Magyar Műhely – E(x)kszpanzió
A párizsi Magyar Műhely 1964-es Kassák-száma alapvetően megváltoztatta művészetszemléletünket, és segítséget kínált a „szocreál” igájába betörni nem akaró ifjú művészeinknek. A Magyar Műhely szerkesztő-triászának 1984-ben egyszerre megjelenő – Budapesten is kapható – vizuális kötetei (Bujdosó Alpár: Irreverzibilia Zeneon; Nagy Pál: Journal in–time I.; Papp Tibor: Vendégszövegek 2, 3), amelyek a korai Kassák-kötetekhez hasonlóan igényesen megmunkált, sajátos profilú művészkönyveknek tekinthetők, valóságos „költészet-robbanást” idéztek elő a hazai irodalmi életben. A világirodalmi példák (Mallarmé, Apollinaire, Marinetti, Lemaître, Cummings etc.) s a hazai képvers-hagyomány újraélesztése (Képversek, válogatta és szerkesztette Aczél Géza, 1984) nyomán a magyar irodalomban elkezdődött egy olyan intenzív vizuális költészeti virágkor, amelyhez foghatót csak a barokk egyházi művészetben láthattunk. (V. ö.: Kilián István: A régi magyar képvers. Magyar Műhely Kiadó, Budapest, 1998.)
Természetesen a 80-as évek ifjú avantgardistái továbblépnek a világművészetben kialakuló új s legújabb műfajok irányába, felhasználva az új médiumok (elektronikus eszközök) kínálta lehetőségeket. Különösen ösztönzően hat rájuk Papp Tibor számítógépes költészete az évtized derekán-végén, amely a komputergrafika széles körű elterjedését indukálja. A műfaji határok mind intenzívebb feloldása voltaképpen már az „interdiszciplináris”, vagyis az összművészet felé tett lépésnek tekinthető.
Szkárosi Endre kifejezetten hangsúlyozza: „Nincs többé vegytiszta festészet és zene”; a „tiszta” nyelvek, a steril művészeti szférák helyét a „kevert” nyelvek, eklektikus képződmények foglalják el. Mindennek strukturális, szerkezeti, látásmódbeli konzekvenciáival” (Magyar Műhely, 1988/73. szám). A mind változatosabb technikai eszközök térhódításával a 90–es évek során e nemzedék „jel”-típusú (elsősorban vizuális) költészete is kivívja a maga rangos helyét a magyar irodalomban (Médium art; szerk. Fráter Zoltán – Petőcz András, 1990; VizUállás-jelentés – szerk. L. Simon László, 1995).
A 80-as évek végén az avantgárd látványos előretörésének, majd az 1989-es politikai változásnak, a pártállami cenzúra hirtelen-váratlan összeomlásának köszönhetően a párizsi Magyar Műhely „hazaköltözik”. A 75. (1990. márciusi) szám már Bécs – Budapest – Párizs hármas fókuszában jelenik meg; felelős szerkesztői (az alapító-szerkesztők mellett) Petőcz András és Székely Ákos. Petőcz 1991 végén kiválik a szerkesztőségből: a posztmodern vonzáskörébe kerülve irányt vált (de szimpátiája az avantgárd iránt továbbra is megmarad, amint azt későbbi pályájának változásai mutatják). A 90-es években felnövő újabb nemzedék az Alapítókkal közösen viszi tovább a zászlót, mígnem a 100. szám után (1996. szeptember) átveszi az alapító Atyáktól a stafétabotot. A 101. szám már új formátummal, egyszerűen „csak” budapesti szerkesztőségi címmel jelenik meg 1996 decemberében; felelős szerkesztők: Kovács Zsolt, L. Simon László, Somogyi Gyula, Sőrés Zsolt. Azóta természetesen a szerkesztők is, a lap jellege is sokat változott, de a Magyar Műhely él, ”osztódik és forog”. Jelenleg az ugyancsak Kassákon iskolázott, a nemzetközi avantgárd körökben is neves, a vajdasági Új Symposionból már a 80-as években jól ismert, s a 90-es években Magyarországra áttelepült Szombathy Bálint szerkeszti.
Az ezredfordulón megnyílt Budapesten, az Akácfa utca 20-ban a Magyar Műhely Galéria, ami mindmáig otthont ad az új s újabb alternatív művészi kísérleteknek, mintegy integrálva azokat a magyar avantgárd évszázados, sokágú vonulatába.
Így lépett be szinte zökkenőmentesen a Magyar Műhely „rügyfakasztó oldalági leszármazottjaként” a rendszerváltás hajnalán az avantgárd-kontinuitásba egy újabb korszakos alkotói csoport: az EX/ksz/PANZIÓ, amely indulásakor a kora-avantgárd radikális – akcionista – örökösének tartotta magát.
