„Az ilyenek a legbölcsebbek mindazok közül, akik ajándékokat adnak, és akiket megajándékoznak. Mindenütt ők a legbölcsebbek. Bizony mondom, ők a napkeleti királyok.”
O. Henry: Háromkirályok ajándéka
A bajt az okozta, hogy Shark Baby születésnapja és a karácsony elég közel esnek egymáshoz. Nem. A bajt az okozta, hogy én hülye vagyok, Shark Baby születésnapja és a karácsony meg kicsit közel esik egymáshoz. Arról már írtam, hogy Shark Babyt Kaliforniában kellett volna megismernem, ahogy bikiniben szörfözik, ehelyett egy irodaház folyosóján ismertem meg, ahol szembe jött velem, és felajánlotta, hogy tegeződjünk. Ezután sokáig egyáltalán nem, aztán meg sörhab birkákról beszéltünk, és én a Magyar Álomvasutak hivatalos pecsétje helyett mesenyomdás nyuszikat meg fákat pecsételtem a fenekére a holdfényben, amíg a balatoni nyaralóban aludt. Ez akkor volt, amikor Hrabal leszállt hozzánk Szemesen, vagy Almádiban a bornapokon sörözni. Na. Erről ennyit bevezetésképpen. Mert így már érthető lesz minden. Nem csak úgy in medias rés.
Szóval a bajt az okozta,… de nem is volt baj, mert aztán jól alakult a végén. Csak még mielőtt letennék ezt a szöveget, és nem olvasnák végig, mert szomorú a vége: én itt kijelentem, hogy nem szomorú a vége, szóval lehet nyugodtan tovább olvasni.
Szóval akkor pár héttel Shark Baby születésnapja – és karácsony! ez nagyon fontos – előtt megint ott lebzseltem Shark Baby irodájában, amit csak akkor szellőztetett mindig, miután kimentem, mert nem biztos, ami biztos. De ez nem tartozik ide. De mindegy is, mert a történetek úgyis vagy elmondhatatlanok, vagy csak úgy mondhatók el, hogy semmitmondókák: ez lenne a posztmodern. Ahol hiába mondja egy görög (egy török, szerb húsz öt cseh és még hány ember) hogy van eleje, közepe meg vége, mert nincs neki se füle, se farka. Se tartalom, csak forma. Mondok neked egy mondókát: olyan semmit mondókát.
A bajt az okozta, hogy azt hiszem, rettentő agyafúrt vagyok, de nem. Mert én akartam valami jó ajándékot adni Shark Babynek, aki kerek – kis, formás, popsikerek – évfordulóhoz közeledett, egy olyan évfordulóhoz, ami után szexista, hímsoviniszta és elavult nézetek szerint a nőknek már nincs is kora, de van ám, csak nem szokás villogni vele, de szóval közeledett a 30!. 30! Úgy, mint a filmcím: 300!
De közben közeledett a karácsony is. És ez volt a baj.
Mert mi ketten elmentünk egy kiállításra egy délután, hogy ne csak az irodában beszélgessünk, hanem hogy mi igenis, kulturálisan is együttkapcsolatot létesítettünk néha azon kívül is, miután már. (Sárbogárdi Jolános-an fogalmazva ő is volt már egymáséi és én is, és még együtt is sikerült később egymáséi lenni.) A kiállítás szép volt, az időről szólt, és tulajdonképpen, most, hogy visszagondolok, ez okozta a bajt. Mert volt benne a tavasz, nyár, ősz, tél festményeken és grafikákon, Mucha és art nouveau, amiben az új idők új művészete is az idő múlására utalt, és ami nekik még art nouveau, az nekünk azért már mégis kicsit régi. De mégis új művészetnek hívjuk örökre, ami tök vicces, mert egyszerre három dimenzióban létezik akkor: akármilyen régi, akkor is új, és jelenvaló, illetve örök. Pont, mint a modern, ami aztán poszt lett. A kiállítás margóján egy órakiállítás is volt, és főleg ez volt szerintem a baj forrása, mert az órák igenis szépek voltak: homok-, kvarc-, nap-, zseb- és mechanikus órák, aranyból és nem, és megállapítottuk, hogy szépek, és a legszebbek a zsebből és aranyból valók.
Aztán a következő hétfőn csak úgy bementem Shark Baby irodájába.
Shark Baby az iPhone-ján éppen egy katalógust nézegetett. Én nagy ravaszul odaálltam fölé és mellé, és közismerten könnyed nagyvilági stílusomban azt kérdeztem:
– Na, mit nézegetsz, Te Shark Baby?
– Zsebórákat – mondta frappánsan Shark Baby. – Nagyon szeretem a zsebórákat.
Ez már döfi, gondoltam, és kimentem a folyosó végi konyhába, hogy főzök egy teát, de belül csak úgy repestem az örömtől, és a teával begőzöltem az irodámba, magamra csuktam az ajtót, és egész délután női zsebórákat kerestem a neten. Egy kicsit zavart, hogy nem találtam egyet sem.
Na, nem az, hogy nem találtam, de csak használtakat, mármint antikvitásban régi női zsebórákat. Azt meg tudtam, hogy arany, meg zseb ide vagy oda, Shark Baby hozzá nem nyúl valamihez, ami másé volt és nem új, mert fél a bacilusoktól, és vírusoktól, mint a tűztől. Nem is feltétlenül fizikálisan, hanem úgy pszichésen: például mindig megkérdezi, hogy mostam-e kezet, mielőtt megsimogatja a fejemet.
