Abafáy-Deák Csillag: „Tudom, hogy az emberek belül fehérek”
Mottó:
„Mi az eredetiség? Látni valamit, aminek még nincs neve, amit még nem lehet megnevezni, jóllehet mindenkinek egyformán a szeme előtt van.”
(Friedrich Nietzsche)
Tóth Menyhért világa zárt és időtlen világ. Egyformán lehetséges benne a reális és irreális, a komikum és a tragikum, a fenségesség és az alantasság, a valóság és a fantasztikum. Eltűnik a határ ember és világ között, a kettő elemei heterogén módon összekeverednek. Emberábrázolására a testi és lelki vonások eltúlzása vagy torzítása a jellemző. Ez a zárt és időtlen világ széttöredezett, a lét szakadékaiból föltörni kész démoni erőt sugároz.
Képeket festett, amelyek a köz számára nem léteztek. Ha bemutatta is őket, Ady szavaival: Ki látott engem? – kérdése megválaszolatlan maradt. A megismerés világán kívül létezett, a teljesség igézetében. Ahogy Bach, Jan Vermeer, Edgar Allan Poe, Vincent van Gogh, Csontváry, Franz Kafka is létezett egy időben, de csak haláluk után váltak a művészeti kánon tagjává. Tóth Menyhért így vallott magáról: „Műlábam volt, rólam is azt gondolták, hogy koldus vagyok. Egyszer így szólt az egyik szobatársam: ni, ennek meg új műlába van, nézd, milyen szattyánbőr! S mindjárt kést fogott, hogy kivágja falábamból. Nem mertem szólni. Egy másik koldus állt a pártomra, mondván: te idős vagy már, ez meg fiatal. Van neked szíved, hogy ezt megtegyed?”
Sümegi György dokumentumkötete hiteles képet ad Tóth Menyhért művészete egészéről, fontos összetevőiről. Elsőként térképezi fel Tóth Menyhért életművét, méghozzá rendhagyó formában: a hagyatékban maradt, közel százötven, családjával, pálya- és kortársaival váltott levelén, illetve velük vagy a művésszel készített interjúkon keresztül. A Tóth Menyhért – Levelek, vallomások című kötetben a dokumentumokból nemcsak a mindennapi megélhetésért alázattal küzdő, nélkülözésre kényszerülő, mégis a világot és embertársait csodálattal szemlélő alkotó képe bontakozik ki, de megismerhetjük a művészetről, szépségről, Istenről vallott nézeteit is.
Tóth Menyhért nonkonformizmusa művészi felfogásából adódott. Egyben látta az embert és a természetet, istent és a világot. Nem csatlakozott és nem is követett semmiféle irányzatot, csoportosulást. Külön állt, mint egy botlatókő. Átléptek rajta, sokak számára nem létezett, különc maradt, különcnek mutatkozott, aki földet művelt, növényeket gondozott, és festett, éjszaka. Kettős élete nem vezetett depresszióhoz, vallásos hite megóvta az ürességtől, emberszeretete önérték volt, magától létezett, identitásának alapköve lett.
Saját akaratából szegült szembe a szocialista realizmussal, utasította el, Lenin-portréja befejezetlenségével jelezte, nincs megoldás, nincs végső arc. Az elvárásokhoz való nem-igazodása magánnyal is járt, kitért a mindennapi művészi konfliktusok elől, alapvető értékeit nem kockáztatta. Saját érzéseit és akaratát formálta, alakította. Létezése jelentéssel, jelentőséggel bír. Testi hibái, hiányosságai ellenére képei a realitás és szépség hordozói, az igaz világot hordozzák. Szalay Lajos mondta róla: „Menyus szörnyen nagy művész volt. Művei a szóvá nem tehető, csak megművelhető élmény képpé varázsolt valósága.” Mai kortárs alkotók közül Bukta Imre, feLugossy László, Gaál József, Ujházi Péter és Szikora Tamás munkái rokoníthatók Tóth Menyhért műveivel.
Sümegi György kötetét áthatja Supka Magdolna szelleme, felfogása: „Egész munkásságom az értékek elsikkadásának, fel nem ismerésének ellenében alakult s áll maiglan: egyfelől a képzőművészeti hagyományaink feltáratlan jelenségei, másfelől az 1960-tól napjainkig született kortársművészet időálló értékeinek számon tartása és folyamatos írásbeli és kiállítási dokumentálása…”
A dokumentumkötet anyagának elrendezése nagyban elősegíti, hogy a festő személyiségét, a festészet mögött álló embert megismerhetjük, s hogy személyiségének feltérképezése miként viszi az olvasót egyre közelebb Tóth Menyhértnek a festészetről való gondolkodásához. „Az egymásba ölelkező formák áthajlásai teszik oly varázslatossá a képeit” (Schéner Mihály). A kötet mellékletként 33 művet – grafikát, festményt és szobrot – mutat be, és tartalmazza Tóth István és Apáti Tóth Sándor fotóművészek portréit a művészről.
