Írásomat Horváth László (1949–2023) okleveles faipari mérnök, képkeretező, galériatulajdonos és műgyűjtő, Nagycenk egykori alpolgármestere, valamint önkormányzati képviselője, egyszersmind Somogyi György (1946–2022) Munkácsy Mihály-díjas festőművész, a Patak Csoport és a Dunaharaszti Baktay Ervin Kortárs Képzőművészeti Gyűjtemény alapító tagja emlékének ajánlom.
Egy rövid szakmai ismertetőt, egy tömör és velős összefoglalót szeretnék nyújtani, nyugodtan kimondhatom a szót, egy zseniális festőbarátunk nem kevésbé zseniális munkásságáról. A páratlan pálya, bár megszakadt, mégsem állítható, hogy hiányos lenne, mert ami megvalósult belőle, nem okoz bennünk csalódást, nem kelt bennünk hiányérzetet. Legfeljebb azon gondolkodhatunk el, mi lett volna akkor, ha az a tolószékben eltöltött hosszú tizenöt év nem következik be? Mert a művész 2022-ben történt halála óta újra és újra arra kényszerülünk, hogy beismerjük: halála nagy veszteség számunkra.
Somogyi György karcagi születésű volt, ám szülei révén, akik az egykori Csepel Autógyárban találtak maguknak munkát, gyerekkorától kezdve Szigetszentmiklóson élt. Édesapja tizenhárom éves korában elvitte őt a gyár képzőművész szakkörébe, ahol megismerkedett Kocsis László (1926–1972) festőművésszel, aki a tanítója és felfedezője, később atyai jó barátja, választott mestere és személyes példaképe lett. Többek között az ő nyitva hagyott, befejezetlen életműve irányította figyelmét a saját környezetére. Arra a Dél-Pest megyei településre és környékére, amely a Dunával határolt Csepel-szigeten helyezkedik el. Ez a tájék – a maga harasztos pusztáival, egykor volt léckerítéses, sövényes falusi kertjeivel, a szabálytalanul szabályos buckák és zsombékok, az emberképű fűzesek és a csalitos rétek-ligetek paradicsomi látványával, a szél fésülte, légörvény kócoltatta, eső hajlongatta fűszálak és nádasok képével, a bennük megbújó, puhára bélelt fészkek szívet dobogtató látványával, az ártér árkaiban és ingoványaiban nyíló virágok, a tócsaterítőkön úszkáló sziromminták színkombinációival, a természet anyaghalmazainak víziószerű variációival – megszülte Somogyi fantáziájának leginkább felülnézeti, mikroszkopikus jellegű, senki máséval össze nem téveszthető formajegyekben tobzódó stílusát és világképét. Azaz: a sziget és a szigetség; a fészek és a fészekség egyszerre lokális és univerzális természetű vizuális ars poeticáját, egyszersmind metaforáját. Vagy másképp fogalmazva: festészeti insula-filozófiáját.
Somogyi György: Insula I., 1998 (a Horváth & Lukács Galéria tulajdona)
Munkamódszeréről a következőket írta Hann Ferenc (1944–2010) művészettörténész: először az „összegyűjtött fűszálakból »megépíti« a kompozíciót. Erről fotót készít, majd a festés folyamán ezt a látványt (motívumcsírát) rendezi át, teszi egyre bonyolultabbá. Nagyon fontos tudnunk, hogy a kész mű, mely már a tiszta absztrakcióhoz közelít, mindig konkrét valóságélményre támaszkodik”. A Készül a fészek (1995) című munkája például deszkadarabokból, kőtörmelékekből szerveződik organikus struktúrává.
Ha nem is kell mereven ragaszkodnunk ehhez az alkotásképlethez – hiszen a tények azt bizonyítják, hogy az elraktározott élményanyag kimeríthetetlen forrásként buzog fel az alkotó emlékezetéből –, annyi bizonyos, hogy Somogyi természet-megfigyelésen alapuló, itt-ott Klee területépítő, területképző felületeit, illetve a posztimpresszionizmus és a pointillizmus technikáját is megidéző szálkás vagy pöttyögetett, kisebb-nagyobb, vékonyabb vagy vastagabb ecsetnyomokat hagyó, apró gesztusokat összeadó, jelhalmozó, jelszövetet alkotó-alakító ecsetkezelése, rendkívül gazdag és eleven színkultúrája elsősorban a francia lírai absztrakció és informel festészet, illetve az amerikai absztrakt expresszionizmus egyes képviselőivel hozzák őt kapcsolatba. Így előképeit is e stílusirányzatok képviselői között találhatjuk meg. Gondoljunk csak Bazaine, Bissière, Fautrier vagy Manessier, illetve Tobey és Pollock művészetére.
