőle a művészetről, az életről! Művészi nagysága az idő múlásával nem halványul, bátran állítom, hogy az ő révén került fel Nagyvárad Európa művészeti térképére. Ami pedig az erdélyi művésztársadalmat illeti, amihez tartozását a vére hőfokának tulajdonította, azon túl, hogy a XX. század végi alkotók legnagyobbikai közül való, küldetéses szervező lévén, ő volt az ötletgazdája az Erdélyi Művészeti Központnak, amit ugyan Nagyváradon szeretett volna látni, de végül is Sepsiszentgyörgyön jött létre. Ugyanő volt a Kolozsváron működő Barabás Miklós Céh egyik újraalapítója 1994-ben, és 1997-től elnöke, valamint nagy megbecsülésnek örvendő rendes tagja a budapesti székhelyű Magyar Művészeti Akadémiának. Ezenkívül a Munkácsy-díj és számos egyéb kitüntetés birtokosa.
Jakobovits Miklós 2022-es nagyváradi kiállításának részlete
Akkortájt vált Nagyváradon híressé, amikor én a gimnázium első éveit tapostam, és a nagyváradi művészek éves kollektív tárlatát még annak a háznak a földszintjén rendezték, amit ma Astoria Szállodaként ismerünk. Máig élénken él az emlékezetemben az első találkozásom a hangszereket ábrázoló szürreális víziójával, amitől egyszerűen elállt a lélegzetem. A festeni tudásától, a játékos, de egyben szigorú formagazdagságától. A visszafogott harmonikus színvilágától. Ahogyan a fémes homorú felületeken megcsillan a fény.
A trecento idejében Paolo Ucellónál jelent meg először az a barna – kék – fehér – piros színsor, amit a XX. században mintegy újra felfedeztek, és amit Giorgio Morandi és Carlo Carrá, Jakobovits Miklóssal rokonítható szellemiségű olasz festők is használtak. Ezt a négy színt, ha jól tudom, Ortega y Gasset, a nagy spanyol filozófus és művészetteoretikus a B.A.C.H. hangsorok megfelelőinek identifikálta. Azaz Bach zenéjében vélte megtalálni őket, mintegy a legtökéletesebb harmóniára való törekvés eszközeiként. Az Isteni szférák zenéjének festői nyelvre fordítása a Jakobovits-piktúrában jellegzetesen jelen van, de az ő kékjei és barnái a természetes pigmentek használata által különleges hangulatú, sajátosan egyéni értelmet nyertek… Ugyancsak a spanyol gondolkodótól származik a „festő a festőknek” epitheton ornans, azaz kitüntető jelző, amivel Velazquezt ruházta fel. Aki Jakobovits Miklós számára is a legeslegnagyobb volt, egyáltalán, a spanyol festészetért rajongott mindenekfelett. Ezt a rajongását hűséges gyűjtőjére, Böhm doktorra is átruházta, egy, a madridi Prado Múzeumban tett közös látogatásuk alkalmával.
Egyik nagyon jellegzetes ismérve a művészetének az anyagismeret, a különféle, reliefépítéshez alkalmas anyagok használata. A márványportól a rozsdás vödörig, a homoktól egészen egy autóroncs ajtajáig sok mindent felhasznált, hihetetlenül érzékeny felületeket hozva létre. Azonban ezek a kísérletei soha nem voltak öncélúak, hanem alárendelődtek a színvilágának, mondanivalója igényeinek.
Itt szeretném megemlíteni sajátságos viszonyát a kerámiával, élete és alkotótársának műfajával – sokat merített a különféle eljárásokból, a mázak színezésétől egészen a raku technikáig. Ez utóbbi, azaz a szó jelentése szerint a „ráérő idő élvezete” – a Távol-Keleten alakult ki – igazából jóval több, mint egyszerű technikai eljárás, mivel magában foglalja a négy őselemről való gondolkodást, de ugyanúgy a zen filozófia kontemplatív világképét is. Ez a fajta kontempláció a látható és tapintható világról számos művében tetten érhető. Legnagyobb büszkeségemre budapesti otthonom falán is függ egy, ebből az alkotói korszakából származó mű.
