Eőry Emil egy nappal a Létem keresztje című kiállításának megnyitása után – vagyis 2019. június 8-án – töltötte be 80. életévét – írtam róla anno a budapesti Józsefvárosi Galériában rendezett tárlata kapcsán. Nagy, összegző számvetés volt ez a tárlat, amely a festett és szobrokba faragott, mintázott és öntött önportrék köré szerveződve 1969-től 2019-ig nyújtott átfogó, keresztmetszetszerű válogatást az alkotó életművéből. Ma szintén június 8-a van, a művész 84. születésnapja! Eltelt négy év az akkori visszatekintés óta, ám az alkotó szigorú lelkiismereti kérdésként gyakorolt őszinte önvizsgálatai, egyben szókimondó, kertelés nélküli kor- és kórképei tekintetében semmi sem, vagy talán csak annyi változott, hogy a művész – főleg kényszerűségből, szükségből lemondva a szobrászatról (mert gyengül a láb, erőtlenedik a kar) – ma még inkább önarcképfestő lett, mint azelőtt.
Ha az önarckép-probléma leegyszerűsítése és egy folyamat, egy általános tendencia érzékeltetése érdekében eltekintünk a Krisztus születése előtti korok nagy kultúráinak egymásra ható, egymással érintkező, egymásból élő és egymásra építkező vagy éppen egymással ellenkező sajátosságainak hagyatékától, akkor – legalábbis az európai civilizáció szemszögéből nézvést – kirajzolódik egy olyan progresszió, egy olyan egyáltalán nem ellentmondásmentes küzdelem, amely az egyén, a személyiség jogaiért, önérvényesítéséért, a művészi szabadságért folyik Giottótól (1266–1337) kezdve úgyszólván napjainkig. Azért a jogért, hogy átvitt vagy abszolút értelemben senki és semmi (se állam, se egyház, se hatalom, se uralkodó csoportok, se közönség) ne szabhassa meg, hogy az alkotó mit és hogyan alkosson.
„A művészre vár a feladat, hogy az istenek és mitológiák nélkül maradt világot – saját képére – át- és berendezze. Az univerzum az egyén szubjektumán keresztül megközelíthető, a szubjektum a minden, a mindenség. Az individualizmus szélsőséges rangra emelése csak távolról és felszínesen hasonlít a cinquecento öntudatos önvállalásához. Hiszen az ember új közérzete a világban a bizonytalanság és a veszélyeztetettség, magára hagyottság – Istentől való elhagyatottság –, az egyedüllét. A szabaddá lett művész kénytelen autonóm művészetet teremteni” – foglalja össze a romantika világképét, s máig érvényes következményeit S. Nagy Katalin Önarcképek című kötetében.
Eőry Emil: Kiáltó rémület, 2023
Tehát az egész modern művészetben napjainkig jelen van a művész függetlenségmániája és a mű öntörvényűség-eszméje, de az alkotóember talajvesztettsége és talajkeresése, sőt, elidegenedése (magára maradottsága, hiábavalóság-tudata, lecserélhetősége, poszt humanista életérzése), de a vissza-visszatérő istenkeresése is. Legalábbis a józanabbaknál.
Az arckép, önarckép, önportré téma esetében – amelynek megjelenése valószínűleg egyidős az ember születésével, vagy minimum az „ősbűn” elkövetésével – újabb vizekre is lehetne evezni.
Tudniillik egy kis átértelmező tanulsággal élve mondhatnánk azt is, hogy ember: létezésedben ne a kiismerhetetlen magadban fürösztött önmagadat, hanem a másokért való élésben kialakított örök állandódat, a „csak másban moshatod meg arcodat” megváltásműveletét, azaz, az igaz Istenedhez vezető lelki szegénységedet, másképp: öröklétedet kutassad!
Mert itt van mindjárt az az ókori görög minta, Narcissus története, aki egy forrásban megpillantván a saját illó és sohasem megragadható tükörképét, többé már nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy egyszer majd végleg egyesülhet vele.
