Hadik Gyula (1925–2013) szobrászművész idestova tíz éve nincs közöttünk. Jóllehet embert kellene mondanom, szobrászembert (csupa nagybetűvel!), ha már nem foglalta volna le e foglalkozás- vagy hivatásnevet Gvárdián Ferenc, a hajdanvolt doyen testi-lelki jó barátja, a rangidős mester, a korelnök szellemi tisztelője.
Ez a törökbálinti kiállítás tehát nemcsak arra hívja fel a figyelmünket, hogy élt itt valamikor egy unikális képzőművész, akinek emlékét oly természetességgel kellene életben tartanunk, mint amilyen természetes átéltséggel hallgatjuk a madárdalt, a tenger zúgását, a fakadó forrás tiszta bugyogását, mert ugyanilyen közvetlen, nyíltszívű és barátságos volt maga is, hanem arra is, hogy ez a szobrászember olyan természetességgel közvetítette a zsidó-keresztény és antik kultúra szakrális vonatkozású témáit és történeteit, mint amilyen természetességgel fogyasztotta-itta, szívta magába annak tanításait, valamikori emberlétének kulturált tartalmat, formát, erkölcsöt, tartást adó kegyelmi ajándékait. Magyarán: ki kell hangsúlyoznunk, hogy Hadik Gyula bibliás témái sohasem keresettek, erőszakoltak, kényszeredettek, sokkal inkább egy örökölt közgondolkodás természetes, bár egyénített, senki máséval össze nem keverhető megnyilvánulásai.
Hadik Gyula: Önarckép, 2008
Vagyis ez a tárlat megérteti velünk és egyértelművé teszi számunkra azt – hiszen a szakrális tematikájú demonstrációt az alkotót értő és ismerő fia, a művészettörténész Hadik András rendezte –, hogy az ember nemcsak ádám, azaz „vörös földből való”, hanem anthróposz, „felfelé néző” is egyben. Továbbá, hogy a művészet alapból szakrális beállítottságú, tehát nemcsak a felebarátjával, hanem Teremtőjével is keresi a kapcsolatot, minden más tendencia, út és stílus (esetleg stílustalanság, lásd: a stílus maga az ember!) csak a szabad akaratunkat próbára tevő elhajlás, tévelygés, kételkedés, olykor bocsánatos bűn, esetleg vétek, aberrált bűnözés. A profán, azaz „az isteni megjelenés előtti” vagy utáni (netán a poszthumán) ember olykor nem észleli, nem akarja észrevenni, sőt, tagadja, elköti, elvágja azt a köldökzsinórt, ami Teremtőjéhez köti őt. Az ember a szakralitás versus profanitás szempontjából nézve lehet üres, félig vagy csordultig telt, esetleg feldöntött edény, de nem tud szabadulni attól a ténytől, hogy benne (bennünk) kódolt hiányérzetként lakik az Isten.
Hadik Gyula: Két variáció a pannonhalmi Szent István ereklyetartóhoz, 1990
Hadik Gyula szívmelengető kiállításán a meggyőző hitelességgel és személyességgel átitatott Ó- és Újszövetségi témák és szereplők követik egymást Ábrahámtól kezdve Izsákon át Jákobig és Mózesig, majd a betlehemi történettől Krisztus keresztre feszítéséig, végül néhány evangéliumi történet (Bibliai jelenet I-II., 2003) ábrázolásától a győzedelmes Megváltó ikonjáig, vagyis „Volto Santo”-jának, „Szent Arc”-ának néhány lenyűgöző változatáig (Krisztusfejek I–IV., 1994). A sort itt-ott néhány szent (Szent István ereklyetartó-vázlatok, 1990;(1) Szent Kristóf, 2003-07), illetve szakrális életkép (Szerb pravoszláv ünnep, 2004; Készül az ómoravicai Szent István szobor, 2011) közbeiktatása teszi még változatosabbá. A tárlat centrumában azonban az az agyagból gyúrt, sötétbarnára pácolt fakeresztre feszített terrakotta Korpusz áll, amelyet jobb- és baloldalról négy-négy, a szoborhoz készített lengyel nyelvű kiadói előrejelzésekre rajzolt színes vázlat keretez.
