Eseményhorizont
Szemek. Betonszürke,
befagyott tavak.
Az emlékezet
mozdíthatatlan tárgyait
lassan belepi
a kegyelem
pora,
havazik –
a fák mögött,
az égre mutató,
szénfekete fák mögött
egy férfi
húzza maga után
a hajnalt,
holtan,
megállíthatatlanul.
Scardanelli kinéz az ablakon
Köd. Kutyaugatás.
A fákban férgek és istenek
alszanak.
Még szólnom kell
a hideg sár csodáiról.
A tengerről
és a csillagokról.
Még szólnom kell arról,
hogy megvirrad.
Sohasem láttam a tengert.
Alkonyodik.
Tartományok
I.
Ahogy a felhők vonulnak,
ahogy a horizont
mögött
az istenek egymás álmait isszák,
lassan testté mélyül a dal,
vérezni kezd –
II.
A terített asztal fölött
az utolsó pohár
csöndje: beléd-beléd kortyol,
átfut rajtad a hideg,
pedig
pokoli a hőség.
III.
A révész szótlanul nézi
a Sztüx
zavaros vizét.
Kiköp. Rá gondol. Arra,
aki mosolyogva áll két szám között
a végtelenben.
