Bevezetés
Ez a dolgozat a hang és mozgókép sajátos kapcsolatát vizsgálja az audiovizuális művészet területén. Példákat sorakoztat fel a szerző az utóbbi időszakban készült és különböző fesztiválokon, illetve galériákban bemutatott opuszaiból. Mit jelent a választott téma szempontjából a szinkrónia vagy a szinkrézis? Mi módon találkozhatnak és forrhatnak eggyé a különféle technikák, megoldások, mint például az analóg és digitális szerkesztések? A hibriditásnak milyen esztétikai következményei lehetnek? A hang-reaktív megoldások hogyan működtek a klasszikus videóművészet idején, és miért lényeges ezeknek a megoldásoknak az újbóli felfedezése, alkalmazása? Milyen szerep jut ebben a történetben az interaktivitásnak? A hiba esztétikája mi módon érvényesülhet a kortárs művészetben? A komprovizáció, az élő elektronika hogyan gazdagítja a palettát? Ilyen és hasonló kérdések érintése ennek az írásnak a célja.
Szinkrónia és szinkrézis
Ezeknek a soroknak az írója az 1990-es évek elején kezdett el mozgóképpel foglalkozni. Párhuzamosan használt VHS-t és szuper 8-as filmtechnikát. Utóbbit leginkább „kockázva” alkalmazta, animációkat (pixillációkat, illetve tárgymozgatásos kisfilmeket) alkotva. Mind a videónak mint elektronikus mozgóképnek, mind a filmnek megvannak az esztétikai sajátosságai, melyekre építeni szükséges. Az analóg videó leginkább időkezelésével, rugalmasságával, sajátos (elektronikus) színeivel – összefoglalva: organikus jellegével hozott újat a művészeti kifejezések tárházában. Az analóg film artisztikus fénykezelésével emelkedik talán a többi fölé.
Megváltozott dimenziók, VHS, 1994 (képkockák a videóból)
A hang és a mozgókép sajátos kapcsolatba kerülhet egymással. A szinkrónia a két különféle médium szoros, elválaszthatatlan kapcsolatát jelenti. A legtöbb esetben az egyik generálja a másikat. Ilyenek például a hang-reaktív mozgóképek is. Az avantgárd filmművészetben is találhatunk erre kiváló példákat, mint például Moholy-Nagy László Hangzó ABC-je, vagy Oskar Fischinger és Norman McLaren számos filmje. Az elektronika új lehetőségeket nyitott meg ebben a vonatkozásban is. Az 1960-70-es évek videószintetizátorai a „tökéletes átjárhatóságot” tették lehetővé a hang és mozgókép között, ráadásul mindezt valós időben produkálva. Néhány név ebben a vonatkozásban: Paik / Abe, Rutt / Etra, Sandin és Jones(1). Sajnos ebből a korai történetből hazánk kimaradt, köszönhetően a vasfüggöny, az elzártság, a COCOM-lista stb. következményeinek.
Az elektronikus jel átalakítása, művészi felhasználása tehát már fél évszázaddal ezelőtt néhány kitüntetett művész kísérleteinek meghatározó alapja, területe volt. Az utóbbi évtizedekben a hasonló megközelítés a digitális területen újabb és újabb lehetőségeket nyit meg. Szoftverek, applikációk segítik, alapozzák meg a kortárs kísérletezést, mint például a MAX, a TouchDesigner, az Adobe After Effects vagy a Signal Culture műhelyéből kikerülő széles körű digitális applikációk.
A „Szinkrónia Opus 130” című rövid audiovizuális munka After Effects programmal készült. A hang generálja a mozgóképet (Audio Spectrum), amely kapcsán a vizuális rész digitális (utó)effektek kapcsán nyerte el változatosabb szín és formavilágát.
Szinkrónia Opus 130
Michel Chion vezette be a szinkrézis fogalmát(2). „A szinkrézis (a fogalmat a ‘szinkronizáció’ és a ‘szintézis’ szavakból kovácsoltam össze) az az elkerülhetetlen, önkéntelen forrasztás, ami egy adott hangzó és egy vizuális jelenség egybeesésekor minden racionális logikától függetlenül jön létre” – írta a francia szerző. A szinkrézis a szinkrónia és a „szabad” hang-kép társítás között helyezkedik el. Bizonyos pontokon, ahol a hang és a kép sajátos módon találkozik, erősítheti egymást, majd „elkanyarodnak” egymástól, hogy újból „házasságra lépjenek”. Ez a megoldás kevésbé tűnik mechanikusnak, mint sok esetben a videószintézis kapcsán létrejött „szigorú” hang-kép megfeleltetés. Mindkét társításnak természetesen létjogosultsága van. A szinkrézisre példa lehet a Yu Miyashita felkérésére, zenéjére készült audiovizuális mű, a Collage. Ennek partitúráján megfigyelhetők a „szinkrézis pontjai”, ahol erősebb a kapcsolat, és láthatók az „elkanyarodások” is.