A művészet történetében az össze nem illőség, diszkrepancia kezdetektől fogva jelen van. Sümegi György lépésről lépésre nyomon követi, hogy Tóth Menyhért művészi pályafutása során a befogadókban miként is váltottak ki értetlenséget az alkotásoknak a szokványostól eltérő formai, tartalmi vonásai, „egyenetlenségei”, és kik voltak azok, akik ennek ellenére tudatában voltak Tóth Menyhért festői nagyságának és ebbéli véleményüket ki is fejezték.
Tóth Menyhért élete két társadalmi rendszerben bontakozott ki, mindkettő abszurd világ volt. A kötet látleletszerűen mutatja be, hogy a Horthy-, a Rákosi-, a Kádár-rendszerben élni nap mint nap próbára tette azt az embert, alkotót, aki sem a hazugságot, sem a képmutatást nem tűrte, szabadságra vágyott, nem akart megalkuvóvá válni. Hogy művészeti stílusa csendes lázadásnak is felfogható-e a fennálló világgal szemben, egyértelműen nem jelenthető ki, de az ellenkezője sem zárható ki. A paraszti létben, annak rögvalóságában is felfedezte az ésszel fel nem foghatót, amely áthatja a lélek megérzéseit, amely az ösztönök világának engedelmeskedik. Fehér színe, vásznainak többszörösen rétegezett faktúrája (festék felhordása) az anyagtalanról beszél.
„A kép szövetét faktúrája adja. Még reprodukción is jól látható: a vörösekkel megfestett foltrendszerre fehér festékpamacsokat kezdett fölhordani, mintha hóesés lenne. Foltonként változó a sűrűsége, evvel tagol, egészen a fehér ragyogásig. Tizenkét éve nézem Kecskeméten, tudom: a kép – és nem csak ez – szinte dombormű a felhordott fehér tétegek által. Ez barbárrá is teszi, s furcsa módon anyagszerűvé is. Furcsán, mert nem a témát követi, értelmezi, egy teljesen szuverén formarend szerint vibrál, pulzál, egyidejűleg kétféle megközelítést követelve ki magának. A síkbeli és a téma szerintit.” (Váli Dezső Tóth Menyhértről.)
Tóth Menyhért: „A fehér szín Isten. A fehér szín minden. Mi célja a festészetnek? A tökély. A szín a szó.” Az ellentétes minőségek együttes jelenléte, tehetjük hozzá. Torz és fenséges fonódik egybe, kedves és félelmetes is, a rémület és nevetés elválaszthatatlanok egymástól. „Az én fehérem a szintézis, a humánum és az aktivitás eredménye, egyben szimbóluma. A színmezőre osztott korong gyorsan forgatva fehér, a fehér fényt szivárványszínekre bontja a prizma. Az ártatlanság, a béke jele, vagy a gyászé. A fehér izzás a legfokozottabb izzás, nekem kifejezések kifejezése, a legvilágosabb világosság…” (Szabó János: Tóth Menyhért fehérsége)
„Képei belülről is és kívülről is szétfeszítik a formát. Ennek a kettősségnek a feszítettségében születik meg az ő végtelenül eleven művészete. Mindezt a természettől leste el, megmunkálásának ritmusa pedig olyan, mint ahogyan a falusi ember a kertjét műveli. Szimbolikus absztrakcióját mi sem jellemzi jobban, minthogy úgy teremtett teret, hogy közben síkban festett” – mondta Földi Péter.
Szomszéd, barát, testvér marad élete végéig. Visszatér Miskére, ahol otthon érzi magát. Paprikát és gyógynövényeket termeszt, a festészetből nem lehet megélni. Éli a parasztok életét. Együtt van a földdel, a növényekkel, állatokkal. Azok is a természet részei, velük kerek a világ. Kerekedik a szemünk, miként is látja egybe az élőt, az eleven természetet és az embert. Ez is egy világegység, nem teljesen kerek, mert valami mindig hibádzik, a törvény szövedéke felfeslik valahol. Kerek formái torzulnak, belapulnak, mintha valami nyomás nehezedne rájuk. Noé bárkája (1960) otthon és remény egyszerre, az élet reménye. Robusztus alak, kicsiny fejjel, mint az egyszemű óriás. Talán szem és száj is egy. Nehéz eldönteni. A térnek nincs egy felesleges pontja, a teljesség érzete ragadja el a nézőt, az élet sugárzik a képből. A kozmikus hit, hogy van értelme életünknek, a túlélésnek.
