Anyai nagyanyám katolikus, apai nagyanyám református templomba járt. Anyám mindkét helyre, apám és én csak a reformátusba. Mindkét vallás közel az éghez, gondoltam gyerekfejjel. Bárhol is jártam később, Firenzében, Lourdes-ban, Chartres-ban, Fatimában, Compostellában, Rómában, a külső és belső terek látványa vonzott, a gótika szabadsága, a magasba emelt lélek. Ha liturgia volt, csak álltam az egyik oszlopnál, padba nem ültem, csak akkor, ha egyedül lehettem. A barokk pompája szemembe égett, és fájt. Olyan világból jöttem, amelyről Serfőző Simon írt, a tanyáról, ami már nincs.

Nem istent kerestem, a sorsot, az ember belső világát, a fényt, ahogy átszűrődik az ólomüvegen. A homályt rejtő zugokat, hajlatokat, a dongás íveket, a zártként is nyitott hajókat, ahogy rejtik és őrzik a fényt.

Nem szálltam le a célállomáson, tovább vitt a vonat, akaratomon kívül Alsóörsön kötöttem ki, irány vissza Almádiba, ahova másodjára megyek. A Balaton, az egykori Pannon-tenger egy-egy sávja messziről is fel-felfénylett. Apám sosem járt a Balatonnál. Én is már csak felnőttfejjel, Balatonszentgyörgyön, egy erődítményben, Csillagvár a neve. Közeléből néztem az égre és a fényben mozdulatlan vízre.

Almádi magyar eredetű név, amely olyan helyet jelölt, ahol régi idő óta almafás enyészett. Fenn az Öreg-hegyen, Veszeli Lajosnál, a mandulafái alatt nem kerestem az almafákat. A csonthéjak mutatták magukat, értek a napsütésben. A műterem zsúfolt, mégis tágas világa sem feledtette velem, még dolgom van. Vár a Szent Imre plébániatemplom és a Szent Jobb kápolna.

A kápolna három ereklyét őriz, egy fragmentumot Szent István kézcsontjából, valamint Szent Imre és Boldog Gizella ereklyéjét. Egyetlen hely Magyarországon, ahol együtt találhatók a magyar királyi szent család ereklyéi. Egy tanyavilágból jött számára felfoghatatlan a folytonosság fizikai valója, de nem az emlék folytonossága, amikor a föld, a hely, ahol születtem, már nincs meg.

Egyedül megyek, nem vagyok zarándok, a kép a fejemben, egy szobor képe. A valóság a templom mögött vár. A térkövek nagy hézagokkal simulnak egymáshoz. Közelemben, a templom falán hosszan fut az esőcsatorna, jobbra tőlem cserjék, ciprusok, borókák, mintha egy falusi udvarban lennék. Nem ott vagyok, a hely, a tér nyitott. Mária szobra előtt állok, fehér. Talán nem véletlenül, jut azonnal eszembe, miközben fölfele nézek, az arcot keresem, a bele forduló tekintetet.

Körbe kerülöm a szobrot. Nem Szűz Mária szobraként emlegetik. Csak egyszerűen Mária. Lehetne akármelyik almádi nő, asszony is. Mária lefele néz, melle fölött bal kézfejét jobbján pihenteti, teste lepelbe burkolt, mintha fázna. Talán még nem anya, de sejt valamit, hogy egyszer az lesz. Megálmodta. Visszafogott testtartása is ezt a gondolatot erősíti bennem.

A posztamens az időtlenséget sugallja a permi időkből, anyaga közkedvelt, vörös színű építőkő, Balaton-felvidéki homokkő, amely jól faragható, és számos nyaraló, csónakház, hullámtörő gát, templomok, kilátók, kerítések épületek anyaga Balaton-szerte. A posztamensen elhelyezett gránittáblán idézet olvasható: Örvendezz, napkeltét megjelenítő csillag! Dicsérőének Isten Szentséges Szülőjéhez. A szobortól nem messze aszfaltozott út. Evilági. Sima, mint a balatoni víztükör.

A közelben nincs szent kút, amelyhez annyi legenda kötődne. Aki a szent kútba néz, látja a szüzet tulajdon en-szemeivel. Akik látják a szűz Máriát, azok boldogok, mert boldogságot és áldást remélhetnek, tartja a mondás. Nem kellett a kútba néznem, mert akkor könnyen pórul járhattam volna, a kútban – miként gyerekkoromban – nem látnék egyebet, mint vizet, vagy legfeljebb békát. Elkárhozol, mondaná az anyai nagyanyám, és mutatná a könyvét, benne a boldogságos szüzet. Ismét a szoborra nézek. Miatta jöttem, és ezt a vétkem talán apai nagyanyám is megbocsátaná.

Másnap a stégen ülök, lógatom a lábam, vízbe ér. Lehunyt szemmel élvezem a napsütést. A Szent Imre templomra gondolok. Barokkos belső. Belülről látom. És azt is, ahogy Mária lelép a posztamensről, és eltűnik fehér ruhában a forgatagban. Oltalma alatt állok. Almádiba visszatérek.