Teljes erőből próbálom feltolni az öcsémet a kerítésen, de hiába. Hiába vártuk ki szívdobogva a pillanatot, amikor senki nincs a környéken: nincs jegyszedő néni, a strandolók a vízben vannak, vagy a vizet bámulják, és a legfőbb, nincs biztonsági őr, se rendőr. Szemembe csorog az izzadság, remeg a karom, ahogy próbálom az öcsémet áttornászni a kerítés fölött, de hiába, nem megy. Én nagyon vékony vagyok, szemüveges, az öcsém három évvel fiatalabb, nem kövér, de duci, a húszforintos pénzérmét el tudom tüntetni a derekán lévő babahájban, ha összecsippentem azt. (Ez empirikus tapasztalat, többször is próbáltam.)
Én az előbb bemásztam már a strandra. De az öcsém csak küszködött, nem sikerült neki, úgyhogy visszamásztam érte. Most mindketten kívül vagyunk, kétségbe esve próbálunk bejutni, tolom, nyomom, ő meg, szegénykém, már szinte hanyatt dőlve fekszik azon a két még ropinak is cingár valamin, ami az én akkori karom.
És akkor oldalról valami szürkés szín úszik be a képbe. Hatalmasat dobban a szívem, szinte kiugrik a helyéről. Majdnem elengedem az öcsémet is, de az utolsó pillanatban összekapom magam, nem szabad leesnie… Nekem vigyáznom kell rá. Mert én vagyok a nagy, okos és erős bátyja… Csak ne lennék beszarva annyira! Mert akkor már látom a hatalmas rendőrt, érzem az átizzadt nylon egyenruha szagát, de nem merek ránézni, csak a válláig: ez lesz az első rendfokozat, amit megjegyzek: két kicsi ezüst csillag, később tudom majd meg, hogy ez a törzsőrmesteri.
Ez itt egy alma. A tudás almája. Ne félj, nem mérges… legalábbis az egyik fele (hehehe). S itt lenne egy (félre), ha színdarabot írnék, pontosan a legalábbis előtt. A tudás almádija. Ha alma, akkor Édenkert, Paradicsom, ha paradicsom, akkor paprika, hagyma, zsír, tojás, és ti mondjátok is már, hogy így készül a lecsó, a nyár. A paradicsomot madárijesztő őrzi, a Paradicsomot Kerub őrzi. Az Édenkert, a Paradicsom őre a Kerub. Az igazi rend őre. Azé a rendé, amit édesanyám dúdolt nekem is, és biztosan a kerubok anyukája is ezt dúdolta a kis keruboknak: „tiéd már a Mátra, Börzsöny, / Balatont is néked őrzöm / s mind a réteket!”(1)
Az Édenkertet Kerubok őrzik lángpallossal. Az almádi rendet meg rendőrök őrizték, gumibottal. Hogy ne mehessen be az Édenkertbe, aki nem odavaló, de – az explicit és implicit állítások és tagadások útvesztőjének abszolút értékű Ariadné-fonalaként – bekerülhessen az, aki arra érdemes. Bekerülhessenek a tiszták, úgy is, mint engedjétek hozzám a gyermekeket.(2)
A strand még tavaly is szabadstrand volt. Csak egy füves partszakasz pár platánnal meg fűzfával. Se WC, se öltöző, se büfé, semmi, csak az, ami kell: a Balaton.
Apám gyerekkorától itt nyaralt valami homályos családi kapcsolat révén, amit az egyszerűség kedvéért mindenki másod-unokatestvérinek nevezett.
De ennél bonyolultabb volt. Néha az idősebbek megpróbálták elmagyarázni, de ahhoz képest a bakonyszentlászlói történetek is minimalista és kristálytiszta stílusú tájékoztatók: Tudod, a Julis néninek volt a fia az első házasságából a Náci bácsitól, aki meghótt, Isten nyugosztajja, vót az Öcsi, na, az aki mindig ott…, na , megmondom, én azokkal a kurvákkal, na… annak vót az ángya a Bözsi, na és akkor papa legidősebb testvérének a keresztfiának a sógora… és így tovább, a végtelenségig.
