Elektrografikusként a kilencvenes években a fénymásoló volt az alkotóeszközöm. Az alapelv egyszerű: megnyomom a gombot, a gép egy fénycsíkkal „letapogatja”, amit lát, majd kijön a kép. Leegyszerűsítve: lemásolja, amit az üveglapjára tettem. Annyiszor, ahányszor mondom neki.
Ha semmit sem teszek oda, akkor felnyitott fedőlap mellett a végeredmény – miután a masina csak „közelre lát” – maga a fekete űr. Ha egy fotót fektetek rá, az eredmény a fotón látható kép lesz, de gépspecifikusan stilizálva. Ha bármiféle tárgyat helyezek oda, akkor az üveglap síkjához simuló felület ugyanígy leképeződik, a térben távolabb eső részek elvesznek. Ha mindeközben nagyítok is, akkor egy részlet jön ki a gépből.
A fentiek a statikus esetek. Amennyiben a fénymásolás tárgyát a processzus közben elmozdítom – amivel voltaképpen az időfaktort hozom be a képbe –, a végeredmény eltér a valóságostól. Egy ilyen gesztus kétszer egymás után nehezen ismételhető meg, a valóságtól való eltérés mértéke és módja így szinte biztosan más lesz két próbálkozás között, vagyis ezzel a módszerrel definíciószerűen egyedi kép hozható létre.
Elektrografikák a Sheet-Cycle sorozatból az Árnyékkötők 1991-es nyíregyházi kiállításán; jobbra Vera Molnar és Szombathy Bálint munkája (Forrás: Árnyékkötők Archívum)
Ezek voltaképpen az alaptechnikák, amelyek a fénymásoló funkcionalitására építenek. A kreatív felhasználót persze a diszfunkcionalitás (is) izgatja, amivel a lehetőségek megsokszorozhatók. Így például, ha egy fotóról a másolatot másolom le újra, a stilizáció (jellemzően kikeményedés) még markánsabbá válik. Ha közben nagyítok is, netán a folyamatot többször megismétlem, akkor tulajdonképpen a pórusaiba hatolok be az eredeti képnek. Ha a másolással „megfestett” lapot teszem vissza a gépbe, s arra küldöm rá a következő fázist (ugyanazt még egyszer, vagy ugyanazt, de elmozdítva, netán egészen mást helyezve az üveglapra), akkor rétegződéseket alakíthatok ki. És így tovább.
Az 1989 januárjában indult Árnyékkötők Alkotócsoport tagjaként, az egy évvel később alapított Fény-Árnyék Művészeti Egyesületen belül működő Árnyékkötők elektrografikai csoport aktoraként, illetve a szintén 1990-ben elstartolt Árnyékkötők electrographic art művészeti folyóirat társalapító-szerkesztőjeként az egyik legkorábbi, 1991-es dátumozású fénymásoló-grafikai sorozatom a Sheet-Cycle címet kapta. Alkotási technikáját tekintve ez is elhelyezhető a fent vázolt lehetőségmátrixban, hiszen a kiindulópont az egyik legegyszerűbb módszer, az elmozdítás nélküli tárgykontakt, annak azonban egy különleges esete. Az üveglapra helyezett – vagy inkább terített – tárgy ugyanis ebben az esetben egy fehér vászon.
Zsubori Ervin: Sheet-Cycle No4, 1991
Konkrétan egy lepedőről van szó, amely alkalmas arra, hogy a teljes másolófelületet letakarjuk vele, azaz a fénymásoló fedőlapját nem szükséges lecsuknunk a művelet során. Ha a kontrasztot nem állítjuk túlságosan nagyra, akkor a vásznat fehér felületként érzékeli a másoló, s így a végeredmény is egy fehér (üres) lap lesz. Ám mivel felnyitott tetővel dolgozhatunk, az is megoldható, hogy a vászon ne simuljon hozzá teljesen az üveghez, hanem gyűrődéseket, kitüremkedéseket alakíthatunk ki rajta. Így előállhat az a paradox helyzet, hogy a másolandó tárgy lemásolásakor nem jön létre kép, ahol viszont a lepedő nem ér hozzá az üveglaphoz, ott fekete mintázat keletkezik.
Zsubori Ervin: Sheet-Cycle No19, 1991
A komponálás során maga a kompozíció nem látható (maximum sejthető), csak az elkészült lapon fedi fel magát. Irányított véletlen tehát a módszer, gép és alkotó izgalmas együttműködése, amelynek során az eredeti másolatból – s ez amúgy az összes technikára igaz – akkor lesz elektrografika, ha az alkotó kimondja rá az áment (előtte csak vázlatokról beszélhetünk). Amikor azonban előáll egy műnek minősített végeredmény, akkor abból több azonos minőségű példányt is készíthetünk (ellentétben a bemozdításos technikával), egészen addig, amíg meg nem mozdítjuk a felületen a vásznat. Vagyis ez a metódus limitált szériákra ad lehetőséget – úgy, hogy valamennyi példány eredeti marad. Elmozdítás után azonos kompozíció többé nem reprodukálható, a képünk tehát egyúttal egyedi és megismételhetetlen is lesz.
Zsubori Ervin: Sheet-Cycle No16, 1991
A fény itt olyan módon alkot, hogy – a gép mechanizmusait kihasználva, de az alkotó által befolyásolva – árnykép formájában leképezi azt a teret, ahol nem ütközik bele semmibe… Ezért lett a sorozat alcíme: A semmi árnyképei.
Az Árnyékkötők 1991/2. számának címlapja
Ez a ciklus azért is különösen kedves számomra, mert a legelső, 1991 áprilisában rendezett, Az ismeretlen város című önálló kiállításom anyaga után, ahol egyébként fotó alapú bemozdításos (elhúzásos) technikát alkalmaztam, ez volt a következő, saját eredeti koncepcióra építő elektrografikai sorozatom. Egyik darabja az Árnyékkötők folyóirat 1991/2. számának címlapját adta – a ciklus első darabjai is e lapszám sokszorosítása közben, OCÉ fénymásolóval készültek, A3-as méretben, öt példányban maximálva egy-egy kompozíciót –, s az Árnyékkötők első korszakának több csoportos kiállításán is ezzel képviseltettem magam.
