Fejemben kockás, elektromos rajzlap
Tamkó Sirató Károly emlékére
A várakozás belefagy az invisible-belátásba. Mondhatni hitnek. Inspirált ihlet. A nem látott dolgokról való meggyőződés. Itt az emergencia-feltűnés-tűnődés, most nem vészhelyzet épp, belépni egy atommagba és széthajtani a kvantum-függönyt. Másik énem kontráz: behatolás a húsba. A memória ujja. A reflektálás sztrádája, keskeny útja. A kíváncsiság az oldalamat fúrja. De a csipetnyi kokain útját állja. Megvan! Ez egy szöveg-kijárat.
Van-e a libabőrnek szíve vagy könnyei? S tesztoszteronként fognak túl-ömleni? S a lelkem apokrif mögötte, mint fénykép, vízjel a porszemekből szőtt szöveten, a lét hártyáin. Én-kép. Lord Algebrát követem. Nem látjátok, ágensek, mennyi műszer mászkál a fejetek felett? Az adrenalint a digitális kagylóból nyered. Egyébként gyöngy a gondolat. A fénypont egy kabóca. Keret. Eddig a vers – innét a perc, az arc: lepréselt egek. Egy aknavető körül tátogó dáliák. A szőnyeg közepén egy rajzlap, jaj, Könnyű, aneszteziológia-igák. Dali, még a hegyeken túlról is meghallak. A lehetetlent a pupilládhoz odavarrtad. A tények átáznak, mint őszi levelek, piros-sárga az est, hová rohan az ősz? Sietős?
Lehet. A vers megállítja őt. A jácint illata most hajszálnyi disszonancia-ecset. A tea gőzéből a szorongás kimetsz. Algaevő hal csobban az akváriumban. Fényt nyel. Hangjegy a vérbuborék-kabinban. A virtuális hálóban fennakad egy becsomagolt beszédmód, új hang. Kék szótövek nőnek a szöveghelyek földjén. A szoba örök. A boldogság idétlen. Lágy hús, porc és fénylő örvény.
