„Kimegyek az éjszakába,
s ecsetemmel megragadom
a csillagokat.”(1) (Van Gogh)
Ha a képzőművészet kontextusában találkozunk e szókapcsolattal: Csillagos éj, nagy valószínűséggel Vincent van Goghnak a New York-i Museum of Modern Artban őrzött festménye jut eszünkbe kavargó formáival, a mélykék háttér előtt szaggatott ecsetvonásokkal meghúzott sugárzó, sárgásfehér korongjaival.(2) Van Gogh e képét a Saint-Rémy-i szanatóriumban töltött időszakában festette, energikus, örvénylő vonalaiban így az utókor nemcsak egy éjszakai látkép festői megörökítését, de a művész zaklatott idegállapotának, belső hevületének nyomait is látni véli. Van Gogh nem egyedül ezt a képet festette a csillagos égboltról(3) – érdekes adalék, hogy asztrofizikusok csillagászati szempontból vizsgálva a művész képeit, meglepően pontosnak találták az éjszakai égbolt ábrázolását és a csillagok elhelyezkedését festményein.(4) Az éjszakai égbolt milliárdnyi csillagával, misztikus, rejtélyes érzetet keltő hatásával mindig is lenyűgözte a földi halandót, aki feltekintve erre a hatalmas firmamentumra, egy nálánál hatalmasabb, isteni jelenségnek vélte, saját sorsának kulcsát látta benne, és leküzdhetetlen vágyat érzett arra, hogy megfejtse, megismerje ezeket az elérhetetlen távolságban pislákoló fényeket. A képzőművészet is élénken reagált erre a jelenségre, s korszakonként más-más aspektust előtérbe helyezve örökítette meg az éjszakai égbolt csillagait. Jelen tanulmányban a képzőművészet és csillagászat kapcsolódási pontjait vesszük szemügyre – nem a teljesség igényével, csupán néhány jellegzetesebb ábrázolási metódus feltérképezésének szándékával.
„Atlasz tartja a tágas eget zord végzete folytán”(5)
A csillagászat tudománya egyidős a civilizációkat építő emberiséggel: az ókori Mezopotámia és Egyiptom tiszta, derült égboltja nagyszerű terepnek kínálkozott a vizsgálathoz, így e két terület kíváncsi lakói kezdték először rögzíteni a feltáró, rendszerező szándékú megfigyeléseket. A tudományos érdeklődés praktikus tudást termett, segítette az időbeli és térbeli tájékozódást, életterünk működésének megismerését. A természeti jelenségek egyúttal kultikus magyarázatot is nyertek, így az égen látható alakzatok bolygó-istenek, állatszimbólumok és mitikus történetek formájában elevenedtek meg az emberek képzeletében. Mindezek mellé társult az a nézet, hogy a különböző planéták és csillagok az emberi életet is nagyban meghatározzák – a hellenizmus idején az egyiptomi, mezopotámiai, valamint a görög tudás és hitvilág kölcsönhatásában állt össze „az az asztrológiai szisztéma, mely napjainkig sokak gondolkodását befolyásolja.”(6)
Egy-egy csillagképről (mint a Pleiádok, Hyadok) Homérosz és Hésziodosz is tett említést, de a konstellációk gyűjteményes leírásai főként a Kr.e. 3. századtól szaporodtak fel. A korszak kulturális központjaként ismert Alexandriában működött a sokoldalú Eratoszthenész: bár szerzősége vitatható, hozzá kötik az egyes csillagképek eredetmondáit összefoglaló Katasztériszmoi (Csillagok közé helyezések) című gyűjteményt.(7) Ugyancsak az alexandriai nagykönyvtár tudásanyagából dolgozott, s korának égi jelenségekre vonatkozó tudását foglalta össze a geocentrikus világnézet mellett érvelő Klaudiosz Ptolemaiosz is, táblázatainak a horoszkópok készítői is nagy hasznát vették. Csillagképekhez kapcsolódó mítoszokról közölt válogatást Aratosz Phainomena című munkájában – ez a mű igen nagy hatással volt az utókorra, latinra többek közt Cicero fordította; a római feldolgozások közül pedig sok más mellett a Hyginusnak tulajdonított Poeticon Astronomicon című művet forgatták előszeretettel.(8)
