Szemelvények Erdős Attila Önmentő énvesztés munkacímű versgyűjteményéből

„Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem, megtalálja.” (Mt 16,25)

A költészet nyelvét mindig a hiány szüli, annak a tapasztalata, hogy a hétköznapi nyelv szűkös lehetőségkeretei kimerülnek, egyszerűen nem elégségesek, ha a mondanivaló komplexitása meghalad egy szintet. Ahová azonban a hétköznapi nyelv nem képes be- vagy inkább lehatolni, oda a költészet nyelve, amely mindig szükségszerűen a közlési lehetőségek tágításának kényszerében fogan, nyithat új, közvetlen vagy közvetett utakat. Erdős Attila költészete alapjaitól ontológiai–metafizikai természetű, a metafizikáé pedig jellemzően egy olyan terület, amely csak a költészet nyelvén képes megszólalni, függetlenül attól, hogy formailag versről vagy prózáról van-e szó.

Egészen más kihívást jelent ugyanakkor a metafizikai költészetről való elemző beszéd, amelyet Erdős Attila újonnan fogant versei esetén több konkrét tényező is befolyásol. A szerző készülő, Önmentő énvesztés munkacímen futó versgyűjteményéről ugyanis nehéz nem olyan módon beszélni, mint egy már megvalósult kötetről, mert lényegében ekként is működik, ahogyan az egyes verseket is nehéz saját összefüggésrendszerükből kiragadva tárgyalni. Ennek egyik oka, hogy a versek összességére egy, már korábban megtalált költői hangütés, valamint szöveg- és kötetszervezési logika újragondolásaként is tekinthetünk. (Ez ugyanakkor azzal az előnnyel is jár, hogy a szerző korábbi köteteit ismerő olvasó számára nem lesz teljesen ismeretlen az új versekben megszólaló hang.) A korábbiakhoz hasonlóan erős belső kapcsolatrendszer fűzi össze a szövegeket mind tematika, mind stílus tekintetében, ugyanakkor poétikai jellemzőiket tekintve is.

De a legnagyobb feladat az értekező számára annak a nehézségnek az áthidalása, hogy a jelenleg tárgyalt versanyag túlnyomó részét az olvasóközönségnek még nem áll módjában ismerni. Alább tehát arra fogok kísérletet tenni, hogy a szövegek befogadásához szükséges-elégséges kontextus megteremtése után, az elemzések révén, afféle „felszínközeli próbafúrásokként”, igyekezzek bepillantást nyújtani a versek sajátszerű világába (és részben összefüggésrendszerébe) is.

Az alább elemzendő verseket tekintve az lehet a legszembeötlőbb, hogy e szövegek alapvető logikai műveletét a (valós vagy föloldható) ellentétek, sokszor paradox színezetű párosítások dialektikus játékba hozatalában ismerhetjük föl. A szövegeket jellemző egyéni költői szóalkotások és üres szemantikai helyek beépítése révén ugyanakkor erősen jelen van bennük a jelentéssűrítés mint költői eszköz. Úgy is lehetne fogalmazni, hogy a versek egész összefüggésterét dialektikus viszonyok hálózzák be, a versekben – függetlenül attól, hogy megjelenik-e grammatikailag testesen a szubjektum – szinte teljesen homogén tónusban megszólaló, hol hangsúlyosabban jelenlévő beszélő folyamatosan direkt vagy indirekt kérdéseket intéz az aktuális verstárggyal összefüggésben, viszonyít és elemez, nem ritkán több nézőpontot váltakoztatva.

Erdős lakonikus, szűkszavú, tárgyias, redukált stílusa révén kihasználja a dominánsan jelen lévő négysoros versformában rejlő jelentéspotenciált, a kevés szóval minél többet közlés elvét: a négysoros forma, amely ugyancsak a jelentés materiális értelemben vett sűrítését, de szemantikai kitágítását szolgálja, összefüggésbe hozva a már említett tematikai jellemzőkkel, egyértelműen a Pilinszky fémjelezte metafizikai költészet hagyományához kapcsolja ezeket a szövegeket is. Legyen szó bármilyen átgondoltan szerkesztett és aforisztikus tömörséggel írt versekről, a visszafogott hang mögött érezhetően ott húzódik a nyelvi keretek között nehezen megragadható tartalmak közlésével való folyamatos küzdelem, amely szintén a metafizikus költészet sajátszerű jegyének tekinthető.