Vagy felemlegethetnénk a másik nagy mítoszi metaforát, a rajz, a vonal, az árnykép, a szépművészetek születésének átvitt értelmű – a végtelenbe néző – megszemélyesítését, a Pásztorlányka vagy más néven a Graphidion (Rajzoló kéz) örök érvényű történetét, amelyet Ferenczy István (1792–1856), a magyar szobrászat elindítója nemcsak márványban, de öccsének írt levelében szavakban is oly szépen megfogalmazott: „Egy pásztorlány, midőn a szeretője el akarván utazni, az árnyékját a homokba bekarczolta, hogy e szerint a szeretőjének ábrázatja örökös emlékezetben nála maradna”. Mert az ábrázolás: öröklét és mágia (is) egyben.
Ha egy festőnek problémája támad a világgal, önmagával, fessen önarcképet! – mondja az individuális alkotói ösztön és a több évszázados tapasztalat. A világhírű alkotók közül állítólag Rembrandt (1606–1669) festette a legtöbb önarcképet, összesen mintegy hatvanat, utána talán Edgar Degas (1834–1917) és Van Gogh (1853–1890) következik, akik szintén „kényszeres” önarcképfestők voltak. A magyar művészek közül Scheibert Hugó (1873–1950) serénykedett leginkább ezen a téren, de valószínűleg Tóth Menyhért (1904–1980) sem végezne az utolsó helyen. Jean-Antoin Watteau (1684–1721) pedig, aki először fogalmazta meg a bohóc magányosságában és elkülönülésében a festő sorsát, rendhagyóan modern és érzékeny alkotónak tekinthető.
Ha Eőry Emil önportréinak sokféleségét, kaleidoszkópját, önvizsgálati Én-képeit, szerep- és helyzetjátékait nézzük, számuk ma már jócskán meghaladhatja a százat, a szobrokban megfogalmazott, hasonló törekvéseivel együtt pedig valószínűleg a száznál is jóval többet, s ez a nemcsak mennyiségi adat tekintélyt parancsoló, rangos helyet jelöl ki számára a művészettörténetben.
Az első tükörbe nézése még szürnaturalista, mágikus realista hatásokat mutat: a fiatal művész festőállványa előtt áll, mintegy „beleégetve” félalakos portréját a ráhelyezett üres vászonba. Csak a fej, s nyakában a csíkos sál kidolgozott, a mögöttes tér részletei elnagyoltak. A barnásvöröses, sárgás tónusú képen az arc egyik szemével kifelé, a másikkal, amely csak egy árnyékba merült sötét folt csupán, befelé, a mélységek felé néz. Majd egymás után jönnek csak a fejre koncentráló, az expresszionizmus ecsetjébe mártott és a fauvizmus érzésvilágába helyezkedő önvizsgálatok, s a két stílus között a Kettősportré (1976) című, kicsit realisztikusabb fogalmazású, ahol már nagy hajjal, szakállal, bajusszal stigmatizálja önmagát, s az arcát egy sötét és egy világos részre tagolva – mintegy az Ikrek csillagjegy szellemében – sokatmondóan megkettőzi. Majd az arc (a fej, a haj, a szemüveg, a szakáll és a bajusz formájának) legkarakterisztikusabb vonásait, ráncait kutató, kiemelő szerkezetes-realista önportrék következnek a sorban. Hogy azután 2008-ban átadják helyüket a napjainkig tartó ikonikus-emblematikus önarcképek leegyszerűsítő ötletekben gazdag, változatos, lényegre törően szellemes, mondanivalóban mindig mély és példázatszerű, néha ironikus (önironikus) darabjainak. Persze közben a festészetben és a szobrászatban egy-egy szigetet alkotva az alkotó néha vissza-visszatér a realisztikus ábrázolások egyéb formáihoz is.
Eőry Emil: Bekötött szemmel, 2020
Tudjuk, hogy a portré művészi rangra csak akkor tesz szert, ha az a lélek vagy a belső portréja. Mondhatnánk úgy is, hogy egy önportréban a hasonlóságon túl a személy jelleme, lelke és szelleme mintegy „intimitásként”, önmagaságaként és másságaként, mélységként és felszínként egyszerre van jelen a műben.