Az új mozgalom a Dunakanyarban, Vác városában szerveződött Németh Péter Mikola költő-filozófus és Bárdosi József művészettörténész, muzeológus „vezényletével”. A poéta kezdettől fogva – a kassáki szellemi „KÖR-ök” közösségi-művészeti hagyományrendje szerint –, már a 70-es években drámapedagógiai módszerekkel szellemi műhelyeket, színtársulatokat szervez és rendez, mert erősen hisz a művészet és az élet emberformáló találkozásának lehetőségeiben, a mítoszok közösségteremtő erejében. Ezért a mitikus hagyomány megújítását tűzte ki célul egy olyan dinamikus, felfelé ívelő korszakban, amikor még volt remény a társadalmi megújhodásra. Remélte, hogy a mítosz lényege szerint feloldja az egyén kívülállását, individuális elkülönülését a közösségtől. Maga a mozgalom elnevezése is közösségi küldetéstudatra vall („terjeszteni” a feltárt-felismert „Igazságot”, feltámasztani a morális és közösségi értékeket egy amorális, individuális korszakban, s visszavezetni, „Visszasejtesíteni” – ahogy a költő írja Parancsolat című versében – azokat az egyéni és társadalmi élet különböző színtereire).
A szereplők fokozatosan felfigyeltek Kassák költészetének szakrális vonulatára, majd ezt tovább tágítva, bővítve, kiegészítve, a későbbiekben ezt összekapcsolták – elsősorban Németh Péter Mikola és Bohár András filozófiai, művészetelméleti intenciói alapján – a Hamvas Béla által feltárt őshagyomány (Scientia Sacra) szellemiségével. Így a közben eltelt bő negyedszázad alatt sikerült „visszaháramoltatniuk” az új-avantgárd jelenleg legvirulensebb ágát az egyetemes kultúra ősidők óta létező szerves vonulatába: élővé, a modern művészeti eszközök által „korszerűvé” téve a szent Hagyományt. Művészetük hatósugara mindjobban kitágult, térben és időben egyre új s újabb területeket hódítva meg, így a fejlett technika jóvoltából a „pillanatot” megörökítő fotó- és videódokumentációik segítségével komoly és változatos, továbbgondolható műfaji örökséget hagynak az utánuk jövő nemzedékekre. Az új jelenségekkel „beoltva” feloldják tradicionális művészetünket, „a hagyomány és lelemény vad vitáját”, amely a XX. század kezdete óta felforgatja művészeti életünket; s végre talán elindulhatunk egy megújult-megújított művészeti nyelvezettel az összművészet egy sajátos változatának megteremtése felé.
Hamvas Béla magát a költő–szerepet is tágasabb, kozmikus dimenzióba helyezte (a kassáki „próféta” evilági, társadalmi küldetéssel lépett fel: Hamvas Csontváry-képének prófétája az ember és a transzcendens világ kapcsolatát építő Messiás).
Az antik költő még eleven kapcsolatban élt népével, amelynek életelveit a Szent Hagyomány formálta, így harmonikus viszonyban lehetett egymással költő (az égi küldött) és a föld népe; ez a harmónia azonban a modern korban végérvényesen ellehetetlenült, megbomlott. A mai költő–prófétának népe ellenére (sőt!: általa kigúnyolva, megbélyegezve) kell a szakrális tradíciót képviselnie, ha az Égiekkel harmóniában kíván élni – folyamatosan megújítva a szövetséget Isten és az emberi világ között. Hamvas nemesebb szerepet szán a modern költőnek, mint az előző korok „küldetéses” költőié volt. A Szent Logosz mágikus teremtő erejével a költőnek kell helyrehoznia azt, amit a profán és avatatlan kezek elrontottak, összetörtek, elbarmoltak az Időben: neki kell megnyitnia a Létet, az emberen túli dimenziókat az emberek számára (ezért a költő „poéta sacer”, vagyis „szent és átkozott, tiszteletre méltó és gyalázatos, fenséges és nyomorult” egyszerre.)
