Jég-öröm Kántor Péternek

Nézd csak Péter, szép, fehér papírt fogok,
mint a hó, sőt, szinte jég már, tükör-jég, s ide,
pont ide, e csillogó, fénylő és sima
jégtükörnek éppen a közepibe
beleírlak – játék-öröm nekem:

KÁNTOR PÉTER

Hogy úgy ragyogjál ezen a papíron, papírjégen,
oly fontosan, mint Hendrick Avercamp
Jég-örömén a sárga mellényes férfi.

Teszek fejedre kalapot, egy széles feketét,
kikandikál alóla rakoncátlan hajad,
s visszaküldi a fényt (lám, jó meleg!).
Felöltőd alól meg kivillan fehér inged!
És legyen egy sál is a nyakadban,
meg ne fújjon a szél, jaj, meg ne fázzál
ezen a jégen, a te jegeden, amit – el ne feledd! –
jég-ajándéknak csak neked csináltam.
És itt a korcsolyád is! Na meg a kesztyűd:
pont mint a sálad: vidámpiros.
És végül ajkadra kell a nevetés,
egy kis csúfondáros mosoly, ez az!

Szemeddel most ráhunyorítasz az olvasóra
– s íródra is – cinkosan, hogy érted
ezt a teérted való verset – játék-ajándék –,
s tekintetedben igazán, most az egyszer
nincsen szemernyi bánat sem,
csak meleg, kedv és jég-öröm.

1994. június 8.

Ajándék versféle Misunak

(Üzenet az almáskertből)

Vagyok, mint minden ember.
Nem fenség, nem Észak-fok,
nem idegenség, csak jó
rokon, jó feleség, jó anya
– legalábbis szeretnék –,
és talán költő.

És vagyok persze jó barát,
néha jó ellenfél, kinek mi jár,
kinek mi jut, ki mit tud
gründolni magának
belőlem, ki mit talál,
ha egyáltalán keres,
keresni mer ezt-azt, például
a nagymama régen volt
almáskertjében, lim-lomok,
törött faágak, felstócolt,
korhadásnak indult deszkák,
messziről került kövek és
vakuló befőttesüvegek között.

A deszkákra még festeni lehet.
Az üvegeket ki lehet mosni,
fel lehet tölteni ezzel-azzal.
A köveknek történetei vannak,
találd ki magadnak, ahogyan én is.
Törött faágak? Lehetne még egy
utolsó tűzrakás ősszel, novemberben,
Kántor Péter születésnapján,
mert ő is megérdemelné.

Egyébként a nagymama almáskertje,
ez a régen volt, nem is az enyém.
Akitől kölcsönöztem,
őt is kezdtem megszeretni.
de nem volt érdemes rá(m).

2003. július 25.

Szárnyak, szemek

(Ladik Katinak)

Kimosom a cipőmet. Ladik Kati lepkéi idehúzódtak,
szárnyukról a hímpor mind ráragadt a bélésre,
és amikor beledugtam a meztelen lábam,
pillangószárny-lenyomatokkal lett tele a bőröm.
Ahogy lüktettek az erek alattuk, épp olyan volt,
mintha a pillangók verdesnének szárnyukkal.
Kati, vidd innen a pillangóidat,
átsüt rajtuk az újvidéki halottak szeme,
nem lehet aludni tőlük,
vad balkáni zene kíséri pillantásukat.
Tolnai mézeskalács-lován kergetem a szabadságot,
és messzire kerülöm a fekete öltönyös férfiakat,
rózsákra vágyom s eleven emberek társaságára,
a B-vitamint meg egye csak meg Tandori!

2011. június 26.


> A nyitóképként szolgáló festmény a Rijksmuseum honlapján