„Ha sok cseresznyepaprikát madzagra fűzünk, abból lesz a paprikakoszorú. Ha viszont nem fűzzük fel őket, nem lesz belőlük koszorú. Pedig a paprika ugyanannyi, éppoly piros, éppoly erős. De mégse koszorú. Csak a madzag tenné? Nem a madzag teszi. Az a madzag, mint tudjuk, mellékes, harmadrangú valami. Hát akkor mi? Aki ezen elgondolkozik, s ügyel rá, hogy gondolatai ne kalandozzanak összevissza, hanem helyes irányban haladjanak, nagy igazságoknak jöhet a nyomára.” (Örkény István: Az élet értelme)
A KAS Galéria terébe lépve különös látványvilág fogad bennünket. A kiállításon egy ismert mű festménymásolatát, annak nyomatait, hegesztéssel készített elektrográfiai munkákat, zenés, madaras videóinstallációkat, egy citerát és halomba szórt napraforgómagokat találunk, emellett pedig a valamennyit összefűző, élénk színű, piros fonalhálózatot vehetjük észre.
Az első látásra széttartónak tűnő tárgyakat szoros kapcsolódások fűzik egymáshoz, amit nemcsak a fonalrendszer és a tárlat címe sugall, hanem ennél mélyebb, metafizikai kapcsolódások is összekötik őket. Koroknai Zsolt legújabb kiállításának címe Összefonódás, mely Carlo Rovelli kortárs olasz fizikus elméletéhez kapcsolódóan modellezi a fogalmat. A tárlat, a korábbi, itt, a K.A.S. Galéria terében bemutatott tudományos-szakrális témájú sorozat része, Koroknai évek óta folyó kutatásainak újabb állomása. Az előző években ugyanebben a térben megvalósult tárlatok fókuszában jól megfért egymással a tudomány és a szakralitás, a ráció és az emóció; a megértés és a megérzés, melyek egymást kiegészítve alkottak és alkotnak most is harmonikus egységet.
A kiállítás központi motívumai talált, ready made tárgyakként használt, két azonos nyomat és egy festményreprodukció, illetve az eredeti művek parafrázisaiként értelmezhető, Koroknai készítette, hegesztési eljárással alkotott két elektrográfiai munka, mely mindegyikének főszereplői a napraforgók. Valamennyi munka Vincent van Gogh Váza tizenkét napraforgóval című munkájának másolata, illetve parafrázisa. A holland posztimpresszionista festő 1887 és 1888 között két sorozatot szentelt a levágott napraforgóknak, így a Párizsban, majd Arles-ban festett képek a művész legismertebb festményeivé váltak.
A kiállítás részlete
A napraforgós csendéletek az elsődleges látványon túl gazdag üzeneteket hordoznak. A növény önmagában a fényt és az életet szimbolizálja, ám a vázában megfestett agonizáló virágok már az elmúláshoz, halálhoz köthetők, ami a Mindenszentek ünnepének környékén különösen aktuális. Az egyik legismertebb és legtöbbet utánzott festmény kommersszé válása ellenére azok most központi elemekként szerepelnek a tárlaton, hogy közvetítsenek valamit a világmindenség elméletéből és a mögöttes jelentéstartalmakból, a kiállítótérben látható valódi napraforgómagok pedig madáreleségként értelmezhetőek, melyek a kettőzött videóban, Zsolt tenyerében is feltűnnek. A magok tárolására használt több mint 100 éves fém, lyukacsos tál pedig Zsolt nagymamai örökségéből származik, mely most madáretetőként értelmezhető.
A Van Gogh-festmények reprodukciói sokféle módon kötődnek Koroknaihoz. A két azonos nyomat Münchenben készült, azokat a művész édesanyja, illetve annak húga szinte egy időben, a házasságkötésük alkalmával a szüleiktől kapták nászajándékba. A két nyomat azonos, mégis más, hiszen különböző keretben van, ami egyedivé és más hangulatúvá teszi a munkákat. Az idők során az otthonok falain lógó képek egyre inkább személyes berendezési tárgyakká váltak, így telítődtek a családi és egyéni emlékkel, hogy különleges jelentéstartalmakkal gazdagodjanak. A munkák tanúi voltak az élet fontos eseményeinek, a születéseknek, szerelemek szövődéseinek és az elmúlásnak is.
A kiállítás részlete
A párhuzamba állított két azonos Van Gogh-nyomat modellezi a kvantum-összefonódás jelenségét és a szuperpozíció elvét. A kvantum-összefonódás metafizikai tételét a dán Nils Bohr vázolta fel az 1930-as években, mely szerint amikor két részecskét ugyanazon esemény hoz létre, azok akkor is kapcsolatban maradnak, ha eltávolítjuk őket egymástól. Einstein annyira lehetetlennek gondolta ezt a fajta összekapcsolódást, hogy „kísérteties távolhatásnak” nevezte el. A felvetés valóban kísértetiesnek hangzik, ám mindez talán metafizikailag, filozófiailag, szakrálisan vagy spiritualitásan közelítve könnyebben elfogadható. A két nyomat az átadás pillanatában együtt volt, majd távol kerültek egymástól, hogy most, itt, a K.A.S. Galéria terében, közel 70 év után újra találkozzanak. Az idő így relatívvá válik, a múlt és a jelen összemosódik, hogy egy kimerevített időpillanatban mindez állandósuljon.