Több tematikai csomópont azonosítható, amelyek abban is segíthetnek, hogy rálássunk a szövegek közti kapcsolatrendszerre. Az alábbiakban tehát olyan verseket fogok megvizsgálni, amelyek nemcsak önmagukról, hanem a versgyűjtemény egészéről is elmondhatnak valamit. Mint a vesegyűjtemény munkacíme is sugallja, az én mint probléma áll a középpontban: minden egyéb verstematika az énnel való összefüggésében értelmezhető elsősorban. A versekben az én néhol térszerű, diffúz létezőként tűnik föl, amelynek a határai egyszerre lehetnek kontúrosak vagy elmosódottak – ez tulajdonképpen a versbeli beszélő aktuális pozíciójától (is) függ. Indirekt kérdésként tételeződik ugyanakkor az én vonatkozásában, hogy határai tulajdonképpen milyen célt szolgálnak, hogy védik vagy korlátozzák-e önmagát. Föltehető úgy is a kérdés, hogy az én mennyiben azonos önmagával, ha túlzottan szilárdak vagy éppen szétmosódottak a határai. Részben ezt a dilemmát tematizálja a négy kurzív szó című vers:

azonostól hasonlóig
teremtettek alkotóid –
visszajátszod, megismétled,
nincstől félted a semmiséget

A szöveg egyszerre kétféle, egymással termékeny ellentmondásban álló értelmezést kínál fel: egyszerre figyelhetünk meg párhuzamos és logikailag ellentétező szerkesztést a kezdő- és zárósorok között, amit a tipográfia (és a cím) is kiemel. Mind a négy kurzív szó fölfogható az általánosságban értett én egy-egy magyarázó segédfogalmaként, amelyek különböző viszonyrendszerekbe rendezhetők. A párhuzamosságokat megvonó olvasásmód logikájának követésekor az azonos úgy viszonyul a hasonlóhoz, mint a nincs a semmihez. Az ellentétező logika szerinti értelmezési út pedig egymást keresztező módon hozza létre az azonos–semmi és a hasonló–nincs ellentétpárokat. Mindkét értelmezési irány esetén a párba állított fogalmak egymástól való finom szemantikai elcsúszásokkal érzékeltetik az én nehezen megfogható természetét, különböző perspektívákból egyszerre állítva és tagadva annak létét és valamilyenségét. Maga a versbeli beszélő is határhelyzeti pozícióból szólal meg, amit az önmegszólító forma érzékeltet, egyszerre nyitva lehetőséget az általános és a konkrét értelmezés irányába is.

Bizonyos versekben az én folyamat- és térszerűen jelenik meg, amelyhez olyan fogalmakat köthetünk, mint az úton lét, a tévút, vagy útvesztő. Ilyen és ezekhez társítható fogalmakkal él az önmagam kísérlete című szöveg:

hallójáratok, folyosók
társalgási hézagok
visszhangos monológ
magtalan héjhalott

illúziók nyomában
termékeny tévutak
túlazonos, formátlan,
köztes én-tudat

Ez a nominális, leíró jellegű vers az én lezáratlanságára reflektál, többféle metaforikus azonosítással élve az én viszonylatában. Szinte a versszöveg minden elemét az én egy-egy értelmezési, vagy inkább létmódjaként azonosíthatjuk: kísérlet, (anyagtalannak tűnő, terméketlen) gyümölcs, (hangzó) szöveg, pontosabban önmagának címzett és önmagát visszhangzó magánbeszéd – amely ezáltal mégis egyfajta dialógusként értelmeződik –, építményszerű, járatokkal átszőtt konstrukció. A vers zárlatában fölbukkanó három fogalom viszonya látszólag – azaz formailag – mellérendelő, de az őket elválasztó vesszők közé más-más módosítókkal értelmezhetjük a viszonyaikat, például: túlazonos, [tehát/és/mégis] formátlan. Látszik tehát, hogy a szöveg szerkezetét meghatározó hiányok meglehetősen nagy értelmezési teret biztosítanak az olvasó számára.

Bizonyos versek az alkotás és az értelmezés természetét és folyamatát választják verstárgyul, ilyen a műelemzés (jelöletlen vendégszövegek a segédegyenes mentén) című szöveg:

módosítószavak, változástörténet,
fosztóképzőkkel olykor feltartóztat,
az idézőjeles látomásközlések
motívumhálóval nem bajlódnak,
olvasásmódok, gyújtópontok,
narratív helyzet, stiláris maradvány,
a visszatérő téboly új hóbortot
rendez alakzatba, túlnő alakján

A vers érdekessége, hogy „metaelemzésként” olvasható. Az előző példához hasonló szerkesztési elv szerint fölépített szöveg lajstromszerűen veszi számba a szövegelemzés jellemző fogalomkészletét, eközben pedig ironikus színezetű játékba is hozza a segédfogalmakat, ezzel téve indirekt állítást a műelemzés hasznát és és érvényét illetően. Az ironikus karakterisztikumot elsősorban – a halmozás eszközén fölül – a visszajáró téboly és a hóbort kifejezések hordozzák, amelyek egyúttal egy paradoxon megképzésében is részt vesznek. A téboly jelentésköréhez elsősorban a bomlottság és rendezetlenség tartozik hozzá, itt mégis szervezőelvként értelmeződik, amely a hóbortból mint „alapanyagból” hoz létre alakzatot. A téboly és a hóbort ilyen módon egy „túlhajtott” elemzés metaforáivá válnak, a sejtetés szintjén egyúttal általánosságban az értelmezést a hiábavalóság fogalmához közelítve.

