Ha elfogadjuk John Szarkowszky, a MOMA (Museum of Modern Art, New York) egykor nagyhatalmú, és ami ennél fontosabb, kiváló szemű fotógyűjtemény-vezetőjének felosztását a fotósokról, akkor tudjuk, hogy indíttatásuk szerint alapvetően két nagy csoportba oszthatók, a tükrösökre és az ablakosokra. Közülük az egyik az ablakkeretbe tükröt illeszt, és bármit fotóz is, csak magát mutatja mindig, azaz nem tesz mást, mint megkonstruálja a benne visszatükröződő képeket. A másik folyton-folyvást a világra néz az ablakon át, azt próbálja megmutatni, hogy onnan, ahol ő áll, mit lát belőle. Szóval, mondom, ha ezt a felosztást elfogadjuk, akkor Síró egyértelműen a tükrösök csoportját erősíti. Fogalmi indíttatású, fejben megtervezett, sokszor le is rajzolt, megfestett képeiből lesznek a fotográfiái.
Síró Lajos: Szavak – hajók – stb… 03., 2018
Persze vitába is szállhatnának velem, ha valaki vette a fáradságot (vettem), és átbogarássza Síró utolsó két évtizedes kiállítási listáját, bizony lényegesen több tisztán képzőművészeti tárlatot talál, mint fotóst. Lajos előéletét, végzettségét tudva, ez cseppet sem meglepő, de hogy fotóiban is tetten érhető a grafikus, a képzőművész, az már bizony elgondolkodtató, s megér egy misét.
Mindegyik itt látható fény/képe cianotípia vagy kallitípia eljárással készült. Felvethető a kérdés, hogy miért használ a huszonegyedik században analóg, archaikus technikákat? Ha elhangzik egy kérdés, illő választ is találni. Az én verzióm szerint azért, mert neki nem az a századmásodperc a fontos, amíg exponál, és az a másfél perc, míg megosztja valamelyik fájlmegosztón, hanem az egész folyamatot kedveli, melyet bár ő indít el, ő mozgat, de az mégis beszippantja, s nem engedi.
Síró Lajos: Részletek – fények és árnyékok… – Schönbrunn – 033., 2020
Nagy varázsa van a kézműves fotóeljárásoknak, ezt csak az tudhatja, aki maga is csinálta. (A többiek higgyék el bemondásra.) Síró az idővel van nagyon közeli kapcsolatban, mondhatni barátságban. Megadja mindennek a módját, elegendő időt hagy az alkotás kigondolásának, megtervezésének és a kivitelezésének is. Mondanom sem kell persze, hogy folyamatos ellenszélben dolgozik, hiszen fittyet hány a ma divatjainak, szokásainak, képhasználati toposzainak, s úgy általában mindennek, amik a ma fotográfiáját jellemzik. Nem rak ezer petét, hogy egy majd csak kikel belőle, hanem hosszú vajúdás után szüli meg képét. Ezt a nehezen születő fény/képet aztán meg is becsüli, nem szórja szét a szélben számolatlanul, mint a ma fényképkészítőinek oly nagy része, hanem megfontoltan, minden fotójából csak 3 példányt készít. Aki birtokolni akar egy Síró Lajos-képet, biztos lehet benne, hogy unikális dolog kerül hozzá.
A válogatásában elsősorban személyes kötődésű portrék és tárgyak szerepelnek. Miután tudjuk, hogy ő tükrös, így bármiben is csak magát fényképezi, a saját belső rezdüléseit, érzéseit, gondolatait, ezért természetesen, az eddigiekből következőleg, rengeteg idő kell, hogy ezt jó színvonalon megtegye. Az idea megképződésétől a kiválasztáson keresztül a megvalósításig, majd a kész kép ’handmade’ elkészítéséig, a végső installálásáig még százszor végiggondolja minden apró részletét, s ahol lehet, ahol tud, bele is nyúl a folyamatba. Nem bízza ezt szoftverekre, előre kitalált, mások által fejlesztett technológiákra. Minden pillanatát uralni akarja az alkotási folyamatnak.
Síró Lajos: Önarckép – Életlen… 23., 2018
Ebből a szempontból Síró (55) nem korunk gyermeke. Nem alkalmaznám a nem létező lapomnál fotóriporternek, nem bíznám rá a szintén nem létező internetes újságom „szaladj fiam, fotós” állását sem. Hogy miért? Mert ha ilyen figura lenne, akkor nem születtek volna meg ezek a képei, és én sem írnék itt most róla. Lehet, hogy Önök sem olvasnák.
A mesének vége…