Az állócsillagok látszólag összefüggő csoportjait egy gömb belső oldalára rögzített formában képzelték el, ezt modellezték le az éggömbök. Művészi feldolgozásban ezt az ún. Farnese Atlasz szobra illusztrálja elsők között, ami egy 2 méter magas márványszobor a konstellációk szimbólumaival díszített éggömböt a hátán cipelő titán alakjával.(9) Úgy tartják, a Farnese Atlasz egyúttal az ókor legjelentősebb csillagásza, Hipparkhosz Kr.e. 129-ben összeállított, elveszettnek vélt csillagkatalógusát is dokumentálja.(10)
Az éggömbök és csillagtérképek az ókor után a reneszánsz idején készültek egyre nagyobb pontossággal: tudományos-illusztratív jelleggel és művészi igényességgel Albrecht Dürer dolgozta fel a témát, amikor a császár asztronómusa, Johann Stabius számára metszeteken illusztrálta az északi és déli hemiszféra csillagképeit. A festészetben az éggömböt gyakran ábrázolták korabeli személyek portréinak kíséretében: ezekben az esetekben az eszköz utalhatott a modell(ek) tudományos érdeklődésére, műveltségére. Egyik leghíresebb példáját ifj. Hans Holbein A követek (1533) című olajképe nyújtja számunkra, amelyen a kor ismert mérőműszerei között festette meg a festő bámulatos részletgazdagsággal a csillagképeket rögzítő glóbuszt.
ifj. Hans Holbein: A követek, 1533 (National Gallery, London)
Ferdinand Bol képén, amelyen Michiel de Ruyter admirális arcvonásait hagyományozta az utókorra, a modell foglalkozására való utalásként értelmezhetjük jelenlétét.
Ferdinand Bol: Michiel de Ruyter portréja, 1667 (Mauritshuis, The Hague)
A 17. században azonban az is előfordult – mint Johannes Vermeer Asztronómus című festményén –, hogy immár „használat közben”, a tudós csillagász eszközeként örökítették meg az éggömböt.
Johannes Vermeer: Asztronómus, 1668 (Musée de Louvre, Párizs)
Az olyan tudományos céllal elkészített éggömbök mellett, mint amilyenek például a Gerardus Mercator által készített példányok voltak, a 16. századtól rendkívüli luxustárgyak formájában is készültek éggömbök. Gerhard Emmoser német ötvösművész és óraműves II. Rudolf német-római császár megbízásából aranyozott ezüstből készített el egy olyan bámulatos ötvös remeket, amelyen az óraművel egybefoglalt éggömb Pegazus hátán nyugszik.(11)
Gerhard Emmoser: Éggömb óraművel, 1579 (The Metropolitan Museum of Art, New York)
De a földi és égi szféra jelenségei dekoratív használati tárgyakon is megjelenhettek: XV. Lajos francia király leányát, Marie-Adelaïde-ot egy porcelánból készült tintatartó szettel ajándékozta meg, amelynek elemei az univerzumot képezték le.
id. Jean-Claude Duplessis és Charles-Nicolas Dodin: Tintatartó, 1759 (The Wallace Collection, London)
Az ég- és földgömbök belsejében ezüstözött betétek voltak, az egyik tintatartóként funkcionált, a másik pedig a nedves tinta felszárítására használt homok vagy fémpor tárolására szolgált.(12)
A csillagképek nemcsak táblaképeken és tárgyakon jelentek meg: a reneszánsz idején paloták és villák falképei közt ugyancsak találkozunk velük. A zodiákusjegyek ábrázolása az ókortól kezdve csaknem folyamatos volt, de a reneszánszban születtek a leggazdagabb festészeti programok, amelyek a hónapképeket és a hozzájuk tartozó égi jelenségeket együttesen szemléltették.(13) Domenico Brusasorci mennyezetképe (1558) a vicenzai Palazzo Chiericatiban, a Firmamentum csarnokában részletes tárgyalását adja napszakok és a konstellációk körének. A mennyezet középképén Apolló és Diana szekere váltja egymást az égen, körötte az ismert csillagképek allegorikus ábrázolások között egész és fél nyolcszög formákba szerveződnek.(14) Az ilyen típusú kompozíciók azért születtek, hogy a makrokozmoszt egy enteriőr terébe ültessék át, miközben a világ szerkezetét mitikus történeteivel együtt közvetítették.
