A Géczikről
Tudod-e, hanyadjára vagy Géczi János?
Az ükapád tudta, de nem jegyezte fel,
hogy hányadik a Géczi Jánosok között,
a fontos dolgok elpusztíthatatlanok,
nem kell azokat följegyezni. A papír
elég, miként Mózes csipkebokra.
Az emlékezet, miként a Mindenható, örök.
A név feledhetetlen:
lehetsz első vagy utolsó pátriárka,
a sorban, itt vagy ott, a végtelen része vagy.
Ükapád a János mellett György is volt,
dédapádnál billent helyre a névviselés.
Dédapád kuzmicskovács és pusztán
János, kinek az apja tábori kovács,
bár a lovaktól fél, amolyan harctéri
mindenes, ért a fegyverforgatáshoz.
Dédapád aszalt dagerrotípia,
hiába 48-as. Néni van melléje
függesztve, aki mentét visel, akkor még
nem nagyanya, Géczi Jánosné, nemhogy özvegy.
Aztán hagymahántó kis kés és cipőhúzó
sámli a nagyapai sparhelt előtt.
Az örökségről szólni nincs mit többet.
Nagyapád Géczi János kuzmicskovács,
és a vörösbor az istene, ha otelló.
Isonzó, majd Nápolytól délre két év
fabarakkban, amely újabban múzeum.
A nevetek egy nyakigláb obeliszken,
gránitba vagytok vésve, de festett a betűk
vájata, hogy jobban látszódjatok.
Apád asztalos, a kovácskodást nem vitte
tovább, az a Zsigmondokra hárult.
A mestermunkája a kisbolt pultja volt.
Két éve, hogy a művét elbontották.
A templom padjait ő készítette,
s a karzatra vezető lépcsőt a nagy szemű
margarétákkal. Ennyi virág
még sehol sem bámult ennyi szoknya alá.
Ő lett a Jani fia, a Jani.
Te János vagy, néha Jancsi, akit olykor
megvetnek, mert kapálni nem, vagy csak
gyerekként képes. Ha kérdeztek,
a válaszod regényes lett mindig. 1991-ben
repülőről láttad egy percig Budapestet,
a korábbi útjaidon nem mertél
kinézni az ablakon. Sok verset írtál,
apád tán egyet sem olvasott, ilyesmiről
sohasem beszéltetek. Hogy tanárként éltél,
büszkeséggel nem töltötte el, az orvossal
elégedett volna meg.
El nem tudod képzelni, ha lenne feltámadás,
hogyan fognak benneteket a névsorolvasáskor
megkülönböztetni.
Neked se lányod, se fiad,
bár kettő gyermeket, ha nem is te nemzetted,
félig-meddig neveltél. Nincs vér szerinti utódod.
A Földért ennyit tehettél.
Mondj istenveledet a nevednek.
A slambuc
A mélytűz nem éget s füstöt sem ad.
A slambuc nem tűri a lángot,
ha hirtelen, sem azt, ki felügyeli.
Az udvari gazból kikaszált porond,
középen takaros tűzrakással,
s rajta a kutyaláncon függesztett
bogrács, kormozódva feketére.
Pörccé töpörödik a felszelt,
öklömnyi húsos szalonna, a súlya
annyi épp’, mint a fehér hagymáé,
mely felkockázva hullott a zsírba,
fonnyadjon meg. Arra kerül
a hárommaroknyi sárga száraz
tészta, soktojásos és nagy levelű,
s épp annyi öreg főzőkrumpli,
hogy érkezzék végül rá
a háznál őrölt csípős paprika,
a kősó és a kulacsban állt víz,
feltöltve vele a kondért félig.
A jelenetbuborék hatvanéves,
apám most 96, én éppen
67. Miként a tűz, ha fája
leégett s a korma magába
omlik, pillanat alatt eltűnik,
bennünket is magával ragad,
a szempillantásnak véget vetve.
De addig még látom, a bográcsban
a slambuc miként fordul,
ahogy apró mozdulatokkal
fordítja, pörgeti apám, s miként
áll gömbbé, borítva piros kéreggel,
az étel. Meg-megsercen a zsír.