Hadik Gyula: Krisztusfejek-sorozat III., IV., 1994
Míg az égetett agyag Megváltó (Krisztus a kereszten, 1985) egy miskolci katolikus templom számára kivitelezett, eltűnt mű újonnan restaurált változata,(2) addig az azonos méretű vegyes technikás tanulmányrajz-sorozat egy nagyobb szekvenciából válogatott, itt összesen 16 darabból álló képkontingens része. Erről a műegyüttesről Nobilis Márió atya a következőket írta a „Közeledjetek…” VI. – Gyújtópontban a Biblia II. című 2021-es budaörsi tárlat kapcsán, ahol a közönség először láthatta ezt a Megfeszítés-sorozatot (Krisztus-sorozat, 1985), amely: „külön gyönyörűség, önálló elmélkedés, teljes Nagyböjt, Szent Negyvennap: a minden különböző emberrel eggyé váló egyetlen Megfeszített himnusza”.(3)
Hadik Gyula: Krisztus a kereszten, 1985 (a szobor körül vázlatok a műhöz)
Mélyen helytálló sorok ezek, amelyek nemcsak arra mutatnak rá, hogy a művész keresve-kutatva „modellje” áldozati lényegének számtalan elképzelhető formában történő megragadását, hány és hány változatban azonosul a Megfeszített Krisztussal, hanem a plasztikában tárgyiasított megrendítő opus szemszögéből nézve arra is, hogy minden egyes emberi áldozat a Megváltó áldozata révén nyer értelmet és magyarázatot. Sőt arra is rávilágít, hogy a szobrásznak hány és hány rajzot, azonosulási kísérletet, testpózt és testszerepet kellett kipróbálnia, jelképesen eljátszania, míg eljutott a térben megmintázott végleges, a perdöntő egyetlen egyhez. De valahogy így vagyunk Hadik Gyula minden egyes művével, mert mindig azt hisszük, úgy véljük, az a meggyőződésünk, hogy az éppen látott az egyetlen, a végleges, az igazi, függetlenül a többitől, amely esetleg ugyanabban a témában született. Hiszen minden egyes műve olyan tökéletes, megbonthatatlanul egyszeri és egyedi entitás, mint a mag: tudniillik elültetve csak önmaga fajtáját reprodukálná.
Hadik Gyula: Krisztus a kereszten, 1985 (részletek)
Nézzük például Mózes szobrait! Ezen a kiállításon négy szerepel belőlük, ám mindegyik más és más gondolatsort, hangsúlyt, érzelmet, szempontot, szerepet domborít ki, fogalmaz meg egymástól egészen eltérő, már-már forradalmi formanyelven, bár nem egészen függetlenül a történelmi, mítoszi, bibliai hős konszenzusos, közmegegyezéses, mondhatni tradicionális megítélésétől. Tudniillik Hadik Gyula szobrai és rajzai ettől olyan érdekesek és egyediek! Másképpen fogalmazva: úgy vállalja fel a hagyományt, hogy közben annak minden szegletét, hajlatát egy látszólag egyszerű ötlet alapján „formállogikailag” meglepően újraértelmezi és újraépíti. Képeinek és szobrainak természetes racionalitását az irracionalitás oldaláról közvetíti, a torzítás határait feszegetve módosítja. Hogyan is lehetne ez másképp egy olyan szobrászember esetében, akinek arca, habitusa zavarba ejtő módon egyesül, empatikusan azonosul Michelangelo, Leonardo, Rodin, Bourdelle, Van Gogh, Gauguin, Nagy Balogh János, Medgyessy Ferenc Mózes, Ábrahám, Krisztus vagy Szent István konkrét vagy elképzelt ábrázatával, alakjával?
Hadik Gyula: Mózes, 1985
Az említetten túl még sok minden másra is felhívhatnám a tisztelt érdeklődők figyelmét, ám ezt kiválóan helyettesíti a Kortárs folyóirat 2022. áprilisi száma, amelyben Hadik András nyújt kellő fogódzókat az itt kiállított művek keletkezéstörténetével kapcsolatban.(4)
Inkább engedtessék meg részemről egy összefoglaló „leirat”.
