Tekinthetünk-e napjainkban bármely földrajzilag behatárolható helyre, városra úgy, mint egy sajátos, jellemezhető kultúra, művészeti közösség kiszélesített műhelyére? A válasz – valószínűleg – nemleges lehet csak. A XXI. századi kommunikáció, tömegkommunikáció és „utazási sebesség” megszüntette a tér-idő határokat. A művészeti történések maguknak könnyedén „szerezhetnek jogot arra”, hogy születésük következő pillanatában „megosztottá”, elérhetővé váljanak a világon bárki számára. Több ízben utaltunk rá, hogy a fotográfia (a fotografikus kép) a technoképek alapját képezi. A fotográfia megjelenését követően – aránylag rövid időn belül – a világ minden részén elterjedtté vált, Dél-Amerikától Európán át Ausztráliáig. Ahhoz, hogy az új médium megtalálja helyét, pontosabban, hogy elfogadottá váljék a „művészetek csarnokában”, évtizedek kellettek; ténylegesen fél évszázadnak is el kellett hozzá telnie.

Pécs kulturális élete az 1960-as évektől napjainkig jelentősen gazdagodott. A balett, a képzőművészet, a fotográfia, az irodalmi és zenei élet minősége, aktív léte a vidéki városok között kitüntetett, megkülönböztetett szerepvállalást jelent. A város kortárs fotográfiai élete, az itt élő fotóművészek kvalitása Budapest, Esztergom és Nyíregyháza mellett országos viszonylatban az elsők között van.

Pécsen a fényképezés megjelenése, a gyökerek a XIX. század második felére nyúlnak vissza. Az első fényképész 1860-ban tűnt fel a városban. A XIX–XX. század fordulóján öt-hat hivatásos fotográfus munkálkodott. Közülük is a legnevesebb Zelesny Károly (1848–1913) cs. és kir. udvari fényképész volt. Neki köszönhetően tárul fel előttünk a korabeli Pécs. Megörökítette kamerájával a város gazdagodó polgárait, iparosait, kereskedőit, egyes személyeket, családokat, baráti kompániákat, neves és kevésbé neves épületeket, a városban zajló köznapi és rendkívüli eseményeket, egy azóta rég letűnt világot. 1890-ben a Párizsi Világkiállításon bemutatott tablóját Grand Prix-vel jutalmazták. A Pécsi Amatőrök Egyesülete, mely fényképészeti és művészeti szakosztályból állt, 1909-től az I. világháborúig működött. Az egyesület többek között laboratóriumot állított fel, szakkönyvtárat hozott létre, felolvasásokat, tanfolyamokat, vitaesteket szervezett és kiállításokat rendezett. Lelkes amatőrök az egyesületet 1927-ben élesztették újjá. A két világháború között több mint ötven fényképész működött a városban. 1947-től szövetkezeti formában dolgoztak tovább a hivatásos fényképészek. Mellettük nem kevesen voltak, akik kedvtelésből fotóztak.

Körtvélyesi László: Karinthy Gábor verséhez készült analóg fotográfia, 1990

A Mecseki Fotóklub 1957-ben jött létre amatőrök szervezésében. Ettől az időtől egy újabb korszakot számíthatunk a megyeszékhely fotográfiához kapcsolódó életében. A klub legfontosabb célja a Pécsett és Baranyában élő fotográfusok számára lehetőséget biztosítani szakmai találkozók, viták lebonyolítására, és fotókiállítások megrendezése. Legemlékezetesebb nemzetközi kiállításai közé tartozott a Nő 77, illetve a Nő 82 című tárlat. A kezdeti időszakban olyan ismert fotográfusok tevékenykedtek a klubban, mint dr. Halász Rezső, Oppe Sándor, dr. Szász János, Szöllősy Kálmán, Tillai Ernő és Tóth Károly. A klub 1973-ban csatlakozott a Grazban meghirdetett nemzetközi fotófórumhoz. Ennek kapcsán három szomszédos állam öt országrészének fotográfusai határozták el, hogy évente más-más helyszínen kiállítással egybekötve vendégül látják egymást.

A Mecseki Fotóklubon belül 1978-ban alakult meg a Focus Csoport. Tagjai – Cseri László, Harnóczy Örs, Kálmándy Pap Ferenc, Kovács Attila és dr. Lajos László – a progresszív fotográfiai megoldásokra törekedtek, és jelentős szakmai sikereket értek el itthon és külföldön egyaránt. Munkáikban tükröződött az 1980-as évek társadalmi „kórképe” is. Az első, Magyarországon megjelent, kísérletező, újat kereső fotográfusokat bemutató könyvben (21 fotográfus, 1987) négy pécsi fotográfus – Focus Csoport-tagok – is szerepeltek. Mellettük Borbély Tamás, Csonka Károly, Körtvélyesi László, Marsalkó Péter és Ornódi László képviselte az akkori Mecseki Fotóklub frissebb művészeti vonalát.

Az 1980-as évek pécsi fotográfiájának népszerű rendezvényei voltak a Tám László és Halász Rezső nevéhez fűződő nemzetközi diaporáma-fesztiválok és vitaestek. Tám mellett szép közönség- és szakmai sikereket ért el diaporámáival Mánfai György is.