A „Collage” (2020) című audiovizuális mű partitúrája, vázlata
Tovább árnyalja a hang és kép sajátos kapcsolatát, amikor a kiindulás egy hang-reaktív videó (szinkrónia), és a későbbi modifikációk során újabb rétegként kerül arra rá egy szinkrézisen alapuló hangsáv. Erre példa a „zen_e” című munka, melynek alapja analóg videószintetizátorral, pontosabban wobbulatorral (Raster Manipulation Unit) készült. Az improvizált hang (jel) generálta valós időben az annak „mozgását” követő dinamikus formákat. Az eredeti hang és kép utólagosan, digitális módon kiegészült, illetve módosult. Az eredeti hanghoz Dóra Attila zeneszerző rakott hozzá egy újabb sávot (szinkrézis).
zen_e (részlet az audiovizuális műből)
Szignál kultúra – Analóg és hibrid technikák
Az előzőkben többször említésre került a „szignál kultúrája”, aminek kapcsán az elektronikus jel szabadon átalakítható, így produkálva szinkrónián alapuló audiovizuális műveket. Ez a folyamat rögzíthető, de élő improvizációként is előadható. Ezt a technikát a videóművészet elejétől ismerték, alkalmazták. Az más lapra tartozik, hogy csak igen kevesen férhettek hozzá ezekhez a néhány példányban „legyártott” méregdrága masinákhoz.
A nevezett analóg audiovizuális technika kulcsszavai tehát: hang-reaktív, valós idejű lejátszás és/vagy rögzítés, vizualizáció, szonifikáció, improvizáció és komprovizáció. Ami a lényeg a technika szempontjából, hogy ugyanaz az elektronikus jel (áradat) generálja a hangot és a képet is. Leginkább (tehát) valós idejű audio vizualizációjáról van szó.
Erre példa a „One Minute Signal” című egyperces mű, ami a Signal Culture analóg stúdiójában készült Owegóban, New York államban. Ebben az esetben a hang Doepfer analóg moduláris szintetizátorral „improvizálódott”, míg azzal elválaszthatatlanul összekötve, Dave Jonesnak, az 1970-es években készített eszköze (Jones Mixer / Colorizer) „produkálta” a videó részt. Tiszta vizuális zene; azt látjuk, amit hallunk (vagy fordítva).
One Minute Signal
Szintén az amerikai stúdióban készült az alapja a „Lumage” című audiovizuális műnek.
Lumage (részlet)
A digitális technika önmagában, de fuzionálva a „jó öreg” analóg elektronikával, természetesen újabb széles és egyre bővülő lehetőségeket kínál a kísérletező művész számára (is).
A digitális megoldások, applikációk a legtöbb esetben az analóg gondolkodást, sőt szerkesztési elvet emelik át az új, legújabb technikába. Gondoljunk csak a videószerkesztő programokra, vagy az analóg megoldások applikációs „kistestvéreire”. Utóbbiak közül idézhetünk a Signal Culture műhelyéből is; Frame Buffer, Interstream, Maelstrom, ReTrace, SSSScan, V-Mass és így tovább.
Az ez év elején elkészült „Colormosh” című audiovizuális munka az említett digitális applikációk kombinációival valósult meg. Érdekessége még, hogy két állókép volt a vizuális kiindulás, két festmény reprodukciója (Cravaggio és Keserü Ilona munkája). A festmények egy-egy karakteres színhasználatra épülnek, azokra szép példák. A chiaroscuro és a cangiante szembeállítása, illetve a statikus kép dinamikussá tétele volt a szerző fő célja.
Colormosh (részlet)
Korábban már több ízben utalás történt arra, hogy az analóg és digitális egymást jól ki tudja egészíteni és számtalan új lehetőségek forrása lehet. A hibrid technika végtelennek tűnő „képességeire” álljon itt három, az utóbbi egy évben készült és bemutatott munka részlete.