Ők csak dolgozni jártak oda, Balatonalmádiba, pontosabban Káptalanfüredre. (Mármint a nagyszüleim, nem a kurvák. Azaz, gondolom, ők is. Pontosabban, ők a hotelbe… állítólag. Bár akkor nem is voltak. Csak sűrűn szeretkező elvtársnők léteztek. Ez már megint elmesélhetetlenül posztmodern. Valószínűleg azért, mert akkor sem lehetett szavakba foglalni, és az is csak Hofinak sikerült.) Akkor valahogy az olyan teljesen idegen volt, hogy az ember azért menjen el egy helyre, hogy ott ne csináljon semmit, ezt csak tetézte a sváb vérvonal, a katolikus bűntudat és a közveszélyes munkakerülés a büntetőtörvénykönyvben, ami így eklektikusan és szinkretikusan oldódott egy NEM-be. Szóval idegen dolog volt – étranger – főnévi és melléknévi alakban is, egzisztenciálisan a társadalomtól elidegenedett a semmittevés, hacsak nem a munkahelyen történt. Nem azért ment a Balatonra az ember, hogy semmit tegyen. Pláne pihenjen. Építkezni, füvet nyírni, metszeni, vízteleníteni… az igen. De az olyan kényelmetlen, fura érzés volt, hogy az ember ne csináljon semmit. Persze nagyanyámék is lementek a strandra, de a szabadra is csak este hét után… egy csobbanásra, mert mindenki azt csinálta…
Pannónia motor húz az esőben Balatonalmádi, pontosabban Káptalanfüred, pontosabban a kis nyaraló felé, elöl bajuszos, pajeszos, hosszú hajú huszonéves srác, mögötte barna hajú, sötétbarna, tüzes szemű, gyönyörű fiatal lány: József és Mária, de ez nem az a történet… Visszafelé esik az eső, de nem baj, a nyári ruha elázik, de az sem. Boldogok. Fiatalok. Telik az idő, meg a tér is: ez most nem a Balaton, hanem egy laktanya. A pajeszos, bajuszos srác haját és pajeszát levágták, a trapézgatya helyett 65M gyakorló lötyög rajta, a bajusz maradhatott. Géppuskát pucol.
– József! Fia született!
A srác levágja a rongyot, megy eltávra. Pénze nincs. Eladja az egyik gyakorlóját már kívül a laktanyán. Tudja, hogy baja lesz belőle, de azon vesz virágot, piros szegfűt. Ez is rend, ez is törvény. Nem lesz baja belőle: amikor a hétvégi eltáv után jelentkezik, a szekrénye ugyanúgy zárva, ahogy hagyta, de megint kettő teljes öltözet gyakorló van benne. Még nagyjából mérethelyes is. A körletben a vékony cigánygyerek, apám szakasztársa XXXL méretű rugósbicskával falatozik és vigyorog, és csak annyit mond, hogy amikor Isten a világot megteremtette, mindent a cigánynak adott, de azt mondta, csak annyit vehet el belőle, amire tényleg szüksége van. Erre most szükség volt. És különben is, a raktárostól van. Az meg alapelv, még a főtisztek is tudják, hogy raktárostól, géhástól, gazdaságistól lopni nem bűn, mert mire az ember bevonul, addigra az már annyit lopott, hogy soha nem lehet pariba kerülni vele, ha az ember nullahuszonnégyben lop, akkor se. Ez is rend. Ez is törvény.
Ez a történet visszatérő motívum, illetve ez a történet visszatérő motívuma is: szeretem, írogatom, mondogatom, színezgetem.
Ugrálok az időben, de mindig Almádiban maradok, csak apámat hagyom most a homokszentgyörgyi laktanyában: Sprezzatúra… mert megbízom az olvasóimban, hiszen együtt játsszák velem a játékot, és az olvasó tudja, hogyan értse a rövid utalásokat.
Később is sokat jártunk Almádiba. Évek teltek el, és már a fiam is tudja, hogy Wyq Thor az, aki a Corner teraszán zenél: elnyűhetetlen rövid farmergatyában, kendővel a fején varázsol egy gitárral, szájharmonikával, furulyával… Még jó, hogy soha nem értettem a zenéhez, mert akkor most végtelenül irigyelném, így csak gyönyörködnöm kell. Ez egy, szép, üde Hamvas-gondolat: én még csak meg sem tanultam a zenét, és így hallgatom irigység nélkül.(3) És nem is kell gyönyörködnöm. Csak egyszerűen szabad.