Az 1990-es évek közepétől napjainkig – a Mecseki Fotóklub, majd a Kortárs Magyar Fotográfia Alapítvány szervezésében – nagyjából kétévente került megrendezésre a Kortárs Magyar Fotográfia kiállítás- és rendezvénysorozat. Úttörő jellege, Harnóczy Örs szakmai-szervezői munkája a kiállításokat a magyar fotóművészeti élet példaértékű eseményévé tették. A Magyar Fotóművészek Szövetsége Első Alkotócsoportja, illetve a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója keretében több pécsi művész is bemutatkozott fotográfiáival ezeken a rendezvényeken. Ilyen volt Borbás Eszter, Csoszó Gabriella, Gyenes Zsolt, Hamarits Zsolt, Harnóczy Örs, Kalmár Lajos, Kemenesi Zsuzsanna, Keresztes Zoltán, Lukács József, Odrobina Tamás és emTörök András. Az említett – akkortájt legnagyobb részt fiatal, illetve pályakezdő alkotók – igyekeztek a változó társadalmi-művészeti kihívásoknak adekvát megoldásokat felmutatni, sőt előrevetíteni. Az ezredvég – a társadalmi átrendeződések mellett, azzal elválaszthatatlanul – olyan problémahalmazokat is indukált a fotóművészet berkein belül, mint pl. a digitális alkotás megjelenése, elterjedése, annak szerepe, sajátosságai vagy a képzőművészeti fotóhasználat térhódítása. A megszokott, évtizedek óta bejáratott formákat látványosan újra kellett gondolni, és ez a folyamat napjainkban is tart. Ez a reflektív, állandó változás, megújulási szándék, mozgás a művészet mindenkori természetéhez tartozik. Az avantgárd közel száz évvel ezelőtt bontakozott ki. Reményteli víziónak fogható fel, ha az elkövetkező évtizedet hasonló forrongó korszaknak aposztrofáljuk.

Keresztes Zoltán: Anzix, Analóg fotográfia, 1995

A fotografikus kép a vizuális kommunikáció széles területének meghatározó jelentőségű médiuma. A techno-medialitás évtizedek óta áthatja, meghatározza a hagyományos kifejezési módokat is. A pécsi, illetve Pécs városához kötődő képzőművészek közül jó néhányan következetesen használják a fotográfia sajátos közegét, eszközét alkotásaik létrehozása során. Ide lehetett kapcsolni a Pécsi Műhely tagjainak tevékenységét, de ilyenek pl. ifj. Ficzek Ferenc, Gellér B. István, Gyenis Tibor és Hegyi Csaba munkásságának karakteres vonásai is. A fotografikus leképezés, a digitalizáció és a festészet fúziója (is) számtalan újonnan felbukkanó, izgalmas kérdést tartogat még.

Több országosan is ismert fotó/képzőművész, aki Pécsen kezdte pályáját, később a fővárosba költözött (pl. Csoszó Gabriella, Hamarits Zsolt, Kemenesi Zsuzsanna, Kovács Attila, Lábady István és Szirányi István). A pécsi évek, a város sajátos szellemisége valószínűleg nyomot hagyott munkásságukban.

Hamarits Zsolt: A tárgyak helye No. 1., Digitális print, 2009

Az elmúlt harminc év pécsi fotográfiájából jó néhány olyan alkotó emelhető ki a többiek közül, akik sajátos egyéni művészi karakterüket mindvégig megőrizték. Ilyen pl. Cseri László (sz. 1948), akinek autonóm, szürreális vonásokat is hordozó művészete egy koherens pályaívet vázol fel, annak ellenére, hogy egy-egy sorozata elkészülése, megvalósulása között évek, sőt évtizedek telnek el. Nagy léptékű sorozataiban a groteszk, az abszurd megközelítés is fellelhető. Munkái fontos jellemzője a társadalmi problémák vetületeként is jelölhető emberi kapcsolatok, vagy inkább azok hiányának vizuális megfogalmazása. Az általa alkalmazott – kézjegyét markánsan hordozó – egyedi technikák, drámai fénykezelések, sajátos kompozíciós megoldások és az a szakmai alázat, ami – láthatóan – kihalófélben van korunkban, az autonóm fotográfia kimagaslóan érdekes, bár „szűken publikált” életművét hozta létre.

Harnóczy Örs (sz. 1947) – Cseri László mellett – a Focus Csoport legaktívabb, legismertebb tagja volt. Korai munkásságára nagy hatással volt társa, Kovács Attila művészete. Fotográfiái a progresszív magyar törekvések kimunkált darabjai közé tartoznak. Az ember és környezete sajátos viszonya – a legtöbb esetben – utalásokon keresztül fedhető fel képei kapcsán. A személyesség, az ösztönös művészi hozzáállás és az intellektus speciális keveréke lényeges eleme munkásságának. Igyekszik lecsupaszított képi valóságot teremteni. Harnóczy „szellemi-, és nem statisztikai kortárs” hozzáállását abban látja, hogy igyekszik napjainkat égetően érintő kérdéseket feltenni, és azokra feleleteket is adni.