Mindamellett, hogy Eőry elfogadja a klasszikus tételt, miszerint az önportré nem lehet csak figurális, egy olyan meghatározó felismerésre lelt, amely teljesen átalakította önarcképfestészetét. Ugyanis a 2003 és 2007 között keletkezett realisztikus-szerkezetes önportréinak erővonalaiból kialakított egy olyan önarcképsémát, egy olyan önikont, egy olyan önemblémát, amely, bár csak néhány primitívnek ható vonalra hagyatkozik, karakterének tökéletes koncentrátumú, senki máséval össze nem téveszthető, mély foglalatát adja. Tudniillik egy tojásformába pusztán három él kerül: egy az orr vonalának meghosszabbításaként a fejtetőig ér, kettő pedig – a függőleges „antennával” körülbelül 120 fokos szöget bezárva mintegy a bajusz és a szakáll vonalát követve – a fej jobb- és baloldalán fut ki az ovális formából. Természetesen a tekintetet jelölő mandulavágású szemek sem maradnak ki a telitalálatos tömörítésből. A művész brandje tehát olyannyira tökéletesre sikerült, hogy újabb és újabb önportréinak kimeríthetetlen védjegyévé, új és új meglátásokat, problémákat, gondolatokat, azonosulásokat, szerep- és helyzetjátékokat felvető márkájává vált, amelynek alkalmazásában az arc viselője síkban és térben is úgy képes eljutni az ikonikus-emblematikus alapképlettől a majdnem tiszta absztrakcióig, hogy közben semmit sem veszít egyénisége, személye, jelleme, lelke, szelleme azonosságából. Ugyanakkor Eőry önarckép brandje csak látszólagos hasonlóságot mutat Malevics parasztfejeivel.
Eőry Emil: Alkony II., 2023
Megállapításomat mi egyébbel tudnám a leghitelesebben igazolni, mint a művész sajátbejáratú magyarázatával, életrajzi vonatkozású vallomásainak egyikével, egykori internetes levelezésünk azon érett gyümölcsével, amelyet az Önportré (2013) című bronzplasztikája születésének indoklásához fűzött: „Alig múltam öt éves 1944 őszén, amikor megszólaltak a vészjelző szirénák az amerikai vagy angol gépek érkezését jelezve, s én mélységes félelemmel húzódtam a szoba sarkába. Ugyanis ahol akkor laktunk, az közel esett a „KALOT-dombon” elhelyezett, Budapest védelmét biztosító tüzérségi ágyúkhoz. Ezek az ágyúk, amikor megszólaltak, az egész ház, szoba, ágy beleremegett. Rettenetesen féltem, szinte beletapadtam a szobasarok három élébe. Visszatekintve, ez a három sarkot képező él beleégett a tudatalattimba. Ez az erős élmény, önarcképeim kialakításában biztosan szerepet játszott. Ez néha tudatosult is bennem, ha valami vagy valaki tehetetlenségem folytán szorított sarokba. Ez az egyik magyarázat. A másik, amire gondolok, az ikonok frontális megjelenése, egyszerű szuggesztiója. Azóta is ennek a három élnek a találkozása számomra a tehetetlen sarokba szorított ember szimbólumaként jelenik meg.”
Eőry Emil: Szöglet, 2023
Ennek a hármas osztású ikonikus-emblematikus önportrénak, ennek az egyetlen fejjelben koncentrálódó Eőry-brandnek az alsó két éle számtalan lehetőséget kínál és biztosít a művész számára ahhoz, hogy a bajusz-szakáll fordított Y vonalának újabb és újabb jelkép- és motívumtársításokkal történő meghosszabbítása által élete legkülönfélébb eseményét, érzését, gondját, gondolatát, problémáját, mondanivalóját, fájdalmát, helyzet- és szerepjátékát, azonosulását, véleményét, önkritikáját, fanyar iróniáját oszthassa meg a nézőkkel.
Az embert – Eőry Emilt – sarokba szorítják a válságtünetekkel küszködő kor, a kultúra, a civilizáció, a pandémia, a honnan jöttünk, mik vagyunk, és mivé leszünk, a nemzeti és a túlvilági lét, a születés és a halál, valamint az élet értelmének leplezetlen kérdései, amelyek ellen művészettel védekezik. Másképpen fogalmazva: bölcseleti festészettel adja meg tömör szimbólum-ligatúrákba foglalt filozofikus válaszait.
