Ha az ember nem képes megszabadulni a gátlásaitól, melyek beférkőzték magukat a lelke mélyére, ha nem tudja félretolni őket, legalább addig, ameddig ír, akkor ne is kezdjen bele az írásba. Nem a fájdalmaim okáról írok tehát – mert ott tekintettel kellene lennem másra is, nem csupán magamra –, hanem magáról a fájdalomról, mely tekintet nélkül gyötör, nyom le a földre, bele ebbe a téli eső áztatta sáros földbe. Ebbe döngöl bele, kegyetlenül. És még erről is nehéz úgy beszélni, hogy az ember ne legyen tekintettel végül is semmire és senkire, önmagára pedig a legkevésbé. Vágjunk is bele.

A matador épp beül a taxiba, mondja a címet, a fiatal taxisofőrlány bólint, a tükörből nézi a férfi fáradt arcát, ahogyan mozdulatlanul kifelé néz a kocsi ablakán. Este hét múlt. Kicsivel. A kocsi száguld a sugárúton, talán tíz perc kell majd, hogy az arénától a szállodáig érjenek, a járdák forgatagában épp beindul az élet, de még kell pár óra hozzá, hogy teljesen felpörögjön. A matador néz kifelé az ablakon, nézi az embereket, figyeli a kirakatokban visszatükröződő alakokat. Aztán csak bámul, valahova nagyon messzire. A taxisofőrlány néha a visszapillantó tükörbe les, aztán az útra figyel, aztán a járdára. Az emberek jól öltözöttek, a szegényebbek is elegánsak, valahogyan méltósággal viselik a gönceiket még a koldusok is. Van tartásuk – mondja a matador, csak úgy maga elé köpködve a szavakat. A lány bólint, nem válaszol, hisz nem kérdés volt. A szálloda előtt fékez a kocsi, a lány most hátrafordul. A matador oldalra dőlve fekszik az ülésen. Uram – mondja a lány – megérkeztünk uram. A matador nem válaszol. A lány nézi a matadort, és felsikolt. A díszes mellény és rövid kabátka alól, a fehér ingen egy vércsík indul útjára épp. A lány beszalad a szálloda portájára, két férfi jön vele vissza, sietve, de óvatosan kiemelik a matadort a kocsiból, beviszik a hotel halljába, egy hosszú kanapéra fektetik, nem törődnek azzal, hogy most már patakban folyik a vére. Az egyik férfi a matador mellkasára nyomja a tenyerét, erősen, hogy elfogja a vér útját, a másik férfi a matador lélegzetét figyeli, igen, ha lassan is, de lélegzik még, ettől persze nem lesznek nyugodtabbak. A portás az előbb már telefonált, a mentő épp most érkezik. Az orvos felvágja a ruhát, a sötétvörös bársonymellény mögött a valószínűtlenül fehér inget, és nézi a nem túl nagy sebet, amiből azonban lüktetőn tör fel és csak jön elő a vér. Gyors mozdulatok, fertőtlenítő, valami vegyszer, valami por a sebbe, aztán az ápoló ülő helyzetbe hozza a matadort, míg az orvos ügyesen körbetekeri egy széles gézzel előbb, majd egy még szélesebb fásli szerű anyaggal. A vér közben egykedvűen szivárog át a kötésen. Hordágyra emelik az ernyedt testet, indulnak kifelé. A lány csak ekkor lesz rosszul, megtámaszkodik a recepció pultján, a portás siet a segítségére, a kanapéra fekteti gyorsan, ahol az előbb még a matador feküdt. A lány érzi a matador ottfelejtett melegét. Érzi a vér szagát. Érzi a nedvességet a kezén, ahogy a kanapé szélében megkapaszkodik. A portás vizet hoz, a lány