Emellett ismert a konstellációknak olyan ábrázolása is, amelyek közvetlen, személyes utalásokat hordoztak a megrendelőre, mint amilyet a római Villa Farnesina Galatea-loggiájának mennyezetén Baldassare Peruzzi alkotásaként vehetünk szemügyre. A mennyezetfreskó központi jelenete a Perszeusz és Pegazus csillagkép, illetve az Ursa Maior, a kettő közt Agostino Chigi, a villa tulajdonosának címere jelenik meg. A fő jelenetet a zodiákusjegyek és néhány azon kívüli konstelláció ábrázolása övezi. Agostino Chigi Sienából származott, s mint a pápák bankárát a 16. századi Róma egyik leggazdagabb embereként ismerték. A kutatók a Peruzzi által megfestett képek rendszerét vizsgálva arra a megállapításra jutottak, hogy a Galatea-loggia mennyezetén ábrázolt együttállás Chigi születésének időpontjában volt látható Siena felett az égen, tehát a csillagképek kimondottan az ő személyére, személyes horoszkópjára, s így lényegében sorsára is utaltak.(15)
„Az égbolt Isten dicsőségét hirdeti”
Az ókor és a reneszánsz időszaka között is sokan foglalkoztak az égi jelenségekkel, de a középkorban a hangsúlyok jelentősen eltolódtak. A kereszténység elterjedésével az égbolthoz mint mennyei szférához viszonyultak, és az isteni kreáció részeként tekintettek a firmamentumra. Számos ókori csillagászati mű elveszett, ami csak később, az iszlám tudósoknak köszönhetően, arab fordításokon keresztül jutott vissza az európai kultúrkörbe.
„Bár az egyházatyák soha nem alkottak jelentős csillagászati műveket, a legtöbb keresztény teológushoz hasonlóan ők is tisztában voltak azzal, hogy az égbolt látványa által kiváltott csoda mélységes áhítatot ébreszt a Legfelsőbb Lény, e remekmű alkotója iránt: „Coeli enarrant gloriam Dei” („Az égbolt Isten dicsőségét hirdeti”) volt a kereszténységet átható jelmondat.” – olvashatjuk a firenzei Museo Galileo leírásában.(16) Károli Gáspár fordításában így találjuk meg ezt a szentenciát: „Az egek beszélik Isten dicsőségét, és kezeinek munkáját hirdeti az égboltozat.” (Zsoltárok könyve, 19.2)
Az ókorból örökölt zodiákusjegyek még ugyan feltűntek teremtésjeleneteken, kapuzatokon,(17) de a keresztény gondolatkörben Isten és a krisztusi megváltás univerzális egységére, teljességére, az Utolsó ítélet kozmikus összefüggéseire utaltak, nem az emberek személyes sorsának alakulására. Ez utóbbi, az individuum értéke és felmutatása a Mindenható jelenlétébe vetett hitben háttérbe szorult, az asztrológia és csillagjóslás szerepe – ahogy arról több, 15. századi illuminált kézirat is tanúskodik – csak a késő gótika idején az európai udvarokban erősödött meg újra.(18)
A képzőművészetben és építészeti dekorációban a csillag vallásos kontextusban, erős szimbolikával köszönt vissza mind a zsidó-keresztény kultúrában, mind az iszlámban. Mivel jelen tanulmányban csak a csillagos égbolt néhány ábrázolástípusának áttekintésére vállalkoztunk, nem érintjük a csillag szimbolikus, de égi kontextusból kiragadott, önállósított ábrázolásait, mint amilyen pl. a Dávid-csillag vagy a betlehemi csillag.