A transzcendens értékekhez való viszony azonban az ekszpanzisták számára nagyon is konkrét és evilági természetű: mindenkor a valóságos emberi életre, emberi kapcsolatokra vonatkozik. Aki a metafizikai értékek jegyében él, kövesse bár a Nyugati (ábrahámi) vallások: a kereszténység – judaizmus – iszlám, vagy az indiai (hinduizmus, buddhizmus, szikhizmus, dzsainizmus), vagy épp a kelet-ázsiai vallások (kelet-ázsiai buddhizmus, konfucianizmus, taoizmus, sintoizmus) tanításait. Aki a Szeretet-törvénynek megfelelően alakítja sorsát, kapcsolatait az általános irigység, gyűlölködés, élvhajhászat, kapzsiság és üzletelés világában, sőt: annak ellenében – az megnyeri az Örökkévalóságot, a szív és lélek boldog békéjét. Az képes a Sötétség labirintusában tájékozódni, és soha nem lesz a sötétség, a „luciferi erők” rabja. Aki a Szeretet rendjében él, etikus életet él, ezért boldog. Küldetése beteljesült: megtalálta Istent. Ez az EX/ksz/PANZIÓ mindnyájunknak, mindannyiunkhoz szóló üzenete az új évezred hajnalán. Ez az évezred, az emberiség szellemi, erkölcsi, lelki pusztulásának, halálának, vagy feltámadásának évezrede lesz.
„Éljünk a mi időnkben!”
Az E(x)KSZPANZIÓ Nemzetközi Kortárs Művészeti Találkozók 33 éve rendszeresen, nyaranta, újabban évközben többször is megrendezett összművészeti együttlétek, illetve fesztiválok a kortárs művészeti mezőnyben mára már Közép-Kelet-Európa-szerte ismert, elismert, táguló hatósugarú, élő közösséget teremtő eseménnyé váltak. Nagy Pál Az irodalom új műfajai című nagyszabású, a modern művészet műfajait rendszerező monográfiájában az Expanzió első hét évét – mint új műnemet – a kortárs performansz-fesztiválok egyik megújító, legjellegzetesebb és legértékesebb megnyilatkozásának tartja.
„A performansz – ez a nehezen definiálható, bizonytalan értelmű, sok heterogén és improvizációs elemet tartalmazó művészet – a hivatalos művészet részéről mutatkozó gyanakvás, lenézés ellenére (vagy éppen emiatt?) a XX. század végi alternatív művészet és irodalom legelterjedtebb, legtöbb művészt mozgósító új műfaja lett. Talán azért, mert (…) a bizonyosság ideje lejárt, ma már nem a jobb világ felépítésének gondolata foglalkoztat bennünket – a szilárd, tartós /mű/tárgy eltűnik, átadva helyét a konkrét akciónak – (…) ami természetesen mindig nagy felelősséggel jár”. Ez a felelősségtudat jellemző az Expanziókra is – ezért „a 90-es évek performanszai paradigmatikus értékűek” (Nagy Pál: Az irodalom új műfajai. Budapest, 1995; 278. oldal).
Erről a tényről a párizsi Magyar Műhely alapító-szerkesztői, Nagy Pál és Papp Tibor 1996-ban Platón: A lakoma hívógondolatára tett váci látogatásuk alkalmával is tapasztalatot szerezhettek. Ekkor mutatkozott be az Alíre című számítógépes folyóirat is, amelyet Philippe Botz és Papp Tibor alapított és szerkesztett Párizsban. Újdonságként bemutatták a poézis akkori, számítógépes lehetőségeit, lehetséges útjait. Nagy Pál pedig Autodafé, valamint Vidd innen az arcodat című video-performanszát vetítette a fesztiválon. Ettől kezdve egyre szorosabbá vált az együttműködés a Párizsból immár hazatért Magyar Műhely és a Vácról induló, mindinkább terebélyesedő E(x)kszpanzió társulása között.
A magyar avantgárd két ága így fokozatosan „összeért”; s amikor a Magyar Műhely Galéria megnyílt Budapesten, az Akácfa utca 20-ban (2006), mind gyakoribbá váltak a közös programok is. Rövid időre úgy tűnt: végre az avantgárd is helyet talál a hazai művészeti élet sokirányzatú palettáján, s polgárjogot nyer a művészeti ágak körében. De sajnos nem így történt.
Pedig Németh Péter Mikola, a találkozók állandó alkotó-rendezője tematikáival, hívógondolataival (Abdera, Táltos-Sámán, A vár, A kilátó, „zent Ferenc, Iszlám, A remete, Unió-Híd, Álom, Pünkösd, VisszaSejtesít etc .) kezdettől fogva arra törekedett, hogy az ősi, hagyományos és az avantgárd által teremtett új műfajok között egyfajta szintézist teremtsen – azaz „beoltsa” a művészeti tradíció terebélyes, virágzó fáját az experimentális műfajokkal.
