Metapoétika edzi az izmot
Hajszálselyem. Szőke hajzuhatag. „Holdudvardudva.” A praxis és a plasztik-empíria csak egy alternatíva. Izolált szcenika. Te vagy a membrán. A nő. Abszolút test. Ahogy mutatod a köldököd. Még mindig sebes egy műtét miatt. De mi ez a vonóhorog a lelkedben? S az a kis eldugott szótövekkel körbevett tavacska? „Túlömlik, elrendezzük. Szétesik.” Fröcskölődik, szétkenődik, megszárad a tükör véres felszínén. Ellentétek összefogdosása, összesúgások szegélyezik a reggelt. Utálom. Mert nappal van és nem hajnal. Ez van, amikor veled reggelizem. Először dajkálod a szomorúságot, aztán elaltatod. Üvegcserepek, szentjánosbogarak vannak a kamrádban, amikor benyitok egy kis konyakért. Halványkék intuíció. A befőttben egy Combínó villamos. Kompót atmoszféra. A gumibelsőben pneuma mocorog. Belenyílottam ebbe a nagy rejtélybe, mint bimbó éjjel az erdőbe. Tagore mondatát kóstolgatod szeretkezés közben. A pillanat effektusa most egy robinzonád. Majd MOHÓ lüktetésbe vált. Az ágy, akár egy nagybőgő: éjjel. Rúgói, mint a húrok. Szinte suttogva búgják: szedj széjjel! Undok.
