Visszapillantó
Elirigyelném néha tőled
a szaladókat, röptetőket,
mindent, ami csak te lehettél,
a fényekkel ahogy szerettél.
Az egész myfairladységed
keresem – úgy kereslek téged,
mint amit végleg elvesztettem,
így akartam, pedig szerettem.
De ez a vonat végleg elment,
sivít a sín a dombok mellett,
sivít a múlt, a jelen tombol:
szállj ki végre a vonatomból.
Revisited
Ha meghalok majd, köpj a síromra:
minden nyáladat megérdemlem.
Ha meghalok, ne köpj a síromra:
egyetlen csöppöd sem érdemlem.
De tán megérdemeltem akkor,
amikor még mindketten hittünk,
s amíg a közös szerelmünket
egy élő sírba vittem.
Onnan kísért, Machbethet Banquo,
de én csak élek tovább.
Egy másik forró szerelemben
őrzöm most a közös szobát.
A műveltségem még a régi,
ebbe a szobába visszatérnék.
Múltfény kísért az élő sírból,
malomkő morzsol: szürke kétség.
Menj vissza! – kiáltom neki,
mert ha kell, durván visszalöklek.
A fákon csak lappad a sár,
leskelő kripták rám röhögnek.
Ultima thule
ez az utolsó vers ígérem
de írok mindig még csak egyet
hogy mért hajtott a furcsa vérem
miért csaptam földhöz a lelked
hogy sérült meg az a kis fecske
amit úgy őriztünk magunkban
fekete-fehér linka teste
mért volt igaz pedig hazudtam
mit vétettem én magam ellen
még a bölcső előtt taposva
miféle sebző gyerekkedvem
nem tudja ma sem mi a mocska
nedvedző kérdések kopognak
nem tudom honnan hová élek
de azt felelem minden rossznak
hogy semmi nem volt a te vétked
Labirintus
Úgy találtam, mindennek vége van,
Hogy nem vagyok már nyugodt: nyugtalan
Motozok abban, ahogy változom,
Vizes lábbal megyek a szárazon.
Hogy ismét kell a meggyűrődött tenger,
Az éjszaka, hogy szenvedjek ezerrel,
Hogy ne tudjam, hogy mért és ki vagyok,
Ordítsanak velem az angyalok.
Ne haragudj. Minden vég csak miattam,
Minden boldog nappalomat kiraktam,
És mindent, ami veled összeköt
Beborított a nyálkás, szürke köd.
Most repülök egy újabb égő éggel,
Mint Ikarosz, aki semmit se szégyell,
Csak szárnyalna és félne mindhalálig,
Lélegzetvételtől kifulladásig.