És ott van anyu, meg apu, meg az öcsém, meg a feleségeink, az unokák, és eszünk és iszunk és Tücsök az óceánont olvasunk a Corner platánja alatt, vagy a babzsákokon fetrengünk délidőben a könyvtárban. És ott VAN Anyu, pedig meghalt: idén meghalt az anyám, vagy talán tavaly, nem is tudom pontosan, de mindig, minden nap ma, és ez is idegen – L’Étranger –, ahogy azóta a világ, idegenség, de semmiképpen nem közöny.(4)
És nézd, a hennafestő srác… de hiszen megőszült, pedig nyárról nyárra mindig ott igézte azon a kis téren a nagyon fiatal lányokat, akik csillogó szemmel nyújtották oda a testüket a könnyű, cirógató ecsetvonásoknak.
Később már persze mindig vettünk jegyet, majdnem mindig. Ha csak futás után csobbantunk, arra elég volt a tíz méternyi szabadstrand-cafat, a potyadék is. De ha strandolni jöttünk, vettük a jegyet, mert már a gyerekeinkkel mentünk, és példát kell mutatni, és értem, hogy tisztán kell tartani, és fenn kell tartani, és persze értem, értem, mondom, hogy értem, hogy ha nem lenne a kerítés, akkor mindenki ideszaratná a kutyáját, pedig a gyerekkoromban nem tette senki, és szemetes lenne az egész, pedig a gyerekkoromban nem volt az. Értem, mondom, hogy értem!
Sfumato… kicsit ködösítek: megteremtem saját kiválasztottjaimat, és e kiválasztottak saját művészüket.(5) Te vagy a kiválasztott, aki most ezeket a sorokat olvasod. A művész, hát a’meg jobb híjján én vónék… ahogy az egyszeri ember mondja, amikor az eladó házat mutatva a vevőknek a hálószobához ér, s ott találja a feleségét az ágyban a szomszéddal: ez itten a hálószoba, az ottan az ágy, benne az asszony, aki meg rajta vagyon, a’meg jobb híjján én vónék… Mert lassítani akarok egy kicsit ezekkel az anekdotázgatásokkal. De már nem lehet tovább. Csak még egy ismétlést engedj meg, és közben hadd hízelegjek Neked, mert megérdemled, mert én szeretlek ám, mert Te még mindig rendületlenül olvasol, olvasol engem, és én közben Téged, és ez a szöveg mindkettőnket olvas és értelmez, és újra értelmez, bizony ám, Te Kiválasztott, Te Olvasó, én édes olvasóm! Te kiválasztott, aki most ezeket a sorokat is olvasod, hogy:
És akkor oldalról valami szürkés szín úszik be a képbe. Hatalmasat dobban a szívem, szinte kiugrik a helyéről. Majdnem elengedem az öcsémet is, de az utolsó pillanatban összekapom magam, nem szabad leesnie… Nekem vigyáznom kell rá. Mert én vagyok a nagy, okos és erős bátyja… Csak ne lennék beszarva annyira! Mert akkor már látom a hatalmas rendőrt, érzem az átizzadt nylon egyenruha szagát, de nem merek ránézni, csak a válláig: ez lesz az első rendfokozat, amit megjegyzek: két kicsi ezüst csillag, később tudom majd meg, hogy ez a törzsőrmesteri.
És akkor az az egyenruhába bújtatott erős kéz megtámasztja az öcsém derekát és óvatosan, vigyázva, hogy baja ne essen, átlendíti a kerítésen. Aztán kérdőn pillant rám – és csak most ugrik be, hogy honnan ismerős az a nézés –, pont úgy, mint Ötvös Csöpi, a Magyar Tenger kalóza a filmeken. Elértem a kérdést, alig észrevehetően nemet intek a fejemmel, és anélkül, hogy még egyszer rá merném vetni a szemem, cingár kis testem minden lendületével átvetem magam a kerítésen. Az öcsém ijedten áll a drótkerítés másik oldalán. Lehuppanok mellé, kézen fogom, és már rohanunk is, nem tudom kitől hova, hiszen az egész strand olyan apró, hogy ha a másik végéig futunk, akkor sincs hová elbújni. Pedig nincs kitől futni. Soha nem is volt. És még csak meg se köszöntem.
Hivatkozások
1 Zelk Zoltán: Anyu, végy egy hegyet nékem
2 Mk 10,14
3 Hamvas Béla: Summa Philosophiae Normalis
4 Albert Camus
5 E. H. Gombrich