*
Akad, aki egyszerre nyolcszázezer
könyvet kap és a szemére homályt,
akad, aki éji üvöltését
Memphiszből a vízilovaknak,
s akad, aki slambucot, ha megfőtt
a széltől leverte akácgallyból
és a múltból összerakott tűzön.
Érzem az isteni iróniát!
Ki az, aki vakon tapogatja
a könyvlapokat, s ki a sötétet
szemlézi, míg nem látja meg a hangból
formázott állatokat, s ki lesz az,
akinek az íz a szájában marad?
Kiken rág féregjáratokat, hogy
a napfényre jusson a tapasztalat?
Agg férfi bevásárlókosárral
Keskenyre húzott szemmel, s alkonyi
félhomályban a rücskös, felpuffadt
orr elviselhető lesz, tudatom
a későbbi korok nézőivel.
De ki Ghirlandaio előtt születik,
s az általa festett pasztellportrét
nem láthatja, az nézzen, s ha nem teheti,
mert máshol járok, gondoljon csak rám.
Mint sokan mások, én is az vagyok,
kire a teremtő is elbillent
fejjel, félve pislant, nem minthogyha
a világ egyenesen állna. Biztos
lesz, aki megriad majd a boltban,
ha egy öregemberrel találkozik,
amint a bevásárlókocsiba
mint járókeretbe kapaszkodva
araszol a zörgő pénztár felé,
s gördülő gumiszalagra teszi
a zacskó savanyúcukrot, melyre
pénzéből telik. Rhynophymának
mondják az orrot eltorzító bajt.
Mellé Ghirlandaio fiúunokát
festett, boldogat, repes a keze,
hogy rátekint, nem látja, milyen csúf,
rózsaszín, krumpliorrú nagyapja.
Vers egy Aczél Géza-sor töredékével
A rózsák színe sosem tűnt el.
A piros rózsák pirosak maradtak,
a fehér rózsák fehérek maradtak,
a sárga rózsák sárgák.
Fogyatkoztak előlünk a sivár bakterházak.
A sor fölé görnyedten
folytattam a munkát, szaggattam a gyepet,
a lósóskát, s eszembe jutott,
hogy 1997-ben, avagy korábban,
1983-ban tűnt fel,
majd évre rá el.
Olykor így, s olykor úgy,
fél éveket váltva.
Időnként darabokban bukkant elő,
ahogyan a lófejnyi gyökérrögök a földből.
2010-ben hasonlóképp volt.
Előkerültek a darabok,
a részek és részletek a legkülönbözőbb helyekről.
Összefüggéseket kerestem
az el- és feltűnések között.
Valahogy minden,
mondjam, a mindenség,
úgy rövidült le, ahogyan egyre-másra
előzőleg az övé.
Tépve a sorokból a gyepet, a lósóskát,
a szabály az, hogy betűről betűre haladva,
a lényeges eltérések ellenére
összefüggünk.
Folytattam a sorok fölé hajolva
a feladatot,
ahogyan az egyenesre beültetett növényeket
sorolja az ember,
ahogyan vonattal keresztül a sík földön bevégzi
az utazást,
amikor minden állomás előtt
parkrózsák nyíltak.
Az első virágzás 1983-ban
májusban kezdődött, miként 1997-ben is,
s a köztük levő években ugyancsak.
A vadhajtások nem,
a virágok mindig újra nőttek.
Rózsák közéből indult,
s közéjük érkezett mindegyik szerelvény.
Rózsák a sötétben és a napfényben.
A tiszta ég alatt,
s a kéményfüst kormától elsötétülve.
Mindig nyilvánosságra került,
a sorok között görnyedünk.
És mely sorok mellett
szívódik fel a tettes
gyepet tépve, lósóskát cibálva,
s mikor jelenik meg
hold híján az égen a véraláfutás.
Járunk a történelemben.
A rózsák színe sosem tűnik el.
A piros rózsák pirosak maradnak,
a fehér rózsák fehérek maradnak,
a sárga rózsák sárgák.