hálásan mosolyogni próbál. Az előző férfiak közül az egyik a lány felé nyújtja a kezét, egy vizes törölköző van benne. A lány elveszi, megtörli vele a homlokát, kicsit jobban érzi magát. A portás telefonál, hosszasan magyaráz valamit, majd még hosszabban hallgat. Meghalt. Meghalt, mielőtt a kórházba értek volna – mondja a lánynak. A lány sír. A portás tétován nézi. Az előző férfi a könnyeivel küszködik. A lány feláll, igen már biztosan áll a lábán. Köszön mindent. A portás és a férfi biccentenek. Kikísérem a kocsihoz – mondja a másik férfi. A lány int, hogy nem kell. Odakint már zajlik az élet. A lány visszamegy a portáshoz. A kórház címét tudakolja. A portás megmondja, a lány bólint, köszöni, megy. A kórházban eltart egy ideig, amíg megértik mit akar: látni akarja a matadort, akit nem sokkal ezelőtt hoztak be, és meghalt, mielőtt… Nem halt meg. Sikerült újraéleszteni – mondja az orvos, aki időközben előkerül. Maga rokona? – kérdezi a lánytól. A húga vagyok – hazudja a lány, elkerülendő a bonyodalmakat. A húga – mondja az orvos, és a lány véres ruháját nézi. A kanapén vérezte össze a lány, ez kétségtelen. Jó, nem a húga, én vittem a szállodához, ahonnan idehozták, taxisofőr vagyok – mondja a lány. Jó – mondja az orvos, és gyengéden megfogja a lány karját. Megvárhatja a műtő előtt, hogy mi lesz – mondja, de nincs a hangjában semmi biztató. A lány megy. Egy fehér műbőrrel borított padra ül, a műtő előtt. Az orvos elmegy, majd kisvártatva visszajön. Kávét hoz a lánynak. Leteszi mellé a padra. A lány csak bólint. Az orvos bemegy a műtőbe. Telik az idő. Egy órával van már később, aztán egy újabb óra múlik el. Hajnal van. A lány felhúzott térdekkel alszik a padon. Az orvos finoman rázogatja a lány vállát. A lány felijed, majd felül. Kérdőn néz az orvosra. Él – mondja az orvos – átvitték már a kórterembe. Él – mondja a lány. Ha kicsit még vár, bemehet hozzá – mondja most az orvos. Várok – feleli a lány, és visszadől a padra. A kórházban beindul a reggeli élet, a lány a zajra ébred. Az óráját nézi: fél hét. Felül. Egy nővér jön felé, messziről mosolyog. Jöjjön – mondja a lánynak, és vezeti. Világoszöld olajfesték a falakon alul, felette makulátlan fehér. Egy szoba a folyosó végén, az utolsó, a jobboldalon. A nővér kinyitja az ajtót. Alszik, de leülhet mellé az ágyra, mert szék nincs a szobában – mondja, és még mindig mosolyog. A lány belép. Leül az ágy szélére. A matador lassan, egyenletesen lélegzik. Az infúziósüvegből lassan, egyenletesen csöpög a folyadék a hosszú műanyagcsőbe, és lassan, egyenletesen szivárog le a kézfejbe szúrt injekciós tűbe, hogy beszivárogjon a matador vénáján át a vérkeringésébe. Lassan, egyenletesen. A matador alszik. A lány megfogja a kezét. A kéz meleg, száraz. A lány figyeli a matador arcát, a szemét, ahogyan néha összerándul egy picit. Miért vagyok én itt – gondolja a lány. Miért vagyok én itt – gondolja a matador, mert közben felébred, és csukott szemei mögött végigpörögnek az elmúlt napok, hónapok. Érzi, hogy egy női kéz fogja a kezét. Érzi, hogy ez nem az a kéz. Visszaalszik.

