„A „konkrét” és a „tájképszerűség” közötti látszólagos ellentmondást áthidaló szempontot a mozgás jelenségében találtam meg: a hasítás folyamatát mozgás jelzi, a táj csak a mozgás, erózió, eltolás, kopás által válik megtapasztalhatóvá.” (Jo Enzweiler)
Tájképeket fest mostanság, vagy inkább nem oly régóta Doromby Mária. Selyemre festi textilfestékkel, nagy szakmai elkötelezettséggel, az anyagok lehetőségeinek tökéletes alkalmazásával. Néha a még puha felületet megráncosítja, struktúrákat épít a vászonba, s ezzel oldja fel a nagyméretű, akvarellfestményekre, vagy még inkább akrilképekre emlékeztető munkákat.
Doromby Mari mindig is utazott. Utazott anyagok, felületek, eszközrendszerek között, rátalált, mint íme, most a selyem és textilfesték festői lehetőségeire, rátalált egy alkalmazási módra, s abból építette újra meg újra saját világát. Zászlói, szakrális függönyapplikációi is egyfajta kísérletsorozat részei voltak.
Aztán az összenyomott műanyagfelületekkel játszott, szitanyomatokon keresztül jutott el a finom dróthálókig – ezekből a szobor-installációiból a K.A.S. Galériában 2023 tavaszán rendezett Máskép című kiállításán is láthattunk válogatást –, majd jött a festészet. Persze Doromby már korábban is használt színeket, de az új képein a szín festői módon, azaz nem dekoratív felhasználásban jelenik meg. Valódi festészet történik a speciális anyag segítségével. Persze festőnek eszébe se jutna selyemre festeni textilfestékkel komor, súlyos, szinte absztrakt tájakat – kvázi-tájakat –, de Dorombynak nincsenek ilyetén aggályai. Ha egyéb műfajokban – textil, plasztika, grafika – megbirkózott az előítéletekkel, ha évtizedes harcait a beskatulyázás ellen folyamatosan vívja, miért is lennének kétségei afelől, hogy ez is az ő műfaja, persze a textilművész aspektusából.
A műveken látható képi utazások, az út–föld (mező), levegő–égbolt vízszintes struktúrái, a látomásosan előtűnő, derengő formák festőiek, s egyben egy szervezett, képi igényű textil hatását is keltik. Doromby a lauferre festés, a szabadvászon képek készítése során érezte meg a festői textil varázsát. Hiszen az egykor volt udvari falikárpitok, vagy a mostani szőtt festmények – a nagy hagyományú gobelin műfaj kortárs darabjai – épp olyan festészeti problémákat vetnek fel, mint ahogyan például Jordanes vagy Rubens fordult a textil felé a brüsszeli kárpitok tervezésekor.
T. Doromby Mária azonban vállaltan nem festő, hanem textiles, akinek szobrai nem szobrok – plasztikák ugyan, s a műveket szemlélve épp szobrászok (Berczeller Rezső, vagy Csemniczky Zoltán) juthatnak eszünkbe előképként –, mégis, Doromby mindezeket a plasztikai munkákat egy térbe fordított textilként kezeli. „Eleven textil” ahogy egykoron Frank János jellemezte a textilművészet megújításának törekvéseit. Doromby vetőfonalak hangulatát idézi a szobrokon, melyeket térbeli rajzoknak aposztrofál, a gyűrt textilt, a ráncokat, az anyag plasztikusságát fogalmazza meg képeinek egy részén is.
Mi tehát T. Doromby Mária új útja? Véleményem szerint a köztes teret kívánja elfoglalni, azt a hiátust, mely az ipar-és a képzőművészet közötti átmenet, egymásra hatás, egymásba olvadás tere.
Itt és ennyiben ragadható meg festett selymeinek sejtelmes tájképei, vagy hófogó, ágkapaszkodó drótvázszobrainak belső lényege.
Magáról és tavaszi kiállításáról így fogalmaz: „Kísérletező, új utakat és lehetőségeket kereső művész (vagyok). A kiállítás témája: élmények, az út, az utazás. Cél: a mozgás és mozdulatlanság. Nem lehet eldönteni, hogy halad-e a szemlélő, vagy tán mozdulatlan, és a környezet távolodik.”
Munkáit nézve a szemlélő egy találkozás tanújává válik. A kísérletek, melyek azonban láthatóan komplett és komplex, integer alkotások, egy jelentős művész keze által műfajról műfajra, érzésről érzésre vándorolnak, új utakat keresnek, akár alkotójuk, a sokoldalú, széles látáskörű és bátran kísérletező művész.