Sőt, egy merészet lépve azt is mondhatnánk, mintha Somogyi művészetét az Alföldi Iskola konstruktivizmusba hajló, legszebb hagyományainak (lásd például a szintén szigetszentmiklósi idősebb Nádasdy János), a magyar bölcseleti informel és absztrakt festészet elragadtatásának (lásd például Veszelszky Béla), valamint az európai iskolás alkotók (lásd például Barcsay Jenő) hagyományújító szemléletének sajátos kereszteződéseként látnánk életre kelni. Mert lényében, szemléletében és képfelfogásában megtalálható: a természet zsigeri szeretete; a kozmosz, az egyetemesség makro erőiből táplálkozó, a dolgokat a „fenti” minták alapján összerendezni szándékozó ember panteisztikus létértelmezése; a mikrovilágokból, illetve a jelentéktelennek tűnő „kistörténésekből” táplálkozó impressziógyűjtés ügybuzgósága; valamint a lelki, gondolati és érzéki benyomásoknak a közvetlen, már-már automatikus, mégis átlelkesítetten aprólékos, lágy geometriai struktúrákban és dekoratív jelhalmozásokban való rögzítése.
Somogyi új, Kállai Ernő kifejezésével élve „bioromantikájában”, elvont elemekből szerveződő jelrétegződésének és színszövetének az egymás után többször ismétlődő – egy „mozaikszerű” színréteg, egy egységes színlazúr (!) – felületképződésének örömteli s már-már fokozhatatlan és mégis mértéktartó telítettségében szinte isteni egyensúlyba kerül egymással a Rend és a Rendetlenség, a Ráció és az Emóció, a Biosz és a Logosz világa.
Somogyi György: Az én szigetem II., 2001
Tehát Somogyi György festészetét egy szemkápráztatóan gyönyörű, ugyanakkor a mélytudat rétegeit, a természet jelenségeit és a kozmosz dimenzióit orfikus rendbe fogó, nagyszerű emberi teljesítményként kell értékelnünk. Akárhogy is nézzük a dolgot, művészete, festőfilozófiája, mintha Kocsis László félben maradt életművét végezte volna be. Mert „Gyuri” megfejtette az egykori kiváló pedagógus barátnak az alkotói magatartás iránt támasztott, megalkuvás nélküli szándékait és elvárásait. Megértette a művészeti, természeti és társadalmi közeg, környezet és eszköztár logikus és kérlelhetetlen kielemzésének a fontossághát, s meg az alkotáslélektan legfelsőbb parancsát, mely szerint „aki önmagát nem tartja fontosnak, hamarosan belepusztul”.
S ezt a kiemelkedő teljesítményt különösen akkor tudjuk értékelni, ha tudomásul vesszük, hogy Somogyi György szervezetét 2006-ban, közvetlenül a hatvanadik születésnapja után, egy kezelhetetlennek tűnő betegség támadta meg. Akkor úgy tűnt, hogy egy súlyos agyvérzés miatt végleg búcsúznia kell a festészettől. A sors azonban adott számára némi haladékot – bár testi fogyatékával kénytelen volt együtt élni –, még tíz-tizenegy évig alkotni tudott.
Somogyi György: Úszó láp, 2006
A fordulópont 2008-ben következett be. A művész HUNGART ösztöndíjat kapott, s 2009-ben a beszámoló kiállításra megfestette élete talán legdrámaibb és legmegszenvedettebb táblaképét, a 16 kvadrát darabból álló Valahol a szigeten című opusát. S ami ezután következett, maga volt a meglepetés: a derűs világú, angyali leegyszerűsödés. Mondhatni nagyon is friss, élettel teli, sallangok nélküli, tiszta, egyszerű, dekoratív minőségben, hogy aztán majdhogynem teljesen süketen és vakon, ecset nélkül, üres kézzel, befelé nézve lássa lehullani hajdanvolt üstököscsillagát. Itt hagyott életműve mégis teljességgel és hiánytalanul (ránk) ragyog. Ezen belül, alul, kívül, felül minden más csak szűkszavú, lexikális adat.