Találunk olyan szövegre is példát, amely nem az értelmezést, hanem magát az alkotást mint folyamatot értelmezi, valamint a szubjektumhoz való viszonyát bontja ki, mint az út a csalódástól a csalásig:

ezek vázlatok, fércek, magzatok,
magát okolja, aki másnak látja,
eredetükről konokul hallgatok,
így juttatom őket árvaságra

A vers a műalkotás létrejötte felől indulva tesz állításokat annak létmódjáról és autenticitásáról. A szöveg tagadja a műalkotás egészlegességét, amelynek állandósuló létformájaként a versbeli beszélő a félkész állapotot azonosítja. A műalkotás forrását mégis a kimondáson inneni szférában sejthetjük, hiszen a versbeli beszélő hallgat az eredetről. Ha az alkotás képzetkörének részeként gondoljuk el a szülést (aminek toposzjellegét a magzat-metafora is megidézi), az hozza létre a kontextust, amelynek értelmében az eredetnélküliség az árvasággal, a hallgatás pedig a csalással kerülhet értelmező jelentésösszefüggésbe.

Talán a legfontosabb tematikai elem a versekben az én és a lélek ellentmondásának, az ember kettős természetének elemzése. E jelenségnek a kevésbé személyes hangvételű, filozófiai jellegű földolgozásaként tekinthetünk az élőhalott című versre:

a határ felismerése ihleti,
ahogy működteti két oldalát:
annak hiányában tud itt lenni,
aki maradna még odaát

Az élőhalottság itt az általánosságban értett ember státusza, annak a köztességnek a kifejeződése, amely anyag és szellem szétválasztottságából fakad: az ember mint létező teljességgel egyikhez sem tartozik hozzá, de maradéktalanul leválni egyikről sem tud. Ebből következően folyamatosan határok között reked: önmaga halandó és halhatatlan fele közt, a világ két fele közt, amelyekhez az ember részei is hozzárendelődnek.

Ez az ellentmondás azonban egy személyesebb hangnemben még erőteljesebben érvényesülhet, hiszen az egyes szám első személyű megszólalás – hiába tekinthetjük ezt is univerzálisnak – súlyosabb fedezetet rendel a gondolat mögé, mint azt a négy sor a mindennapok másnapjára című versben is tapasztalhatjuk:

anyagból teremtett, magából, unottan:
egészvoltomat tagadva lettem összetett,
nélküle könnyű volt – messzire jutottam,
tőle súlyosan már csak egyre közelebb

A vers érdekessége az idődimenzió megjelenése, amely a teremtést egy időben kibomló, a jelenben folyamatosan zajló folyamatként láttatja. A folyamat része az én születése (amely a grammatika síkján, az ént kifejező nyelvtani elemek révén jelenik meg), valamint az önreflexió megjelenése (a töredékesség és az összetettség ellentmondásos minőségeinek fölismerése). Az itt is megtalálható, jelentéssűrítő szemantikai ellentétesség itt kifejezetten a tér–idő összefüggésrendszerében helyeződik el. A távolodás és közeledés metaforikus ellentétében jelenik meg az az értelmezés szempontjából produktív szemantikai hiány, amit a mindkét esetben föltehető hová? kérdés megválaszolatlansága eredményez.

Mint a föntebb röviden elemzett versek és a gyűjtemény munkacíme is sugallja, az ontológiai jelleget az én viszonyrendszerének problematizálása, bonyolultságának fölismerése hordozza: gondolahatunk itt az énen belüli viszonyokra, az énhatárokat meghaladó, interperszonális viszonyokra, az én és az alkotás viszonyára, de az én és az anyagi világon túli szférával való viszonyára is. Ennek az értelmezési keretnek a szempontjából nagyon is fontos munkacím egy olyan, régi és tulajdonképpen univerzális filozófiai felfogásra utal, amelyet a kereszténységen kívül is számos vallás misztikus irányzatában megtalálhatunk: a transzcendenshez kötődő lélek kiteljesedése felé a matériához kötődő én leépítésén keresztül vezet az út, az e felismeréshez vezető problémamagot, a belülről feszítő ellentmondást pedig az ember elve magában hordozza. Mivel maga a probléma természete alapvetően paradox jellegű, így a róla szóló kontemplatív költői beszéd is akkor lehet érvényes, ha visszatükrözi a tárgya természetét.

Ennek az elemzési kísérletnek nyilvánvalóan meghaladja a kereteit a versekben rejlő értelmezési lehetőségeket kimerítő igényű tárgyalása, a versek összességében jóval több van, mint ami itt bemutatásra kerülhetett. Éppen ezért zárásként fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy Erdős Attila verseinek egyik legfontosabb erényét abban látom, hogy olvasóként nemcsak kimunkált, tömörségük ellenére is lekerekített költészeti artefaktumokként viszonyulhatunk hozzájuk, hanem meditációs objektumoknak is tekinthetjük őket, amelyek a rögtön érzékelhető esztétikai értékükön túl a szellemi-spirituális elmélyülés lehetőségét hordozzák magukban.