A matador kocsiba vágja magát és rohan, találkozója van, a városon kívül, oda várja az, aki a legközelebbije lett egy ideje. Nem először találkoznak, de a matador minden találkozás előtt ugyanazt érzi, mint mikor magabiztosan kilép a ringbe, ahol soha nem tudhatja, pontosan mi lesz. Borzongató és szép ez az izgalom. Most hogy odaér, a nő épp jön a domboldalon lefelé, hosszú ruhája lobog a szélben, a matador kedvéért vette fel éppen ezt a szép ruhát. Aztán egy ölelés, be az autóba gyorsan, aztán rohanás el onnan, ahol a nőt oly sokan ismerik, és a párját is persze, aki nem a matador. Persze hogy nem. Aztán a déli nap a matadornál találja őket, aztán hazaviszi este a nőt a matador, még egy csók a kaputól távol, visszainteni már túl veszélyes lenne, a nő megy csak, megy be a házba. Odabent a férje az ablak előtt áll. Előbb végeztem ma – mondja, és csak néz kifelé. A nő zavartan tesz-vesz a lakásban, majd a férje mögé lép, hátulról átöleli, és ott az ablak előtt állva elmond mindent. Elmondja az elmúlt hónapokat. Megkönnyebbül. Valami ürességet érez belül mégis. A férfi csak néz, kifelé az ablakon. Már egy hete megvették a jegyet a holnapi viadalra. Elmennek hát.

A viadal rendben zajlik, a matador a harmadik színre lépő a sorban. A pikadorok jól végzik a dolgukat, nem okoznak nagy kárt a bikában. A peonok is szépen, finoman ütik be a botokat, pont a matador által kívánt helyekre. A matador leemeli lapos fekete kalapját és köszöntve az elnököt, engedélyt kér a bika megölésére. A matador felajánlja a bikát a tömegben a nőnek, odadobja a kalapját, a nő helyett a férje kapja el. A matador hűvösen biccent felé. A viadal utolsó harmada következik: a halál. A matador jól dolgozik a muletával, ügyesen hozza ki a querenciából a bikát, ahol biztonságban érezte magát, és ahol lehetetlen lett volna megölni. A matador elhatározta már a viadal elején, hogy recibiendo ölik meg, és most a muleta mozgatásával kihívja a bika támadását, miközben ő egyenesen, mozdulatlanul áll, lába kis terpeszben, és addig engedi maga felé a rohanó halált, míg egyetlen szoborszerű alakzattá válnak, aztán behajol a szarvak között, beüti a kardot, magasan fenn, a lapockák közé, a csigolyák mellett, aztán az alakzat egy végső megrázkódtatásban felbomlik. A matador áll, nézi a bikát, ahogyan az a földre rogy. A matador a nő felé int, a nő szomorúsággal a szemében nevet. A férjét keresi, észre se vette, mikor tűnt el mellőle.

Ez a seb nem cornada. Nem bika szarva ütötte seb. A sebet kés okozta – mondja az orvos. – Egy keskeny, hosszú, vékony pengéjű kés. A lány fogja a matador kezét. A matador felébred, nézi a lányt, megismeri. Nem szólnak, csak nézik egymást.

A férfi a barrera kijáratánál várja a matadort. Ismerik egymást, pedig először találkoznak szemtől szemben. A férfi előre lép. Hirtelen kinyújtja a karját, egészen a matador mellkasáig. Mintha valamit a kabátjára akarna tűzni, egy csillogó valamit. A matador bólint. Egyetlen pillanatra torpan csak meg, mialatt a férfi visszahúzza a karját. A matador mintha mi sem történt volna, megy tovább. Végül is, nem történt semmi. Semmi említésre méltó. A férfi hosszan néz utána, majd visszafordul. A lelátóról a felesége int felé. Ő visszaint. A matador odakint közben beül a taxiba.

Szúrt seb – mondja az orvos a lánynak. Maga egy angyal – teszi hozzá. A lány tudja, hogy ez így van. Nincs ebben semmi különös. A matador kinéz az ablakon. Sötét van odakinn. Rohadtul sötét.