Körtvélyesi László (sz. 1948) eddigi munkássága során többféle kifejezési móddal, műfajjal és technikával foglalkozott, de legtöbb fotográfiájára elmondható, hogy annak központi sajátossága az emberi kapcsolatok, illetve az azokkal összefüggő események művészi megjelenítése. Legismertebb munkái aktfotói, melyeket jellegzetes „körte-fotókká” formál – többek között – az adekvát, artisztikus fénykezelés. Körtvélyesi egyedülállóan érdekes fotográfiai illusztrációkat készített Karinthy Gábor: Én, fájdalomherceg című verseskötetéhez.

Odrobina Tamás (sz. 1959) egyszerű fotográfiai eszközökkel dolgozik; boxokkal, camera obscurával és régi zárszerkezetekkel. Mindegyiknek egyénisége van, melyek jellegét művei karakterébe „szervesen” építi be. Ezekkel a régi apparátusokkal örökíti meg élete tünékeny jelzéseit, aztán az eredményt, a képet addig formálja, amíg a pillanat rögzített képe és saját emlékezete arról a pillanatról szinkronba nem kerül, és így „leendő emlékei részévé nem válik”. Számára minden fotó emlékezés; bár a fotóemlékezés különbözik a „normál” emlékezéstől. Az ember emlékezete tökéletlen. Odrobinát a mágia érdekli: a kémiai varázslások, a fotólaborban megvalósítható „pancsolások”. Az apparátus (régi fényképezőgépek) és a laborálás alapvetően határozza meg képei minőségét. A másokkal való együtt-fényképezés kifejezetten szórakoztatja. A véletlen és esetlegesség motiválja és szintén szórakoztatóan hat számára. Ő egy „valódi örömfotográfus”, akinél a játék és a „hiba” együtt jelentkezik. A hiba csoda, kegyelmi állapot, ami egyszerűen csak megtörténik, és az alkotó érzi, hogy nem ura a helyzetnek, nem ő irányítja a teremtő aktust. Odrobina Tamás olyan képeket szándékozik létrehozni, melyek nyomot hagynak korunk vizuálisan áttekinthetetlen és feldolgozhatatlan dömpingjében. Munkái sok esetben utalások, parafrázisok vagy „korai remixek”.

Kalmár Lajos (sz. 1967) – alkalmazott fotográfusi tevékenysége mellett – egyszerre több karakteres fotóművészeti projektet is futtat, melyek egyedi jellegű munkásságának gerincét alkotják (pl. romák fotografálása, „hal-szálkás képek”, makroképek, csendéletek, városképek és infra-képek sorozat). A hagyományos, klasszikus fotóművészeti megoldások művelője, de ezzel összhangban kísérletező kedve több egyedülálló sorozat megszületését is lehetővé teszi. Ilyen volt például a „vágott” Polaroid panoráma szériája.

Kalmár Lajos: Panoráma önarckép, Polaroid, 2003

emTörök András (sz. 1974) a fiatalabb generáció tagja. Művei az ős fotográfiai technikákat és hagyományokat ötvözik a legújabb, digitális megoldásokkal. A camera obscura, a panorámakép, az optikai játékok (pl. fenakisztoszkóp, zootróp) sajátos, egyéni fotografikus adaptációi születnek meg keze nyomán.

Lehet-e összegezni, valamilyen rendszerbe sorolni a Pécsen élő és tevékenykedő fotográfusok, fotóművészek pályáját? Irányokat talán kijelölhetünk, illetve egyéni, karakteres művészi pályákat is megkísérelhetünk felvázolni. A tipológiai kísérletünk szegmensei lehetnek pl. az individuális dokumentaristák, a személyességet előtérbe helyező tárgyfotográfusok, a lírai modern portréfotósok és a konstruált magánvilág híveinek csoportja. Felbukkannak pl. a képi absztrakció, az „egyenes” fotográfia, a képzőművészeti megközelítés vagy a posztmédia hullám jegyei.

Pécs nagy hagyományokkal rendelkező fotográfiai élete folytatódik. Martyn Ferenc, a Pécsi Műhely, Keserü Ilona, a Pécsi Balett, a Focus Csoport, a Jelenkor és más meghatározó személyiségek és műhelyek hatása erős nyomokat hagy/ott a város művészeti életében és – többek között az itteni egyetem művészeti oktatása kapcsán – újabb tehetségek bukkannak fel, akik a fotóművészet, a vizualitás friss, napjaink kérdéseit feszegető megoldásaival, kifejezési módjaival (tovább) kísérleteznek, építkeznek.

A fotografikus kép sokkal szélesebb területen mozog, mint sok esetben gondolhatnánk. Átjárja az analóg és virtuális világot, és alapját képezi a legtöbb álló és mozgóképi kifejezési formának. A határok eltűnnek, összemosódnak.


Gyenes Zsolt: Fotográfia mozgásban – Kortárs művészet Pécsről
Alexandra, Pécs, 2010
119 oldal; eredeti ár: 3999 forint