Jakobovits Miklós: Mediterrán emlék, 2006
Munkásságában jól elkülöníthető korszakot szentelt a groteszknek, ami különleges védjegyévé vált művészetének. Annak idején, a romániai diktatúra cseppet sem vidám éveiben a szépen dekorált notabilitások bumfordi figuráinak csoportképei, amelyekhez időről időre különféle zárt intézetek lakóiról készített tanulmányokat is használt, egyfajta sajátos tiltakozásnak és ellenállásnak számított. Valahogy úgy, ahogyan annak idején egy másik nagy példakép, az ízig-vérig spanyol Goya ábrázolta IV. Károlyt és családját hovatovább gyilkos iróniával.
Tevékenységének másik nagyon fontos, önálló fejezete a restaurátori munkája, amit a Körösvidéki Múzeumban végzett, amely intézmény azokban az időkben a Püspöki Palotában működött. Az ő munkássága révén maradtak meg az utókor számára a püspöki gyűjtemény XVIII. és XIX. századi darabjai. Ugyancsak az ő kezdeményezése nyomán jött létre a Barokk Képtár, amelynek becses művei most az eredeti fényében pompázó palota termeiben láthatók.
Római tartózkodásának hatására készített művei azt bizonyítják, hogy őt is megcsapta a történelem szele az örök városban, a Forum Romanum, a Forum Traiani, a Colosseum, a Teatrum Marcelli, azaz a Marcello Színház kolonádja és a diadalívek látványa, amely élményeket saját festői nyelvére lefordítva örökített meg. Ezen művek gondolatisága valamiképpen az emberi civilizáció az idő pusztító erejével való szembeszegülése iránti csodálat és alázat felmutatásából eredeztethető, ami a hitre alapozódik. A nyugati rómaitól egészen az örmény katolicizmusig. Egyes, áhítattal átitatott képei egyfajta sajátságos, meseszerű hangulatot is árasztanak, süt belőlük a nosztalgia, az „Et in Arcadia ego” érzés, a rég letűnt csodavilág relieffé és színné merevedett felidézése.
Jakobovits Miklós: Római emlék II.,2007
Akik jártak az „Örök Városban”, bizonyára feltűnt nekik a mindenütt megjelenő téglavörös és annak sötétebb, esetenként világosabb változata, a narancstól az angol vörösig, az ókori romok tégláitól a reneszánsz és barokk Róma köz- és lakóépületeinek sokaságán. A Campo di Fiori körüli házak közül többen viselik például ezt a jellegzetesen római színt. Aminek a kopottasságát az épületek felújítása során gondosan konzerválva őriznek meg, Isten ments, hogy újra festenék, még ha belülről a modern kor összes vívmányával is újítják azokat fel… Róma a XXI. században is időtlen, és külsőségeiben is annak kell maradnia… Jakobovits római képei színeikben is idézik ezt az időtlenséget.
Jakobovits Miklós: Antik emlék / Időtlenség, 2007
Letekintve a mennyekből bizonyára kedvére való, hogy barátja, néhai Földes doktor segítségével alapíttatott egy, a nevét viselő díj, amelyet a hagyatékát kezelő alapítvány minden évben Kölcsey Himnuszának befejezése napján egy olyan személynek ítél oda, aki hozzátesz valamit az erdélyi képzőművészet ügyéhez. Fájdalmasan felemelő érzés volt elsőnek elnyernem és átvennem a kis szobrocskát. Ebben a pillanatban azonban arra gondolok, hogy az igazi öröm az lenne, ha a nevét viselő díj helyett magával a Mesterrel egymás kiállításait nyithatnánk meg Erdélyben vagy szerte a világban.
