A festő mereven szemezett a kovásszal. Egy régi faszéken ült, enyhén előrehajolt, és úgy bámulta az üveg mögött érlelődő masszát. Az üveg az asztalon állt, ahol rásütött a nap, mert a festő azt olvasta valahol, hogy fontos az állandó hőmérséklet ahhoz, hogy a kovász szép legyen. Hát ez van, ennyit tud tenni. Éjjel felkapcsolja a cirkót, mert ő is fázik, nappal pedig a kisszobában, az asztalon áll a kovász, ahol fél napon át süti a nap. Most hát itt ült, és ő is a napfényben fürdött. Jól esik nekem is, nem csak a kovásznak – gondolta. Aztán felegyenesedett, és még mindig a kovászt fixírozva megszólalt.
– Na, jó, figyelj. Kössünk egyességet. Csak te meg én. Senki sincs itt, nem kell megfelelnünk senkinek. Ha elhibázzuk, azt sem tudja meg senki. Oké? – Szólalt meg hirtelen. – Te szépen megérsz, és hibátlan szép kovász leszel. Aztán együtt készítünk egy ízletes és gyönyörű kenyeret. Nem olyat, mint a múltkori kolléga, hogy csak a külső 2 cm ehető, belül meg kásás. Hanem olyan igazi kenyeret, mint amilyet gyerekkoromban a mama csinált. Oké?
Azzal ismét előredőlt kissé. A szeme sarkából látta a képeket a földön. Ott sorakoztak egymás mellett – mögött. Kilenc darab. Kilencet festett az elmúlt 4 hétben, amióta kijárási korlátozás van, és itthon kell ülnie. Egész jó arány – futott át rajta.
Lassan felállt, kinyújtóztatta térdeit. A festő magas, vékony ember volt, 67 éve ellenére fiatalosan mozgott, és bár kopaszodott, sokkal fiatalabbnak tűnt a koránál. Anyai nagyapjára ütött, aki talán egy gróf leszármazottja volt, de erre nem talált eddig más bizonyítékot, csak a tükörképét, ahonnan egy arisztokratikus kisugárzású, mindig csinos férfi nézett vissza rá még reggel, felkelés után is. Lélekben is rá hasonlított, bár erről ő nem tudott. Mindenki kedvelte, aki csak ismerte, csak a feleségei voltak magányosak mellette. Persze a festő feleségei szerencsések voltak, mert elválhattak, ellentétben szegény mamával, aki hónapszámra ült otthon egyedül, várva, hogy férje hazatérjen az útjairól. Pedig a mama csinos és végtelenül kedves asszony volt, őt is szerette mindenki, aki csak ismerte. Mégsem akarózott otthon maradnia a papának. Olyankor a mama igyekezett elfoglalni magát késő estig, hogy holtfáradtan zuhanjon ágyba, és ne tudjon már gondolkozni sem. Csak ha vihar volt, akkor volt rossz. Akkor kevesebb volt a dolog, és nagyon félt egyedül maradni önmagával. Ezért rettegett a viharól. Becsukta az összes ablaktáblát, nagy világosságot csinált odabent, hátha az elűzi a rossz érzéseit, de az sem sokat segített. Az egyedüli, ami oldott valamit félelmein, a gyerekei és később az unokái voltak, akiknek ilyenkor végeláthatatlanul csak mesélt, mesélt izgalmas vagy vidám történeteket. A gyerekek imádták hallgatni, édes volt minden szava, ahogy enyhe tájszólással fűzte egymásba a szavakat. A papa viszont nem szerette a mama beszédjét. Zavarta a kiejtése, mindig rászólt.
– Azt nem úgy mondjuk anyjuk. – Amire anyjuk elhallgatott, és inkább meg sem szólalt. Pedig a papa is kedves ember volt egyébként, csak sokat utazott, és sokat látott a világból. Talán ezért szerette volna, ha a felesége szebben beszél. Ki tudja.
A festőt nem zavarta sem a tájszólás, sem az akcentus. Tájszólása anyjának volt, neki pedig akcentusa, amikor németül beszélt. De ez senkit sem zavart, mivel gördülékenyen, és választékosan tudott beszélni, még ha rossz nyelvtannal is. Hát most nem nagyon volt alkalma beszélni sem így, sem úgy. Telefonon meg Messengeren persze beszélt a gyerekivel, barátaival, de hát az nem túl sok.
Nem is olyan rossz így egyedül, tűnődött, amíg átment a konyhába, hogy áthozzon magának valami vacsorát. Visszaült az asztalhoz, a kovásszal szemközt, és nekilátott, komótosan, lassan forgatva a falatokat a szájában. Még vigyáznia kellett a fogára, mert nemrég gyógyult csak meg. Arra is büszke volt. Egyedül, saját maga kikúrálta magát a csonthártyagyulladásból. Ahogy lassan, odafigyelve rágott, elmélázott. Az asztalon háromféle sárga volt előtte, amit más észre sem vett volna, de a festő színekhez szokott szeme érzékelte, hogy ugyanabból a színből milyen sok van előtte, és hogy mind másik árnyalatú. A margarin meleg, fényes sárgája, a kaliforniai paprika erős mexikói sárgája, az újhagyma alig észrevehető sárga árnyalata ott, ahol a zöld és a fehér rész egybeolvad, és a napfény narancssárgába hajló színe. – Talán a következő képen lehetne több sárga – futott át a fején a gondolat –, nem csak úgy jelzésként, hanem ha a nagy része az lenne – mélázott, és a kovászt bámulta közben az üveg mögött.
A vacsora végeztével elmosogatott, aztán kiült a teraszra és rágyújtott egy pipára. Nem hosszan, mert hideg volt, csak a kicsi pipáját tömte meg, épp csak az íze és az illata kedvéért, hogy ihletet merítsen belőle. Szinte látta a vaníliás dohány sárga illatát, ahogy eregette a füstöt. Mikor elfogyott, beballagott a házba, vissza a kisszobába, ahol már félhomály volt, mivel lement a nap. Megállt az asztal előtt, kezében érezte még a pipa melegét. A kovászt fixírozta ismét.
– Na, jól van. Akkor megegyeztünk. – Szólalt meg fennhangon. Miért is ne, úgysem hallja senki, morfondírozott, majd elindult a hálószoba felé, és közben azon járt az esze, milyen is lesz az új kenyere. Az ajtóból még visszafordult, és egy utolsó pillantást vetett a kovászra.
– Aztán ha már jól megy, akkor lehet, hogy megpróbáljuk a kalácsot is. Mit szólsz? Igazán fair ajánlat, nem?
Ahogy elfordult, a kovászban pukkant egy levegőbuborék, és az ablak előtt elszállt egy madár.
