Láng Eszter Bodó Mihály A festészet mint nyelvjáték című könyvéről szóló, a Spanyolnáthában megjelent kritikájában finoman és udvariasan kételyeit fejezi ki a szerző azon véleményével kapcsolatban, hogy minden kép tartalmától és intenciójától függetlenül csak foltok és tónusok kétdimenziós halmaza, s ezért képtelen a valóság reprezentálására. Láng ezzel szemben a jel és a róla alkotott, illetve általa közvetített képzet összetartozását, kölcsönös hasonulását hangsúlyozza, kiemelve az ebben rejlő lehetőségek, „üzenetek” változatosságát.
Mindez a sokszínűség fellehető műveiben is. A tökéletesen nonfiguratív munkáktól a szimbolikus-allegorikus karakterű, vagy tájélmények emlékét sugalló absztrakt műveken át a figuratív részleteket őrző képekig terjed a skála. Mindez nem bizonytalanságot, ellenkezőleg, a teljességre, változatosságra törekvést jelez. Ez nála valószínűleg alkati kérdés: sohasem elégszik meg a kultúra, a művészet egy-egy szeletével, szinte mindig új összefüggéseket keres, új területek meghódítására indul. Festmény, elektrografika, vers, próza, tanulmány, interjú, recenzió, kritika, közgazdasági elemzés, honlapok, kiállítások szervezése – biztos, hogy jó néhányat kihagytam az általa hatalmas energiákkal és eredményesen folytatott tevékenységek közül. Nem specialista akar tehát lenni, hanem a világ különböző megnyilvánulásaira kíváncsi, érzékeny ember.
Sokoldalúságához, előítélet-mentességéhez talán az is hozzájárult, hogy a képzőművészet szakmai fogásait nem hivatalos intézményben sajátította el, hanem társa, férje, a vajdasági művészet legendás alakja, Torok Sándor mellett szerezte meg a szükséges alapokat. Nem csupán technikáról van szó, hanem szemléletmódról: Torok egyszerre makro- és mikrokozmikus, a szupernováktól a fűszálakig terjedő, gyengéd és játékos, de mindenképp távlatokat nyitó érdeklődéséről. A metamorfózisokról, a kicsiből naggyá, az élettelenből élővé, a nyugalmi helyzetből mozgásba lendülővé váló folyamatok érzékeltetéséről. A körülöttünk lévő és a bennünk élő tájról.
A külső és a belső táj, a világ, s az annak jelzéseit észlelő, azokat önnön képére alakító én között folyamatos a kapcsolat. Egymásba érnek, egymást alakítják, Láng Eszter saját szavaival folyamatosan „utazik” közöttük. Néha ugyan felbukkannak még konkrét, többé-kevésbé azonosítható elemek, fák sziluettje, egy tó, dombvonulattal. De ez inkább az utazás kiindulópontja, mely befelé, egyre mélyebbre vezet. Ott már csak az emlékekből felvillanó flashbackek, lényegükre csupaszodó, vagy éppen egy-egy érzelmi-hangulati töltéstől átitatott személyes emlékképek maradnak. Ez a töltés lesz az egyes sorozatok alaphangja is. Van, amikor gyengéden egymáshoz simulnak a kékesen derengő sejtformák, mint a bácskai, ómoravicai emlékeket feldolgozó együttesen.
A délkelet-lengyelországi Łęczna hangulatai inkább lazán aláhulló foltokat, színes, kőszerű képződményeket hívnak elő, a Maros-mente pedig a szomorkás elvágyódás lekötelezettje, Ólubló átabota sorokba rendezett fénykockákra bomlik, Párizs éjjeli ege varázsos színpamacsokkal van teli. Eme álombéli topográfiákat azonban nem kell mindig konkrét helyszínekhez kapcsolnunk: elég egy fodrozódó víztükör vagy egy rácson át tükröződő fény, hogy kanyargó vonalegyüttest vagy ellipszisek sorjázó halmazát rakja fel a képfelületre.
Van egy, a központi mag körül hullámzó formákat felvonultató sorozata, mely az „Engram” címet viseli. Az ’engram’ tulajdonképpen emlékmás, emléklenyomat, egy élmény megőrzött, rögzített esszenciája. Azt hiszem azonban, hogy műveinek döntő többségét el lehetne látni ugyanezzel a megnevezéssel, hiszen majd mindegyikük egy-egy táj, hangulat, különös pillanat megőrzése és felmutatása. Nem ismeretlen módszerről van szó: Bernáth Aurél annak idején „castrumoknak”, erődöknek nevezte el ezeket a tudat, a memória mélyére elraktározott, de egy adott helyzetben parancsolóan felszínre kerülő, rendkívüli vagy akár banális, de az adott egyén számára valamiért fontosnak, megőrzendőnek bizonyuló képsűrítményeket. Ilyen castrum a Riviéra alapja, de egy ilyen emlék, a hullákkal borított, virágos, színes bogaraktól nyüzsgő rét 1945-ös emléke lett a Korniss Tücsöklakodalmának kiindulópontja is. S a művészet eszközével, felidéző erejével a néző számára is átélhetők, megközelíthetők lesznek ezek a pillanatok. Nem tudjuk ugyan, milyen volt a Torok Sándorral átvirrasztott nyári éjszaka, de a derengő, egymáson úszó kék és fekete formák közvetíteni tudják annak rendkívüliségét, kitüntetett mivoltát.
Ezeken túl persze fel kell figyelnünk a művész játékosságára, kísérletező kedvére is. Elektrografikáin a dinamizmus, a szüntelen mozgás dermed meg egy pillanatra, kollázsain a véletlen, a kiszámíthatatlan rendeződik haiku-szerű jelekké. Egyébiránt is megfigyelhető valamiféle egyszerűsödésre, tőmondatos fogalmazásra, monokrómiára törekvés munkáinál. Miközben egy percig sem adja fel önmagát, továbbra is sokoldalú marad, inspirációkat ad tovább és kap az Arnolfini Archívum körül csoportosuló művészbarátaitól, így Géczi Jánostól, Zsubori Ervintől és másoktól, egyre nyilvánvalóbb lesz számára – s talán számunkra is – az, amit így fogalmaz meg egyik versében: „szembesülünk önmagunkkal / miközben részesei vagyunk a történetnek”.
A szöveg elsőként az Új Művészet 2018/2. számában jelent meg.