Kölüs Lajos: Egy nonkonformista festő
Mottó:
„Istenülő vágyaimba ki látott?
Óh, vak szívű és hideg szemű barátok.”
(Ady Endre: Ki látott engem, 1913, Nyugat, 8. sz.)
„A világ színpad, az élet átjáró: jöttél, láttál, mentél.” Démokritosz etikai töredékéből való idézettel jelzem, Tóth Menyhért históriája egyszerre hétköznapi és egyszerre magasztosan groteszk is. A szellem, a belső hang szabad játékát követte, miközben sorsa Miske és az ott lakók világa szerint alakult. Kiszakadt, kivált, majd visszatért, egy emberi lény egzisztenciális aggályaival, a létezés és látszat fogságában. A haszonelvű világban a szobafestés volt az érték, és nem a vászonra festés.
Sümegi György dokumentumkötete (Tóth Menyhért – Levelek, vallomások) más-más szemszögből közelíti meg az életművet. Az időrend a vezérlőelv, a mozaikok összképpé állnak össze. Fúgának is nevezhetném, mert fontos elemek ismétlődnek, de más megvilágításban. A hagyatékból származó másfélszáz levél bepillantást enged a művész családjával, a pályatársaival és a kortársaival folytatott kapcsolatába. A személyes kapcsolatokon túl megismerhetjük a művész önéletrajzát, töredékes följegyzéseit, művészeti irányelveit, művészetelméleti írásait.
Az életútra, a művészi törekvésekre kitekintő interjúk, rádióbeszélgetések a jelenlét súlyát, az elfogadást és befogadást, a felismeréseket teszik plasztikussá, emlékezetessé. Kortársa, Veres Péter életútja sok hasonlóságot mutat, Tóth Menyért azonban Veressel ellentétben kerülte a szenvedélyes hangú véleménynyilvánítást, noha mindvégig a falusi szegénységhez tartozónak vallotta magát. Olyan embernek, akinek életében a kétkeziség haláláig fontos maradt. Tóth Menyhért sosem volt, lett naturalista vagy naiv, álnaiv festő, tárgyszerűsége a mágikus realizmusának alapja lett. Mind a Horthy-, mind a Kádár-korszakban kívülálló maradt, mondhatnánk azt is, hogy a maga módján kiegyezett a fennálló hatalommal. A föld és az isten volt számára az igazodási pont, a létezés értelme és egésze. Alulnézetből, közösségi emberként látta és láttatta a világot, az emberi csodákat, a másik emberhez szeretettel viszonyult, előítéletek nélkül. Támogatója, oktatója a fiatal művészeknek: „A hideg téli napokon is felült a kerékpárra, hogy ne várakozzanak a rajzolni vágyó fiatalok. Később róla nevezték el Miske általános iskoláját.”
A kötet öt részből áll, a bevezetőt nem számítva: levelezés, amely a festő által, a festőhöz írt és mások által a festőről írt leveleket tartalmazza. A második rész Tóth Menyhért följegyzéseiből, írásaiból válogat, a harmadik rész verseit mutatja be, a negyedik rész interjúiból idéz, az ötödik rész azokat az interjúkat tartalmazza, amelyek Tóth Menyhértről szólnak. A kötet fekete-fehér fotókkal, illetve színes képmelléklettel zárul.
Az első részben szüleihez és szülei által írt leveleket ismerhetjük meg, az indulás nehézségeit – „gyermekként egy súlyos betegség következtében egyik szemét maradandó károsodás érte, később pedig, miután kitanulta a szobafestő szakmát, és részt vett egy templom kifestésében, lába annyira megfázott, hogy amputálni kellett” –, az értő szemek hiányát, a pályatársak véleményét, elfogadását (különös tekintettel Schéner Mihály leveleire).
Megérte az érthetetlen támadást (Diósy Gábor), a késői szerelmet (Lándori Angéla), az igazi áttörést hozó kiállításokat, Supka Magdolna fáradhatatlan támogatását is beleértve. A levelek időbeli rendje is egyfajta közállapotot, művészeti felfogást tükröz, a peremlétre szorított festő küzdelmét a kiállításokért, megismertetéséért. László Gyula, a későbbi neves régészprofesszor, egykori évfolyamtársa volt azon kevesek egyike, aki korán felismerte Tóth Menyhért tehetségét, így emlékezett rá: „Volt közöttünk egy hallgatag, összetört testű és arcú társunk, akiben látomások fénylettek, akinek csendjében olyan dolgok alakultak, amelyek megborzongattak minket, fiatalokat és felidézték bennünk Gulácsyt, Csontváryt.”