Relay (részlet)
Comprovisation (részlet)
Vortex (részlet)
A 2023-as „Vortex”, társaihoz hasonlóan, jó néhány fázison esett át, míg elnyerte végső formáját. A kiindulás egy analóg elektronikus hang-kép improvizáció volt, majd különféle applikációk és szoftverek használatával módosult a hang és a kép is. A folyamatban animációs technika is szerepet kapott, ahol kockánként lettek a képek „igazítva”.
A hiba esztétikája
A hiba (glitch) és vele társulva a véletlen főleg az analóg technikánál kaphat nagyobb hangsúlyt, illetve lehet építeni sajátosságaira. Izgalmas játék, kaland ez az eszközökkel, szoftverekkel való „párbeszéd” folyamatában. A véletlen hatása, a meglepetés ereje felemelő érzés lehet.
Az eszköz, a program, a szoftver „kisiklatása” a kísérletező művész alapállása. Az apparátus ellen „megyünk”, dolgozunk (vö. Flusser)(3), és ettől lesz más a mű(vészet), mint ami az „irodákban” készül (vö: Manovich)(4).
Maga a médiakommunkáció át van itatva a „hibával”, torzításokkal, amik a közvetítéssel együtt járó átalakítások következményei. Ezzel nincs is semmi gond. A művészet maga egy „művi” dolog, szimbólumokkal építkező, jelekre épülő kommunikációs forma.
Az analóg videó organikus természete szoros kapcsolatot mutat a véletlennel, a hibákkal. A kiszámíthatatlan működés, az automatikusan gerjesztett hibák, a sajátos idő-, szín- és formakezelés mind az elektronika egyedi világából fakadó nagyszerű „építőelemek”. Nem szabad elfelejtenünk, mellőznünk pótolhatatlan esztétikai lehetőségeiket a XXI. században sem. Már maga az analóg videó alacsony felbontása és a valóságtól elrugaszkodott „elektroszínei” a video-art és festőművészet párhuzamát is felszínre hozza. A videó művészete mégis egy teljesen önálló, sajátos művészi kifejezési forma. Erre a nagy klasszikusok, mint Nam June Paik, a Vasulka páros, Gary Hill, vagy Bódy Gábor is megragadó példákat mutatott fel.
Paik már legelső kísérletei, mágnessel manipulált TV-képei is iniciálták azt a talán meglepőnek tűnő kijelentést, miszerint a videóművészet az elektronika „hibája, hibás működtetése”.
Állókép a „Crushing Poem” (2022) című audiovizuális műből
Állókép a „Perforated Dream” (2022) című audiovizuális opuszból
Komprovizáció, élő elektronika
A legelső videóművek, mint szó volt róla, leginkább hang-reaktív, valós idejű improvizációk, illetve azok rögzített, vagy valamennyire szerkesztett változatai voltak. Napjainkban a digitális technika széles körben lehetővé teszi az élő audiovizuális produkciók megvalósítását. Ez a technika is demokratizálódott. Továbbra is találkozunk ebben a vonatkozásban is az analóg technikával, a hibrid-, de természetesen a tisztán digitális megoldásokkal is.
Az „akciók” nagy része lényegében nem tiszta improvizáció, hanem inkább „komprovizáció”, ahol az előre megkomponált elemek, egységek, modulok, szekvenciák az élő előadás kapcsán, megismételhetetlen formában nyerik el „alakjukat”. Több ilyen előadást tartott az elmúlt másfél évben ennek a soroknak az írója is. Az esetek nagyobb részében egy másik művésszel kollaborálva valósultak meg ezek a produkciók. Az eddigi lista a következő: Szigetvári Andrea zeneszerző, Koroknai Zsolt képzőművész, Nagy Ákos zeneszerző, Dóra Attila zeneszerző és Horváth Viktor író. A MIDI kontrollerrel irányított digitális applikációk úgy működnek, mint egy (holisztikus karakterű) hangszer; meg is kell tanulni rendesen játszani rajtuk.
Érzékszerveinket, érzékelésünket nem lehet egymástól elválasztani. Az ősidők varázslójához, sámánjához, mágusához hasonlóan a médiaművész, az elektronika „mezején” újból megvalósíthatja, de már a mai emberhez szóló, átalakult „rítusait”.
Részlet Szigetvári Andrea „CT” című élő audiovizuális elektronikájából
Komprovizációk (részletek)
Dóra Attila– Gyenes Zsolt: Hangfarm
Hivatkozások
1 Historic Video Synthesis Tools (SuperStation)
2 Michel Chion: Vonalak és pontok (Apertúra)
3 Vilém Flusser: A fotográfia filozófiája (Mai Manó Ház)
4 Lev Manovich: Posztmédia esztétika (Exindex)
