megint más
az ember kerítéseket bont és falakat
kivágja a fákat és keze nyomán
új alakot nyer a kertvég de a szétfűrészelt
fákat visszahordja az emlékezet
mert mindenhová múltját viszi tovább –
levethetetlen szűk kabátként viseled te is
pedig már alig emlékszel milyen lehetett
az őszi avarkupacban hemperegni
csak harapni karmolni tudsz
tekinteted alkalmazkodik a hiányhoz
de ha a szél néha felborzolja a múltat
hagyod partot érni a régi meséket
tartozásaink
bennem felejtetted a hiányt
mint örök tartozást
karbantartásra szorulva várakozunk
de egyre nehezebb
megszokni a ránk sötétülő időt
a csönd a vesztőhelyünk:
hagytuk szó nélkül elmenni
a lejárt szavatosságú álmokat
múlt időben
történetünk kétismeretlenes egyenlet
csak megoldóképlet nincs hozzá
s a szétszórt alkatrészeket mire megleljük
ránk hűl a képzelet maradunk hát megadó
sóhaj – pótolható szolgálati közlemény –
míg a vér megalvad bennünk… de ott leszel
felújításra váró életemben holnap is
mert hogy is lehetne kitiltottnak lenni
a múlt idejű igék közt nélküled…