De járjunk be még egy tisztelgő kört! Miközben újra átlapoztam a művészről szóló 2011-ben megjelent, monografikus szemléletű gyönyörű albumot, a képzeletem ide-oda csapongott a rengeteg kép és a töméntelen mennyiségű festett jel láttán. A feltárulkozó látvány megint és megint egészen magával ragadott. Tudniillik vele kapcsolatban az emberben feléledő tradicionális – mondhatni reneszánsz ízű – szépségélmény nemcsak abból az esztétikai gyönyör- és örömérzetből fakad, mint amelyet a felfokozott és káprázatos színintenzitás, valamint az elemi formagazdagság vált ki a szemidegeken keresztül az agyközpontból és a lélekből. De egyszersmind abból az életszeretet-teljesülésből és életenergia-működésből is, amelyet a sok tíz- és százezer számra egymás mellé és egymásra kerülő pötty, vonal, szálka, félkör, négyzet, téglalap kaleidoszkópszerű lét-létesülésének folyamata sugároz felénk.
Ez egy egészen elképesztő teljesítmény – hümmög magában az ember. Igen, az! És elismerően meghajol az alkotó előtt. Egyrészt azért, mert ez az életmű az utolsó részletjeléig valahogy számszerűsíthetően megszámolható, másrészt azért – és ez a fontosabb, ez a lényegesebb –, mert magnetikus erő lakik benne, mert delejező vitalitás működteti ezt a Somogyi-féle művészetet, amely mindig valamiféle renddé, életszövetté, absztrakt és organikus tájérzetté, mondhatni, hedonisztikus tájmisztikává alakítja halmazati jelrendszerét. Egy hihetetlenül következetes, analitikusan végigvitt festészeti út ez, amely az egyszerre mikro- és makro-kozmikusan, fenti és lenti látószögből személt és ábrázolt természeti, illetve az épített miliővel, úgyis mint belső térrel, és úgyis mint fészekkel, szigettel és szigetséggel, tehát az élő környezettel történő azonosulásban – különösen a 80-as évek végétől kezdődően – szinte megemeli, és folyamatosan szinten tartja, azaz lebegteti az embert.
Somogyi György: Képek a szigetről IV., 2009
Ez a festő, mintha olyan egyenként más és más színűre festett apró magvak, szecskává aprított fű- és nádszáltöredékek, gallydarabok, parányi építőelemek és rezgő víztükröződések halmazati rendszeréből fésülné össze képcsodáit, amelyek nem a buta és kiszámíthatatlan véletlennek, hanem a természeti megfigyelésekből leszűrt tapasztalatoknak, a teremtő ösztönöknek, az idő rostálta emlékezetnek és az okos, intelligens, játékos fantáziának engedelmeskednének. Ugyanakkor az is megfigyelhető a művésznél, hogy ebben az említett hosszantartó csúcskorszakában, egészen 2006-ig, egyfajta hedonisztikus absztrakt életöröm, egy pusztán panteisztikus emberi test- és arcképnélküliség nyilvánult meg festészetében.
2006-ban azonban történt valami. Mintha egyféle antropomorf lelkiség, belső fiziológiai érzület szüremkedett volna fel, vagy rakódott volna le képeire. Mintha homályos alakmódosulások, ködös, vizes foltpárbeszédek, magukba forduló furcsa, titokzatos szem-, fej- vagy rögszerű zárványok, fekete lyukak, halmazszerűen összeálló maszkkoncentrátumok delejeződtek volna a festményeken… A többit már tudjuk. Ám sajnos a fentebb leírtakat is csak utólag, a súlyos agyvérzés utáni állapotból visszaindulva vagyunk képesek tudomásul venni, elfogadni és megfejteni.
Somogyi György elment, itt hagyott bennünket, életműve azonban maga a meg- és kikerülhetetlen sugárzó érzéki, egyben lelki és szellemi valóság. Horváth László, aki hasonlóképpen hosszú szenvedés után idén szintén távozott az új világba, kétségtelenül jól döntött, amikor e szigetember alkotásait is beemelte rangos, több ezer művet számláló gyűjteményébe, amelynek gondozását (valamint a cég vezetését) lányára, Horváth Ágnesre bízta.
Készült a Horváth & Lukács Galéria anyagából válogató Somogyi György emlékkiállítás megnyitójaként | Tízforrás Fesztivál, Tornácos Ház, Hegykő, 2023. július 7–16.
