Ha a régi Balaton, a régi Almádi kerül szóba, valójában az 1800-as évek végére, az 1900-as évek első évtizedeire gondolunk. A régi, fatornácos villákra, a beépítetlen hegyoldalakra, a lassan alakulgató balatoni fürdőhelyre. A százéves képeslapokon a helytörténészek örömére felfedezhető egy-egy ma is álló épület, de az akkori idők tanúi már régen nem élnek. Élnek viszont azok az ötvenes-hatvanas évek Almádijára emlékezők, akik nem írják meg gyermekkorukat, legfeljebb baráti társaságban emlegetik ezeket az időket, így aztán hamarosan ezek az emlékek is nyom nélkül elvesznek a múltban. Nem írják meg azért sem, mert ugyanarra mások másképp emlékeznek, jobban tudják – meg hát minek. Pedig kéne, nagyon is fontos lenne!
Valakinek írni kellene a hetven évvel ezelőtti Almádiról, mégpedig a „pestiek”, a nyaralók szempontjából. A június közepén érkező nagymamákról és unokákról (mert a szülők ekkoriban még szombaton is dolgoztak). A végtelen hosszúnak tűnő vonatozásról, a gőzmozdonyok fehér füstjéről, a székesfehérvári félórás vízvételről, az alagútban felhúzandó ablakokról, az alumínium ételdobozokról, az öt és fél órás menetidőről. És írni kellene az almádi állomás hordárairól, a nehéz bőröndökről, a restiről, és általában a megérkezés boldogságáról.
Falu volt akkor Almádi, egy kis, megmaradt, háború előtti hangulattal. Az állomásról nem a Veszprémbe vezető főúton mentünk a hegyre, hanem az „allén” (a parkon) keresztül, el az akkor még nyitott berényi séd mellett, a Postás-üdülő előtt, el a tanácsháza előtt, aminek az aljában a suszter mesebeli, szurtos műhelye volt. A Kurcz Rudolf utca végén balra fordultunk a Pacherék nádfedeles háza mellett, ami aztán az igazi falusiasság megtestesítője volt a városi gyereknek. Innen már nagyon közel volt az egyszerű faléces kerítésünk, a nagy- és a kiskapuval. A telek ekkoriban egy ostorszíj parcella volt, egy magyar holdnyi, jószerivel használhatatlan gyümölcsfákkal beültetve. A mandula keményhéjú, a dió apró, pucolhatatlan, de a ritkaságnak számító fehércseresznye emlékezetesen finom volt. Az apró ház nagyobbik felét egy, a háború után önkényesen betelepült család foglalta el, így nekünk egy kicsi szoba, az úgynevezett toronyszoba, és alatta a csak kívülről megközelíthető konyha maradt, ebben próbáltunk elférni legtöbbször öten, hatan.
A telken egy feneketlen kút (22–24 méter mély) adta a vizet. Volt, hogy naponta több kannával kellett húzni, iváshoz, főzéshez, mosáshoz – mikor mire. Nehéz munka volt a vékony gyereknek. Villany az ötvenes években még nem volt, petróleumlámpával világítottunk esténként. Főzni a sparheltra állított petroforon főztek a nagymamák vagy nagynénik.
Volt a lakóinknak legtöbbször egy, de néha két malaca, és tyúkot is tartottak. Maga volt a falusi idill. A falusiasság megtestesülése azonban a már említett Pacher-porta volt. Nádfedeles ház cseppnyi ablakokkal, az udvaron szekér, eke, borona, hordóabroncsok, az istállóban lovak, tehenek. A tyúkok a hatalmas eperfa lepotyogó termését kapkodták egymás elől. Nagyapám megegyezett Pacher bácsival, hogy a telkünkön kaszálhatja a füvet, cserében pedig nyáron naponta két liter tejet kapunk, amiért egy horpadt alumínium tejeskannával jártunk át. Pacher bácsi a kazlakban álló szénáért lovasszekerével jött át, és bámulatra méltó módon forgolódott a gyümölcsfák között, pontosan érezve, hogyan fér el a kocsi rúdja a sűrűn álló fák között.
A helyiek nem jártak strandra. Mi tíz-tizenkét éves korunkig egyedül nem mehettünk, a nagyszülők pedig csak a délutáni szieszta után indultak neki. Általában a budatavai „gyenesre” (ingyenes) mentünk. Mi, gyerekek, végtelen messzinek találtuk a strandot, a hosszú gyaloglást végig a Szabadság utcán, és a mindig rövidnek tűnő fürdőzés utáni újabb menetelést hazáig. A fizetős strandra ritkán mentünk. A „gyenest” ekkoriban nem csak a fürdőzők használták. Lajtos lovaskocsik hajtottak be a Balatonba, ott töltötték meg a tartályokat, és vitték a vizet a szőlőbe vagy az építkezésekre.
A „Nagystrandra” ekkoriban a szüleinkkel mentünk. Ők csak egy-egy vasárnapra tudtak lejönni a zsúfolt vonatokon, és ugyancsak tömegben utaztak vissza még aznap, nekünk azonban ezek a látogatások ünnepnapnak számítottak. Az állomáson vártunk rájuk, onnan egyenesen a strandra mentünk. Az állomással szemben, az akkoriban már Tulipánnak nevezett szálloda oldalában lévő gumisnál felfújattuk az úszóguminak használt, többször ragasztott, de mindig eresztő teherautó-belsőt, aminek a szelepe aztán a vízben alaposan összekarcolta vékony gyerekbőrünket.
Fotó a régi Almádiról
Kenyeret a Szabó pékségben vettünk, vajért, túróért a pékséggel rézsút szemben lévő tejboltba, egyéb élelmiszerért a népboltba jártunk. A Petőfi és Baross Gábor utcák találkozásánál, a sarkon volt a Géber-féle háztartási vas- és edénybolt. Az olajos padlójú, petróleumszagú üzletben újságpapírból csavart stanicliban dekára adták a szöget, kis kannát kellett vinni a petróleumnak.
A 71-es út mentén, a mai kultúrközpont helyén akkoriban még megvolt a Pannónia névre hallgató vendéglő. A Balaton felé eső kerthelyisége hatalmas napernyővel védte az ebédelőket, nyári estéken pedig esztrádműsorok szórakoztatták a vacsorázókat, neves fővárosi fellépőkkel. A hegyen lakó nyaralók azonban nem ide, inkább az akkor még működő Hattyú vendéglőbe jártak, a Szabó pékség szomszédságába. A vendéglő aztán bezárt, az épületet lebontották, helyén parkoló és önkiszolgáló bolt nyílt.
A hajdani ikonikus helyek, mint a Gombák, az Aranyhíd, a Kuckó, a (Tulipán) Bisztró, a Halászkert, a Kék Balaton mind eltűntek. A resti sem üzemel, a mozi sincs meg, festők sem készítenek plein air képeket a móló környékén. Vasárnapi mise sincs a Szent Margit kápolnában, ahol egykor az utcán is állt a kápolnából és kertjéből kiszoruló tömeg.
Fotó a régi Almádiról
Almádi megállíthatatlanul haladt a városiasodás felé. Idővel vezetékes víz és villany lett a mellékutcákban is. A veszprémi vasútvonalat ugyan megszüntették (Almádi öt vasútállomásából mára kettő maradt), de új buszpályaudvar épült a központban, lakótelep és angol–magyar kéttannyelvű gimnázium Budataván, sokemeletes szálloda a mólóval szemben. A hajdan falura érkező nyaralók egyszer csak azon kapták magukat, hogy Almádi hivatalosan is város lett. A „pestiek” immár városból városba utazhatnak…
