Ebben a történetben nincs benne a történet, amint annak hősei sem találhatók meg. S a nagy léptű hősök a közös história ruháját máshol viselik. Itt csak élénk szirmú, messziről látható, lampionos virágú növény nőhet, akár bokorban is. S a bokor alatt enyhe illatú gomba.
– Elvirágzanak a rózsák – állapította meg utóbb egyre gyakrabban, alkonyati sétái végeztével. S lenyugvása előtt, amikor hosszú, veres hajából kifésülte a napi gondok csimbókjait, ismét leszögezte:
– Elvirágzanak a rózsák.
Harminchat éves, mint mindig, a világ kezdetétől a világ végezetéig ennyi marad, csupán a hajkoronáját növeszti, azáltal, hogy hajszálait meg-meglengeti a szél, a körmét, amikor a széles vállú, néma és izmos férfiak hátába mar, s a szeme közepén a karimás tükrű pupillát, amely éjszakánként olyan tág és zöld, miként álmában szokott lenni a júniusi Balaton. Harminchat éves, hiába nyüvi el iszfaháni selyemruháit, mossa varádicsszirom-illatú szappannal pompás sörényét, vágja gyorsan növekedő körmeit, tépi sűrű szemöldökét, s hiába érzi néha, nyárelőkön, amikor váralji sikátorokban magányos sétákon vezekli le friss bűneit, hogy törékeny testének szaga ezeregy éves, elég, ha belenéz az alacsony homlokú veszprémi házak egyikének ablaküvegébe, tudja, a megbánás ideje számára sosem jön el.
Egykor, öt, ötven vagy ötszáz, ötezer éve, annak a hegynek a barlangjában született, amelynek a gerincéről két irányba folyik el a lehullt eső vize, de így is ugyanazt a patakot éri el. E hegy szikláit, amelyek bár tűhegyesek és gigászi méretűek, de a szülőhely bejáratát állják körül, minden éjjel harangszó repesztgeti és mállasztja tovább. Korán hozzászokott az éles, magas hangokhoz, az édes nyers húshoz s a domonkos és a ciszterci szerzetesek rendházaiból kidobált tiltott kéziratok olvasásához. Hihetni, mindehhez idő kellett. Idő a fülnek az elhalkult hangok fölfogásához, a fogazatnak a véres falatok szétdarabolásához, a segítő nyelvnek a nyállal való elkeveréshez, az elmének, hogy magába foglalja a betűkkel körbefogott tudást.
Holott gyorsan élt, mint az idő. Ismerte, hosszú utazások alkalmával miként kell lágy bélű kenyeret enni a tizedik nap után, miféle praktikákkal szabad a lédús gyümölcsöket megaszalni, s hányszor szükséges megrágás előtt a kamraszagú aszalványt megforgatni a szájban, hogy ne csak a nyelv, de a szájpadlás és az ajkak is beszívhassák a régi nyarak ízét, s az orrba fölpárálljon a hajdani körte kábító illata, a napszínű sárgabarack andalító odora. Nagy levelű hársak alatt nődögélt árokszéli csalánba csomagolta a kifogott halat, hogy friss maradjon, amíg meg nem szentelheti, füstbe mártogatta a rövidebb szavait, meg ne büdösödjenek, és segített a markotányosnőknek, ha azok a harctereken maradt, jajgató, vérben fetrengő sebesültek lőtt sebeit látták el. Elviselte, ha kézről kézre adták egymásnak a fuvarosok, megtűrte maga mellett a borotvált mellkasú, pengemozdulatú törököket, s ha észbontó szörnyűségek estek meg vele, mint más a könnyet a szemből, úgy törölte ki annak csípős emlékét is, a lúdnyakú borosüveget akként ragadta meg, mint a levágásra szánt szárnyast. Ha fáradt volt, igyekezett visszasomfordálni a hegyéhez, hogy a platón az elpusztult temetőből földfelszínre került hamvak finom csontporát szórja kézfejére, s megnyalja, nyelve hegyére vegye az otthonát.
– Elvirágzanak a rózsák – adta át estéli mondatát a reggelnek, hogy az teljes napon keresztül néma maradjon, s csak alkonyatkor kezdjen ismét megmoccanni, alakot ölteni, hogy újból kimondódjék, s pontosan akkor, amikor a város felett csókákként köröznek a fekete éjszaka vijjogó fellegei.