A firmamentumot annak legegyszerűbb formájában sötétkék alapon aranyban ragyogó, stilizált csillagokkal jelenítették meg, ami zsinagógák és templomok boltozatainak, illetve kupoláinak freskó- vagy mozaikdekorációjaként egyaránt gyakran előfordult.(19) Az iszlám művészetben a csillag – sok más motívummal együtt – ornamensek gazdag együttesében, vagy geometrikus mintákban mutatkozott meg a boltozatokon.
Ami a tudományos és vallásos megközelítést illeti, az ókori és középkori szemlélet unikális egyvelegét mutatja egy 15. századból való kárpit, ami feltehetően Tournai szövőműhelyében készült, s jelenleg Toledóban őrzik. Az ún. Asztrolábium-kárpit kompozíciója az asztrolábium mint csillagászati mérőeszköz szerkezetét modellezi, középpontban a Sarkcsillaggal. Az asztrolábiumok előlapján mozgatható ún. „pók” a kárpiton stilizáltan mutatja a különböző köröket (ekliptika), s itt az ókori ikonográfiát többé-kevésbé követve figurális ábrázolások formájában jelennek meg a csillagképek. Az antik tradíció mellett azonban feltűnik az első mozgató, az Isten is, s a kör oldalánál ugyancsak jól megfér egymás mellett két angyal és Atlasz alakja, akik együttesen az égi szféra megtartásáért és mozgatásáért felelni látszanak. A kör másik oldalán, trónuson a Filozófia megszemélyesítője foglal helyet, lábánál a Geometria és az Aritmetika, mellette az Asztrológia nőalakja mutat a kozmikus kör felé. A trón másik oldalán a csillagász Hipparkhosz és Vergilius kapott helyet – ez utóbbiról úgy tartják, hogy Aeneis című művében erősen megmutatkozott csillagászati és matematikai érdeklődése, s emellett az irodalom képviselőjeként egészíti ki a hét szabad művészetre utaló alakok körét.(20) A kárpit kompozíciója tehát a vallásos szemlélet integrálásával izgalmasan vegyíti és képviseli mindazt a tudást, amit az ókor és középkor – az arab tudósok hathatós közbenjárásával – csillagászatban és általában a tudományok területén elért.
Az Éj királynőjének birodalmában
E rövid áttekintő tanulmány lezárásaként még egy különleges alkotást emelnék ki, amely különböző művészeti ágakat, korstílusokat és eszméket egyesít: Wolfgang Amadeus Mozart és Emanuel Schikaneder A varázsfuvola című operáját s annak a jelentős német művész, Karl Friedrich Schinkel által 1815 körül tervezett színpadképét. A varázsfuvola önmagában is különleges mű, ahogy Jan Assmann jellemzi: „Kettős szerkezete alapján a művet egyenesen opera duplexnek nevezhetjük: kívülről nézve a bécsi népszínházi hagyományba illeszkedő mese-, varázs- és masinériaopera, belsejét tekintve szabadkőműves misztériumjáték.”(21) Schinkel vonatkozó színpadképe az Éj királynőjének birodalmát mutatja, gigantikus, félgömb alakban, szabályos sorokban lefutó csillagokkal ékesített, mélykék háttér előtt, amelybe a királynő csaknem beleolvad, leghangsúlyosabban az alatta húzódó holdsarló világlik elő. Mozart e művében és 19. század eleji színrevitelében az antikvitás és a középkori ikonográfia mellett az orientalizmus is helyet kapott, hiszen a szabadkőművesek az egyiptomi misztériumok beavatási rítusaira alapozták a szépséghez és bölcsességhez vezető utat, és Schinkel grandiózus díszlettervei ennek illusztrálását segítették, a Nap győzelmét az Éjszaka felett.