Úgy vélte, s véli azóta is: a XX. század végére kimerültek a tradicionális formák, ez persze nem jelenti a klasszikus alapok végérvényes megsemmisülését, ugyanakkor belátható, hogy az ezredfordulóra elvesztette a korábban elfogadott és preferált irodalom is értékrenden belüli teremtő lendületét. Az Ady által már idejekorán jelzett értékválság („Minden Egész eltörött”) nemhogy csitult volna, inkább egyre harsányabb lett; s a jelenkor felbomlott értékrendjében a hagyományos alkotóművészetek már nem képesek hiteles válaszokat adni a társadalmi és a személyes létezés alapvető kérdéseire. Az alkotóknak éppen ezt a széttöredezett valóságot, a több nézőpontú, egymással ütköző valóság-töredékeket kell(ene) felmutatniuk; de nem a „posztmodern” eklektika, a „minden mindegy”, a minden nézőpont egyenértéke és összemosása jegyében, hanem szembenézve az adott viszonyokkal, az igazságkeresés merészségével s a változtatni akarás igényével. Az avantgárd közösségi (közösségépítő) jellege és formateremtő, termékeny aktivitása lehetővé teszi, hogy a legváltozatosabb, szubjektíve átélt és kidolgozott válaszokat adjon a társadalom legfontosabb kérdéseire. Így többrétegű közönséget képes köreibe vonzani, s a közönség maga is bekapcsolódik a „teremtő” válaszkeresésbe/válaszadásba, s nem pusztán „műélvezetet” keres a különféle happeningeken, hanem maga is az események részesévé válik.
Az egyre szaporodó, egyre jobban differenciálódó új műfajok (a performansz különböző alakváltozatai az akcionizmustól a koncept-művekig, a body art, land art, minimal art, fluxus etc. variálható megoldásai) lehetőséget teremtenek a beszélt nyelv nélkül is működő kommunikációra. Adott esetben az egymástól távol eső, olykor hermetikusan elzárt kultúrák között is fontos közvetítő szerepet töltenek be (mint például a közép-európai avantgárd különféle csoportosulásainak együttműködése a 80-as években az ellenzéki létformák kialakításában; de akár a nyugat-európai, amerikai, afrikai, ázsiai kultúrformák iránti nyitottságban is). A bezárkózás a belterjes és már megmerevedett érintkezési formákba előbb-utóbb visszaüt: az áporodott szellemi légkörben nemhogy erősödne a kommunikáció, sokkal inkább ellenséges gyűlölet-harccá változik. Ugyanis a teljesen „homogén”, egysíkú, felülről, hatalmi szóval szabályozott művészeti élet egyszerűen életképtelen, önmagát morzsolja szét és fel.
A performer viszont (legyen bár költő, képzőművész, zenész avagy színész) mint médium a Magasabb Valóság és a földi világ közötti közvetítő szerepre vállalkozik. Saját személyiségét, akár a testét, hangját, gondolatait objektivizálva, ha kell, „műtárgy”-ként kezelve, közvetlen környezetét is bevonja az akcióiba – témaként, kifejező eszközként használja fel a műteremtés folyamatában.
Akár metafizikai kapcsolatot is képes teremteni testi impulzusok által az ÉN-ek között – amint azt Grotowski Színház és rituálé című könyvében írja. Ugyanis a performerből kiáradó életáram – mint a napenergia – áthatja a befogadói közönséget, s életre kelti benső erőit; így mindannyian átlépnek abba az intenzív létállapotba, amely kiemeli őket hétköznapi elkülönültségükből, s nyitottá válnak nemcsak egymás, hanem a transzcendens valóság irányában is. Hiszen – mint az C. G. Jung mélypszichológiai kutatásai óta nyilvánvaló – minden ember léte legmélyebb alapjaiban azonos, tehát érzékeit – érzelmeit – egész lényét áthatják a kollektív élményként megélt szellemi tapasztalatok. A jelenkor létélményeit a „korszerű”, modern és variábilis művészet intenzívebben közvetíti. „Éljünk a mi időnkben!” – ez Kassák üzenete számunkra (még ma is).
Németh Péter Mikola 70
Nyílt színen
(Nagy Pálnak Párizsba)
Itt,
e hazányi szobában,
ahogy megérkezel
a virágminták vérezni kezdenek;
árnyékod oldalazva szétfolyik a falon,
a pórusok, a belövések helyét elönti a fény.
– De a szemközti mészárszék ajtaja még zárva.
Pedig, szellőztetni lenne most ildomos.
(1982)
Németh Péter Mikola: VisszaSejtesít
A közölt anyag kiemelés a szerző E(x)KSZPANZIÓ MOZGALOM című Magyar Műhelyes kötettervéből.
> A Magyar Műhely 161. száma az 50 éves évfordulóra
> A VisszaSejtesít című képvers Németh Péter Mikola: VisszaSejtesít című kötetéből való