Azonban, mert nem ismerte sem az anyját, sem az apját, sem embert, aki fölnevelte, azt sem tudhatta, hogy teste ugyan emberé-e, vagy sem. Nézte a tükör ezüstjétől szürke, keskeny arcát, nézte a víz felszínén hullámzó domború homlokát, az ásványkristályok villogó oldallapján az arányos metszésű asszonyorrát, a levelek peremén hízó harmatcsöppekben azt a nagy, figyelő szemét, és tudta, hogy nem hasonlít senki emberhez, még ha az emberek embernek találják is. Végighallgatta a réti peremizsek suttogását, a goromba viharok idején a kémények zsörtölődését, hóhullásban a bükkös mocorgását, és a vaddisznókat, ahogyan ricsajjal és szuszogással bontják ki a fagyott földből az összetöppedt, föld alatti gombákat, megértette mondataikat, és felfedezte, ugyanaz a világ van a növényekben, az állatokban, a kőzetekben és a levegőben, mint az emberekben. Egyedül a tűzzel nem talált közös nyelvet, bármennyire igyekezett is, hogy saját dolgát rendbe tegye véle. A tűztől, bárhol csapott fel, megrettent, és éppen a benne fölriadt érzés elől igyekezett elrohanni akárhová, ahová nem kíséri a lángok színe, szaga, melege.
De akárhol élt, mindenütt megérezte, ha ott, azokon a helyeken, ahol valaha megfordult, amelyet valaha megismert, tűzvész tört ki. Ilyenkor leült az asztalhoz, az asztalként szolgáló farönkhöz, testes kőlaphoz, víztől lesimított fövenyhez. Férfi módra rákönyökölt, és kézfejére támasztotta a fejét, hogy addig nézze a felületet, amíg meg nem érzi benne a dalt. Sóhajtozott, nyögött, vinnyogott, sírt, majd a magasan szárnyaló dal lábára kötötte a batyuja száját egybefogó madzag szabad végét, s a madarát elröptette. Hasította a levegőt a dal, a vijjogástól megijedtek a környék lakói, házukba húzódtak a parasztok, odúikba a baglyok, elnémultak a hársfák fekete rigói, abbahagyta dagadását a búzaszem, s elfelejtett kicsírázni, és az ametisztek mélyebbre fúrták magukat a kőzetek réseiben. Addig röptette az ének madarát, amíg ott, az elérhetetlen távolban fel nem perzselődött a hegyoldal, le nem égett a város, majd az álom tollpelyhébe forgatta magát, s ráborult az asztallapra, kőre, rögre. Reggel, amikor az álom ólomsúlya alatt beszakadt az asztal, s a deszkaforgácsok közül kikászálódott, a törmeléktől megtisztította a haját, nem tudott többé visszaemlékezni arra a helyre, amelynek fölégetését végigkísérte a dalával.
Asszony létére nem szeretett, nem is tudott máskor énekelni. Szégyellte énekszava rettenetes hibáját, azt, amely a világ végeztéig sem derül ki mások számára: nem ismert egy hangot, így azt nem volt képes soha kidalolni. Ha valaki figyelmesen meghallgathatta volna, akkor sem veheti észre, hogy ez az egy hangocska sosem zendül fel a száján, holott a dala mindig ugyanazon magasságban elnémul. Oly rövid e némaság, hogy az ének folyamatosnak tűnt – rajta kívül – mindenki másnak. Ő azonban tudta, e hanghiány miatt minden dala rövidebb a dal hosszánál, minden sétaútja rövidebb néhány lépéssel, s minden szeretője, aki vele együtt lélegzik, vele lépkedi az éveket, e titokhoz vagy legalábbis annak közelébe férkőzhet.
Elvirágzanak a rózsák – mondta mind a négy alkalommal, amikor mit sem sejtő férje mellől fölkelt az ágyból, és sietős léptekkel egy csésze teáért indult, hogy aztán soha vissza ne térjen egyik hitveséhez sem. Az a pillanat következett be ilyenkor, hogy a hosszas együttélés után a férfiú már nemcsak egyre-másra a maga számára építette fel a gyönyör fészkét, de végre együtt érték el a szerelmi együttlét csúcsát, s a férj hihette, magvát úgy bocsátja az asszony méhe felé, hogy annak kapuja kitárult.