A festményreprodukciók különböző világokat szimbolizálnak, kétféle történetet mesélnek el, túlmutatva a közöttük feszülő összefonódásokon, amelyek felfedezéséhez szükség van a szuperpozíció elméletére, mely a részecskék kevert állapotáról beszél addig, ameddig valaki be nem avatkozik a folyamatokba. A doktrína feltételez egy külső megfigyelő szemet, aki értelmezi a látottakat és eldönthetővé teszi tényleges helyzetüket. A kívülről figyelő szem jelen esetben maga Koroknai, aki, beavatkozva a folyamatokba, újra egy térben helyezte el a nyomatokat, hogy mi is megfigyelhessük őket, és tanúi lehessünk az összefonódásoknak.
A kiállítás részlete
A tárlaton látható másik installáció két összehegesztett festményből és egy videóból tevődik össze. Az egyik kép ugyanaz a Van Gogh-reprodukció, mint a két nyomat, tehát a kiállításon végigvonuló kettőzöttségen, tükröződésen is túlmutat ez a fajta hármasság, így idézhetjük Carlo Rovellit: „A kvantum-összefonódás nem páros, hanem hármas tánc.” A másik talált tárgy egy Koroknai által némileg módosított, átfestett és kissé penészessé változtatott Madonna-kép. Mindkét festményreprodukciót egy lomtalanítás során találta, hogy most a kiállításon egy installációban szerepeltesse őket. Miután a festményekre bukkant, egybecsomagolta őket, hogy egy légtérben kapcsolódjanak egymáshoz, aminek hatására a természetes penészesedési folyamatok is beindultak, így változott meg a Madonna-kép.
A két munka összehegesztésével egy új installáció és minőség jött létre, ami szokatlan képarányokat és látványt eredményezett. A Napba öltözött Madonna felvonultatja valamennyi szükséges attribútumát, a hírvivő angyalokat, a glóriát és a holdsarlót, mely a világ mulandóságára utal. A két képet összekötő videó a gyermelyi templom tornyát láttatja, amely előtt egy polárszűrő található, amit Zsolt szakrális hozzáállással fényostyának nevezett el. A szűrő beavatkozik a videó látványába, ám mégsem része annak; csíkokra bontja a fényt, és nem engedi át a sugarakat, hasonlóan Jedlik Ányos bencés szerzetes találmányához, a Rácsosztó géphez, amit a fény polarizálásához használtak. A fényostya áttetszőnek tűnik, ugyanakkor láttatja annak árnyékát is, megkettőzve vele a templom tornyának zsalugáterét, ami egy korona vagy glóriaszerű formát hoz létre, átengedve a nap sugarait, hogy végül egy sajátosan szakrális, megkettőzött vizuális élményt alakítson ki.
A kiállítás részlete
A tárlathoz tartozik még egy rajzolt kismadárral, pontosabban cinkével díszített citera és a hangszer, illetve egy gitár pengetésével kísért kettőzött videó, amelyben látjuk a művész tenyeréből evő cinkét is. A hangszer családi örökség, a zenét Koroknai játssza; a madarak az emberi lélek szimbólumai, a felemelkedés, égbe szállás, az Istennel való kapcsolat megjelenítői, akik a szabadságnak, de a holt lelkek szárnyalásának is jelképei. A cinke az élet és a halál, a tudomány és a szakralitás közötti átjárás lehetőségét is szimbolizálja. A hangszeren feltűnő madarat mintha a citera húrjai börtönbe zárnák, aki csupán azon pillanatokban válik szabaddá, mikor napraforgót csipeget a művész tenyeréből. Ilyenkor feltárul a természeti közeg, hogy feloldást nyújtson a bezártság tapasztalatából.
A mindent összekötő piros szál Ariadné fonalaként a görög mitológiához vezet vissza, amely a bolyongó Thészeusz lába előtt gurulva vezette lépteit az életet szimbolizáló labirintusban. A kiállítótérben Örkény egypercesében megfogalmazott tömör bölcsességhez hasonlóan most bennünket vezet a piros szál, hogy megerősítse az összefonódásokat és ne engedjen eltévelyedni bennünket gondolataink és a munkák között. A piros fonal bíztat arra, hogy merjük meglátni és felfedezni azokat az összefonódásokat is, amelyek a kiállított tárgyak hatására megszületnek bennünk.