Karl Friedrich Schinkel: Varázsfuvola, az Éj Királynőjének csillagterme, díszletterv, 1815 k. (Staatliche Museen zu Berlin, Kupferstichkabinett)
Az Éjszaka női perszonifikációja nem új jelenség: a görög mitológiában Nüx, római változatában Nox néven nevezték, akit Hésziodosz Istenek születése című művében úgy jellemzett, mint anyját számos veszélyes és pusztító erőnek. A szerző leírása szerint az Éj birodalma a Tartarosz sötét, dohos vidéke, Nüx gyermekei többek között Hüpnosz (Alvás, Álom) és Thanatosz (Halál), miként a Sors istennői, a Moirák, „még Nemesziszt is szülte, bajára az emberi nemnek, / Nüx, a veszélyes, majd a Csalódást és a Szerelmet, / a pusztító Aggkort, meg Eriszt, a viszály keverőjét.”(22)
Az Éj királynője A varázsfuvola 1793-as bemutatóján – ahogy a görög-római mitológiában megszokott volt – lovak húzta kocsin tűnt elő a színen, Joseph Quaglio színpadkép-tervén egy barokkos pergola előtt ábrázolta.(23) Schinkelnél a nőalak az antikvitáshoz és a középkori ikonográfiához egyszerre fordul inspirációért, lévén a holdsarló a görög-római mitológiában Artemis/Diana attribútuma, de a középkorban a Mennyek királynőjét, azaz Szűz Máriát ábrázolták holdsarlón állva, gyakran csillagkoronával a feje körül. Nüx hagyományos ikonográfiájához egy csillagokkal díszített kék köpeny tartozott, ahogy azt az antik hatásokat befogadó bizánci kódex, a Párizsi zsoltároskönyv (940-60 k.) egyik-másik lapján láthatjuk: a köpeny, mint az Éjszaka személyre szabott ruhája, lágyan ívelve borul a nőalak feje fölé).
Schinkel feldolgozásában ez a látvány, amint a lepel hemiszféra méretűvé nő az Éj királynője mögött, hatalmas, kozmikus vízióvá duzzad – fenségessé, ahogy a kor filoszai által gyakran emlegetett fogalom sugallja. Az éjszakai égbolt a maga reszketeg fényeivel – kevésbé fényszennyezett helyeken, ahol mindez még látható –, titokzatosságával, s főként felfoghatatlan léptékével tágabb perspektívát nyújt az élet szemléletéhez. Ezért emeli fel a fejét az ember újra és újra a csillagos égbolt felé is, mert ahogy Schiller mondja: „A határtalan távolságok és a befoghatatlan magasságok látványa, a tágas óceán a lábánál és a még tágasabb óceán fölötte: kiragadják szellemét a valóságosnak a szűk szférájából és a fizikai élet nyomasztó fogságából.”(24)
Hivatkozások
1 Walter Nigg: Vincent van Gogh. Napba vetett pillantás. Budapest: Kairosz Kiadó, 2007. 154.
2 Vincent van Gogh: Csillagos éj (The Starry Night), Saint-Rémy, June 1889, olaj, vászon, 73,7 x 92,1 cm, Museum of Modern Art, New York. (2023.07.12.)
3 Vincent van Gogh: Csillagos éj (Le Nuit étoilée), olaj, vászon, 73 x 92 cm, Musée d’Orsay, Párizs. (2023.07.10.)
4 Mizser Attila: Vincent van Gogh csillagos éjei, Ponticulus Hungaricus. (2023.07.11.)
5 Hésziodosz: Istenek születése. Ford. Trencsényi-Waldapfel Imre. (2023.07.17.)
6 Kákosy László: Az ókori Egyiptom története és kultúrája, Budapest: Osiris, 2005. 267. A tudományos megalapozottság nélkül elkészített horoszkópok miatt a hellenisztikus korra már különféle asztrológiaellenes iratok is napvilágot láttak. Kuhn Barbara: Nyújthat-e hasznos tudást az asztrológia? A csillagjóslás védelme és hatóköre a Tetrabiblos első három fejezetében, Ókor, 2019. XVIII. évf. 1. sz., 35.
7 Eratoszthenész, a matematikus költő. Ponticulus Hungaricus, XIV. évfolyam 9. szám · 2010. szeptember. (2023.07.12.)
8 Theony Condos: Star Myths of the Greeks and Romans: Sourcebook, Phanes Press, 1997.
9 Farnese Atlas, márvány, Museo Archeologico Nazionale di Napoli, Nápoly. > Videó.
10 Balázs Richárd: Mindvégig előttünk volt Hipparkhosz csillagkatalógusa. Ponticulus Hungaricus, XI. évfolyam 4. szám · 2007. április. (2023.07.17.)