De mindhárom férje sejthette, s talán bizony tudta is, mert ha máshonnan nem is, a testüket elborító ezeregy évű szagból megbizonyosodhattak, a szeretkezés sikolyaiba belekeveredett dallam miatt megnyílt ugyan az asszonyi méh kapuszárnya, de a hiányzó énekhangok miatt gyorsabban be is zárult.
Szerette a kék szemű férfiakat. A férfiak pedig szerették őt, belefektették fáradt arcukat világszép hajába, csókolták pillekönnyű szemhéját, könnyű ujjaikkal csiklandozták tarkója pihéit, s vadul magukhoz ölelték. Teát ittak teaillatú tenyeréből, virágot téptek illatos lábnyomából, s hosszú, érzelmes verseket írtak merész vágású szeméremtestéről. A szerelem puha, keleti szövetébe volt bebugyolálva, állította, ha kérdezték kora felől, emiatt nem fért hozzá soha a májfoltos bőrű, hosszú karú öregedés. S a kék szemű férfiak, akiket ő szeretett, hallgatagoknak mutatkoztak, s még inkább azokká váltak, amikor elhagyta őket, de leginkább akkor, amikor évek múltával arról is megbizonyosodtak, hogy a feleség, a hitves, a szerető, az asszony nem tér vissza többé, s immár a férfiúi álomra sem csap le.
Álomjáróként egyszerre valamennyi férfi álmában jelen lehetett, egyazon időben szeretkezett velük, ugyanabban a pillanatban több szájat csókolt, több vállba harapott, négyszer tárult ki, és négyszer ernyedt el az ölelő karok között, miközben egyik férfi sem tudta a többiről, hogy ugyanabban a pillanatban ismeretlen férfiak esznek az asztalnál, isznak a pohárból, alszanak véle együtt az ágyban. Máskor a férfiak álmai között zizegő szárnyakkal cikázott, kicserélte az önfeledt urak vágyait és eszméit, akaratukat és szándékukat. Igyekezett mindegyiküknek megkegyelmezni, így megtörtént, hogy az egyik, ki éppen Velencébe indult, ébredése után Kínába vette az útját, s hónapokkal később a nagy folyó deltájában folytatta geométeri munkáját a tengerár mozgásáról. A másik ugyan Korfura hajózott, de egy római platán alatt találta magát, a harmadik, s aki az anyját indult meglátogatni – szegény, örökké síró özvegy, aki előbb halt meg, mint a férje, s mégis utána temették el –, a halála percében ébredt fel a Budapestet elkerülő északi vasúti hídon, nyakába követ kötve, lába alatt az apatikus Dunával, levegőbe lépő lábbal.
A negyedik kék szemű kezéből kivette a kopott mókusszőr ecsetet, a szivárványosan tündöklő olajos palettát, poros utat terített a lába elé, szűk lagúnán csónakáztatta, morgó vasmadarakba ültette, és olyan sereget kerített köré versekből, novellákból és drámákból, hogy hiába állt lábujjra, nem láthatott át a saját műve kerítése felett.
Mint álomjárónak, az a képessége is megvolt, hogy kitörölje magát az elhasznált és megunt álmokból, s úgy csapta be maga mögött az édes pillanatok ajtaját, hogy a rés rögvest beforrt, s nem látszott ott más, csak a mohos fal, az áttörhetetlen cölöpkerítés, a kemény beton. Saját álmai azonban nem lehettek. S nem is hiányzott neki azokból egy sem, amúgy is elég szépnek találta az operatársulatok előadásait, a kiskocsma borfoltos étlapját, az eső halk kopogását a lapulevélen, és a könnyes gyerekeket. Ha megállt mögötte a hajlott hátú sóvárgás, csak rálegyintett legyezőjével, hátrabökött a halkéssel, letörte a nagy szárú levelet, és a feje fölé emelte esőfogónak, avagy elővette a zsebkendőjét, s az ölébe vont kisembernek elsuttogott egy mesét a Hét hajszál-sziget felett kitört viharban hajlongó olajfákról, s a szétáztatott gyerekarcról letörölte a maszatot.
