Hadd tegyem fel a kérdést: mi a hasonlóság a Bernoulli-spirálban, a térforgatásban, a lelkiségben és a többszólamúságban? Egy individuum, egy művész, egy érző lény.
Ő egy szobrász, aki törekszik törékeny emberi mivoltát megragadni a térben. Az ő tere hajlik, görbül, hurkokat képez, összezár, majd újra kibújik. Soha nem múló átalakulásról, származásról és megújuló törekvésről tesz tanúbizonyságot ez a tér. Bárhogyan tekintünk rá, mindig fogunk találni egy hívogató érzést, egy tovatűnő gondolatot, egy törékeny összefüggést, amely éppen kibontakozik a forgó tér reflexiójában. Ez a spirál nyitott műveket fog közre, amelyeknek éppúgy sajátja a női-férfi princípiumok egysége, a jelölések explicit rétege, mint ahogy a mindig folyó víz képzete, a megformálás módjának kecsessége, a paleolitikum szelleme. Szobrainak parkja olyan univerzumot idéz, ami közvetett tárgyául vágyakat választ, és magába olvasztja az apró formahajtások poétikai síkjait.
Ő egy távoli szomszéd, akit ha meglátogatok, éppen úgy érzem magam, mintha egy erdőbe lépnék. Ismerem az utat, ismerem a viszonyítási pontokat, mégis minden alkalommal felfedezek egy új sziluettet, egy megbúvó hajtást, egy értelmező köteléket a szoborrengetegben. Egy-egy alkotás mindig bevonz, ha pedig megállok mellette, már zeneiséget is érzek. Függőlegesen és vízszintesen is egymásba kapaszkodó szólamok futnak párhuzamosan, motívumok alakulnak át szimbólumokká, apró formai egységek duzzadnak tágasabb formarészekké. Ha engedek a hívogató dallamoknak, a tömörséget elfeledve, beszippant a szobor belső tere. Felbukkan egy személyes dialóguson alapuló kapcsolat a szoborral, és miközben felfedi magát a modus operandi, észreveszem a tudatosságot a jelenségek formai elrendeződésének kutatásában.
Ő egy közeli barát, akivel a beszélgetést nem elkezdjük, hanem folytatjuk. A gondolati csere éppen úgy folyik, mint a patak; felismerjük benne azt, ami nem változik, a változást. Számos kérdést felteszünk, végül mindig hasonló síkokon mozgunk: lebegünk a mindenható létezésben, ránk talál a psziché és mi csak utazunk. Megtapasztaljuk azt, amikor a lélek a kiindulópont és a fizikai létrejött a következmény. Tükröződik a lelkiségünk a jelenségekben, az erősebb lelki gravitáció leránt, de a fizikai kötelékeink visszahúznak, egyensúlyra törekednek. Abban a pillanatban felfelé zuhanunk, úgy érezzük, „a logosz velünk van”. Az idő telik… vagy folyik? Ott történik, ott van.
János, a tereid nemcsak a szobraidat, hanem minket is meghajlítanak, perspektívát nyújtanak. Eszünkbe juttatják, hogy az élet csodálatos kaland, amelyben a művészi kifejezés a mindent látás egyik lehetősége. Rájuk nézve különös lelki tájakra, érzések mezejére juthatunk, és szabadon kalandozhatunk az időtlen terekben. Az újra és újra körvonalat öltő érzelmi-gondolai folyamod manifesztumainak sokaságát kívánva, kérlek, interpretálj, kivitelezz, lényegítsd át magad. Emlékeztess arra, hogy „soha nem volt, soha nem lesz, mert mindennel egy, egy és szakadatlan”.
Elhangzott 2023. március 25-én a dunabogdányi Művelődési Házban, Kalmár János Felfelé zuhanás című kiállításának megnyitójaként.