Szóval hiába voltak szépek a női arany zsebórák abból a korból, amikor a nőknek még nem is volt zsebe, mert a szoknyára nem varrtak, nadrágot meg nem hordhattak (nem úgy, mint most, mert most meg richtig és direkt ők hordják a nadrágot, én meg nem akarok szoknyát, de így is néha papucsnak érzem magam, de úgyis mindegy). Szóval. Csak férfi zsebórákat találtam, de azok szépek voltak, és azokkal is jól telt a munkaidő.
Bementem megint Shark Baby irodájába, és frappánsan megkérdeztem, hogy:
– Na, mit nézegetsz, Te Shark Baby?
– Még mindig zsebórákat nézegetek – jött a cseppet sem meghökkentő frappáns válasz a frappáns kérdésemre.
– Nosza, nézegessük együtt – mondtuk egyszerre hamiskásan.
Legnagyobb ámulatomra Shark Baby férfi zsebórákat nézegetett, mert neki is azok tetszettek leginkább, és mert csak azok voltak. Egymásnak mutogattuk a szebbnél szebb férfi zsebórákat, én is ráböktem háromra legalább, meg ő is majdnem ugyanarra a háromra, aztán ki-ki ment a dolgára, mert eltelt a munkaidő és pihenni is kell, nem lehet állandóan dolgozni.
Én például arra a dolgomra mentem, hogy veszek neki egy zsebórát, egy férfi zsebórát, ha már annyira tetszik neki. Nyakamba vettem a várost, mert online rendelni nem tudok, mivel sokkal idősebb vagyok Shark Babynél, meg nem is ért volna addigra már ide, meg mi van, ha elkeverik, elkallódik, nem az érkezik, kiadom a bankkártyám számát és a csalók lenyúlják… szóval, mint egy korombéli X/OK boomer generációs szokott volt gondolkodni. De én nem szégyellem: ha rajtam múlt volna, még mindig a fákon élnénk, gyümölcsöt zabálnánk, legfeljebb fészkeket építenénk estére, mint a csimpánzok, de csodálatosnál csodálatosabb meséket mesélgetnénk egymásnak a ringatózó ágakon fekve, az összes mesét, és még annál is többet. Mert nem kellene felesleges technikai vívmányokon törni az agyunkat, és ráérnénk verselgetni (amíg nem jön a párduc, hogy felzabáljon minket, mert akkor sivalkodva rohannánk, mivel nem lenne puskánk, sőt, kőbaltánk se). Ilyen boldog, mesemondó majmok lennénk.
Szóval, az volt a baj, hogy kitaláltam ezt a zsebórát neki. Mert akkor az olyan jó ötletnek tűnt, hogy veszek egy szép NŐNEK a 30. (30!) születésnapjára egy KETYEGŐ, FÉRFI ZSEBÓRÁT. Jó, igen, le kellett volna írnom, mert így már én is látom… De nem írtam le, csak örültem, hogy én aztán megtaláltam a tutti ajándékot!
Shark Baby – aki úgy néz ki, mint egy pici görög istennő, de már nem vagyok benne biztos, hogy Aphrodité inkább, vagy Athéné, mert okos is –, szóval Shark Baby okosságát, kedvességét és csodálatosságát az bizonyítja a legjobban, hogy nem vágta a fejemhez a ketyegő férfi zsebórát. Kissé meghökkent, rám nézett a balatonszínű szemeivel, és amikor meglátta az én szemeimben a tökéletes, ártatlan lelkesedést és várakozást, a teljes, és megmagyarázhatatlan férfi idiotizmust, akkor azonnal ellágyult és megbocsátott. Megsimogatta a fejem, mintha azt mondta volna, hogy akármilyen tökkelütött is vagyok, ő így szeret. Így is.
Nagyon szép estét és éjszakát töltöttünk együtt. Ez részben annak is köszönhető, hogy akkor még nem jöttem rá, hogy mekkora címeres ökör vagyok, csak elégedetten dagonyáztam az öntömjénezésben, hogy milyen jó születésnapi ajándékot találtam neki. Olyan jót, amilyen jót Shark Baby akart nekem, karácsonyra. De mondom, ez szerencsére csak másnap hajnalban jutott eszembe, amikor úgy három óra tájban erre a gondolatra riadtam fel az ágyban. Shark Baby ott szuszogott mellettem, álmában is elégedetten mosolyogva.
Karácsonyra kaptam egy esernyőt. Gyönyörű. Nagy. Tényleg nagyon tetszik. Fából van, nem csak a nyele, hanem a rúdja is. Nagyon szép és nagyon szeretem. Rá tudom akasztani a karomra, és már többször használtam. Néha elmerengve megforgatom. És előfordul, hogy ahogy nézem, furcsa gondolatok ötlenek fel bennem. Hogy ketyeg a biológiai zsebóra, én meg kaptam egy esernyőt, hogy dugjam fel magamnak. És csak utána nyissam ki.
Aztán eszembe jut a zsebórás éjszaka és vállat vonok. Mit számít, hogy milyen hülye vagyok, ha ő szemmel láthatóan és testtel érzékelhetően nem bánja? És forgatom tovább az esernyőm, és üdvözülten mosolygok. Pont úgy, mint egy idióta. Vagy egy napkeleti bölcs.