11 Gerhard Emmoser: Óraművel egybeépített éggömb, 1579, részben aranyozott ezüst, 27.3 × 20.3 × 19.1 cm, Metropolitan Museum, New York. (2023. 07. 13.)
12 id. Jean-Claude Duplessis és Charles-Nicolas Dodin: Ecritoire ‘à globes’ tintatartó szett, Sèvres-i porcelán, 1759. Wallace Collection, London. (2023. 07. 13.)
13 Ilyen ábrázolás jelenik meg a ferrarai Palazzo Schifanoia Cosmè Tura, Francesco del Cossa és Ercole de Roberti által festett dekorációjában, vagy Giovanni Maria Falconetto fetményciklusán, a mantovai Palazzo d’Arco Zodiákus termében.
14 Közvetlen előzményének tekinthető Giulio Romanónak a mantovai Palazzo del Tè Nap termében 1526-ban festett mennyezetképe. Catherine McCormack: The Art of Looking Up, London: White Lion Publishing, 2019. 163-166.
15 Kristen Lippincott: Two Astrological Ceilings Reconsidered: the Sala di Galatea in the Villa Farnesina and the Sala del Mappamondo at Caprarola, Journal of the Warburg and Courtauld Institutes, Vol. 53 (1990), pp. 185-207, 196.
16 Evangelisation of the Cosmos. Museo Galileo – Istituto e Museo di Storia della Scienza, Firenze. (2023.07.13.)
17 Teremtésjeleneteken pl: Giusto de’ Menabuoi padovai keresztelőkápolna kupolafreskóján, 1378 k. vagy Giovanni di Paolo: Teremtés és kiűzetés a Paradicsomból, 1445 k., Metropolitan Museum, New York; Kapuzaton pl. Gislebertus: Utolsó ítélet, Autun, Saint-Lazare, 1130-45.
18 A burgundi herceg gazdagon illusztrált hóráskönyvében (Les très riches heures du Duc de Berry, 1416 k., Musée Condé, Chantilly) a hónapképek felett az aktuális konstellációkat ábrázolták a Limbourg-fivérek, és önálló lapot szenteltek az ún. Asztrológiai ember megjelenítésének. Milánóban a hercegi pár megrendelésére feltehetően Cristoforo de Predis készíttette el a De Sphaera című kötetet asztrológiai témájú ábrázolásokkal. (Biblioteca Estense, Modena, 1450 k.)
19 Erre a megoldásra rengeteg példát lehet hozni Európa különféle területeiről: Galla Placidia mauzóleuma, Ravenna, 425 k., Sainte-Chapelle, Párizs, 1246, Scrovegni-kápolna, Padova, 1305 k., Mária-templom, Krakkó, 14. sz.
20 Azucena Hernández Pérez: El Tapiz del Astrolabio o la sutil infiltración de lo divino en una visión cosmográfica bajomedieval. Codex aquilarensis: Cuadernos de investigación del Monasterio de Santa María la Real, Nº 33, 2017 (Ejemplar dedicado a: Lo profano en el arte sagrado medieval), 141-144. (2023.07.16.)
21 Jan Assmann: Religio duplex. Az egyiptomi misztériumok és az európai felvilágosodás. Budapest: Atlantisz Könyvkiadó, 2013. 159.
22 Hésziodosz: Istenek születése. Ford. Trencsényi-Waldapfel Imre. (2023.07.17.)
23 Jan Assmann: A varázsfuvola. Opera és misztérium. Budapest: Atlantisz Könyvkiadó, 2012. 79.
24 Friedrich Schiller: A fenségesről. In: F.S: Művészet- és történelemfilozófiai írások, Budapest: Atlantisz Könyvkiadó, 2005. 362.
A közölt képek forrásai
Dürer | Holbein | Bol | Vermeer | Emmoser | Duplessis–Dodin | Schinkel