A második és harmadik rész művészi felfogását, művészi irányelveit, vallásos hitét, illetve verseit mutatja be. Kiemelkedik Kohán György Nagy István művészetéről írt esszéje. A Falura! című írása a parasztság melletti kiállás. „Az Ő álma is a minőség.” Tóth Menyhért ezzel is utal Németh László A minőség forradalma című esszéjére (Magyar Élet, Budapest, 1940). Egyben Tóth Menyhért vallomása is: „Álmunk álma a paraszt, csak nekünk jobban kell tudni, mint ő. Mély gyökér hoz jó kenyeret.”
Tóth Menyhért művészeti írásaiból csak töredékesen ismerhetjük meg művészi felfogását, saját világmodelljét (analitika, humanitás, aktivitás kutatószelleme). Törekvése, hogy a népművészet motívumait műveibe építse, a reális természet belső szükségletté válhasson, egész életművét áthatja. Alkotásai expresszívek, a pusztai világból teremt egyetemes világot. Illyés Gyula Puszták népével, vagy Lev Tolsztoj a paraszti létet láttató művészetével rokonítható Tóth Menyhért világa. De ez nem jelentette, hogy a hagyományt követte volna. Éppen ellenkezőleg, megtörte a geometrikus forma uralmát, a groteszk irányába mozdult el. A groteszk összetett ábrázolásmód: a félelmetes, torz és fenséges vonások ötvöződése a kedves, néha kicsinyes komikus elemekkel, a rémület és nevetés együttes hatását váltva ki. Lényege az ellentétes esztétikai minőségek együttes jelenléte.
Amikor megismerkedik Van Gogh festészetével, Tóth Menyhért felismer valamit: „Én akkor feketével festettem. Persze, hogy bolondnak tartottak. Most már többet tudok valamivel és tudom, hogy az emberek belül fehérek. Tiszták, csak befeketítették őket, a rájuk kent szennytől lettek sötétek és görnyedtek” – összegzi korai korszakát Kernács Gabriellának.
A negyedik részből kiemelkedik Kovács Dezső interjúja, amelyben a festő prófétaságát megvallóan követi nyomon Tóth Menyhért művészi pályafutását.
Az ötödik részt Tóth Menyhértet vizsgáló, értelmező interjúk alkotják. Számomra különös jelentőséggel bírt Schéner Mihály beszélgetése Ladányi Zsuzsával. Schéner mint pályatárs foglalja össze a legtömörebben Tóth Menyhért művészetének, látásmódjának mibenlétét. Földi Péter szavai: „Olyan teremtő és igazságkereső ember volt Tóth Menyhért, akinek alkotókészsége és hite vetekedett Szent Ferencével…. egy képnek belülről kell sugároznia. Erre Rembrandt volt képes, és rögtön utána kell említeni Tóth Menyhért nevét. Ő ugyanis a művészek elől mindent elfestett. Nehéz lesz utolérni azt a mélységet, gazdagságot és elhivatottságot, ami rá jellemző volt.”
Életének utolsó két évtizedében vált a hazai és a nemzetközi művészet részévé. Későn, de nem hiába. Csontváry a napút festője. Tóth Menyhért – egyik monográfusa szerint – a napbélyegzett festő. Nem követi az aktuális trendet. Saját útját járja. Maga mondja: „Már odajutottam, hogy fehérrel, fehérrel a fehérben a lehető legkevesebb formával és minél tömörebben mindent átsugározni, még a gonoszságot is.”
Művészeti hitvallásként fogalmazza meg, mit tekint ő magyarnak: „Nézem a múltkor egy fiatal festőnek a kiállítását. És gondolom: ha valaki idejön külföldről, azt mondja: ilyet látok én otthon is. De hol van az, amelyiknek olyan íze van, hogy csak itt van? Csak magyar. Hát ezt akartam én egész életemben elfogni.”
Sümegi könyve – ezt a csak itt van ízt, ezt a csak magyart kelti életre, miközben az olvasó beavatódik Tóth Menyhért életébe, világába, művészetébe. És hozzásegíti egyfajta kettős látáshoz: a saját maga látása mellett Tóth Menyhért szemével is lásson, értse önmagát és a világot.