Aztán a sós könnyeket magába szívott zsebkendőjét odaadta a szélnek, de vissza már nem kérte.
A mosolya a legbecsesebb tulajdona. A mosolytól, amely ott derengett az ajkán, az arccsontja alatti mélyedésben, az arcát nem tudta senki leírni, hiába csüngött rajta éveken át tekintetével. Hol azért, mert oly pontosan akarta meghatározni e mosoly természetét, hogy nem jutott túl az ajak finoman ívelő részleténél, az enyhén duzzadó száj vérszínénél, hol pedig mivel nem maradt emlékkép a homlokáról, arca gödröcskéiről, gömbölyű álla mértani arányairól. A besúgók sem, akiknek természete a jó megfigyelés, így aztán a titkos iratokban, amelyeket épp úgy őriztek az odesszai, mint a lipcsei irattárak, a szegedi levélládák és a kieli páncélszekrények, csupán hasonlatok gyűltek róla össze, miként állóvizek fölött az alkony naplementés fényében irizáló szúnyogfelhők. Arany metaforák, ékszerekkel kirakott kelyhek halmozódtak fel évszázadok során útjai mentén, nyomában énekeltek a déli városok utcáit borító kövek, orrának érintése után két napig tartották meg illatukat a kaméliák, s gólyalábra álltak a mondatok. Mosolyára, ha meglátták, behunyták szemüket a cacanskai szilvák és a haldoklók, s e mosoly mint vagyon gyarapodott. Halmozódott, ahogyan szenvedés és a gyász szokott, mert ott, ahol megfordult, ahol ő letelepedett, ahol meggyűrűzte a férfit, akit pillanatnyi szeszélye szerint párjává fogadott, hamarosan fekete betűkkel kezdtek vaskos könyveket írni, s hasznos és hiábavaló tanácsokat rögzítettek a szenvedélyes, pusztító szerelem ellen.
Hogy megértse a világot, valamikor a 11. században kabbalával foglalkozott. Úgy forgatta ujján a gyűrűket, hogy melegek maradjanak annak ékkövei, s a méreg, amely az ékkövekben lapult. A méreg, vélte, nem szabad, hogy hidegebb, avagy forróbb legyen a vérénél. Bahja ibn Paqúda spanyolországi zsidó misztikust olvasta, s a Bevezetés a Szív feladataiba száraz lapjait forgatta éjszakánként, és tíz fejezeten át követte a tökéletesedés jámbor útját. A judaizmus elsajátításával jutott el az arab bölcseletig, aszkétává vedlett, megismerte a görögöket, de végül mégsem jutott el az istenével való egyesülésig. Teljes erejével törekedett, hogy felemelkedjen a magasabb régiókba, s elérje a csúcsot, az Egyet, végeredményként azonban csak magát ismerte meg a vízben árnyékát mosó fában, a diófa alatt ki nem növő fűben. És nem tette fel többé a kérdést, miként jelenhetett meg ő ebben a rettegéssel és szennyel telt emberi világban, és hogy lakozhat itt, az anyagban, ahol bűnösök – szépségét és mosolyát használók – laknak, és azok, akik haragot szítanak, mert a lelkét nem tekinthette ezek után a sajátjának. A test támadásainak, elvégre semmissé tette, engedhetett. Felkereste Wormsi Eleázárt, megértette, hogy a tisztátalan helyen is terem ametiszt, muzulmán is ehet disznóhúst, zsidó dolgozhat szombaton, és az összetört edények tovább őrzik gazdájuk kéznyomát. Hosszas töprengés után kiválasztott magának százötven évet, egy földdarabot és egy körtefát, amellyel megjelölhette birtoka határát, letelepedett, hogy legalább egy alkalomra, miként az embereknek, egyetlen élete legyen.
Ettől kezdve, aki csupán hallott tündöklő mosolyáról, az teljes odaadással vágyott arra, hogy láthassa, s aki egyszer megpillanthatta, sejtette, ki azonban mégsem jelenthette, hogy a mosoly betegség. A mosolygó asszony mindig több férfié.
Érthető tehát, hogy ennek az asszonynak virágneve volt. A virág pedig sosem mondja ki a növény nevét, csak arról beszélhet, aki kiejti a száján virágot nevelő pompás és derűs nevet.