„A művészet nem tömegszórakoztató eszköz, hanem a kor szellemi lenyomata” – nyilatkozta egyik kiállítás-ismertetőjében Hadik Gyula.(5)
És az emberi élet nem úgyszintén a kor szellemi lenyomata? – nézhetnénk kérdően a fehérszakállú Homéroszok, Tolsztojok és Tagorék hasonlóan fehérszakállú unokájára, az élők sorából a 88. évében kilépő Hadik Gyula szobrászra, akit igen karakteressé formált az a szakadékos, nehéz kor, amelyben romlatlanul fennmaradnia, tisztességben megmaradnia adatott.
Hadik Gyula: Krisztus a kereszten – vázlatok, 1985
„A szellemi alkotásokat önmagukban mérik. A küzdelem az alkotáson belül folyik [de hisz maga az élet, a jellem, a személyiség is egy hosszantartó nagy alkotás! – jegyezhetnénk meg mi], és az alkotó egy személyben küzdő meg ellenfél is” – mondta valamikor a tisztes kort megélt Hadik Gyula szobrászművész.(6) Akinek rendkívül küzdelmes, s mégis tisztességes, s ezen felül tiszteltre méltó, tiszteletet érdemlő életpályája is arra figyelmeztet bennünket, hogy a gyötrelmes, keserű próbatételeket és csapásokat, valamint a nemcsak ravasz, ámde annál kegyetlenebb csapdákat állító 20. század a 21. kezdetével még nem ért véget automatikusan. Mert ne szépítsük a dolgok állását: az a bizonyos pokolbéli negatív világ, ha szebb, vonzóbb formában, de ma is itt épül bennünk és körülöttünk.
Ezzel szemben az örök cél, a „kategorikus imperatívusz” – bármily nehéz is ezt kimondani, hát még megélni és megcselekedni – mégis csak az marad számunkra, hogy valamivé válni! Valahogyan, valaminek és valakinek vagy valakiknek a segítségével – a lelki nemesség értelmében – embernek maradni és mind erkölcsi, mind szellemi értelemben átminősülni, magasabb rendűvé válni! A negatív eszméknek bölcsen ellenállni, az elferdült társadalmi, politikai, gazdasági és egyéni utópiáknak nem behódolni! A létrontásból kiszállni! A világ édesen kísértő, lelkeket mérgező kihívásaira életóvó, becsületes válaszokat adni! Mert így, a telő idő haladtával egyre inkább úgy érezni, hogy Hadik Gyula életének döntésmozzanatai ezekről a helyes válaszadásokról, művészetének mintaértékű munkadarabjai pedig a megbetegedett emberi szellem és lelkiismeret meggyógyításáról, a sérült vagy megtagadott örök törvények helyreállítási műveleteiről szólnak. Talán ezért foglalkoztatták őt olyan sokféle változatban például a Kharón-, Mózes-, Jónás-, Krisztus- és/vagy Korpusz-, valamint a becketti Godot-ra várva, illetve az itt kiállított más bibliai témák!
Hadik Gyula: Szent Kristóf, 2005 körül
„A szellemet beletenni a műbe ma sem egyszerű” – állítja továbbra is a fehérszakállú Homéroszok, Tolsztojok és Tagorék egykorvolt fehérszakállú unokája, az évezredek élet- és művészettapasztalatát lepárló és magába gyűjtő öreg mester abban a szobrászportréban, amelyet Várnagy Ildikó „rajzolt” róla 2001-ben.(7) Mert tisztában volt azzal az ősi nyilvánvalósággal, hogy az anyag a gondviselő kezek áldásos simogatása, gondoskodása, ténykedése, beavatkozása által képes magához kötni a szellemet, s ezáltal képes megszólítani az emberi lelkeket is. S ami a másik emberben már megtörtént egyszer, az az örök életre is esélyes egyben. Ezért alkotóértelmével folyton kérdez, újabb és újabb kételyeket támaszt, de mindig mindenre válaszol, ha kell, kiemel és elkülönít, összegez és tömörít és leegyszerűsít, eljutva a cáfolhatatlan bizonyosságig.
Ám a művek egyszeri és megismételhetetlen mivoltát Hadik Gyula a világ semmilyen kincséért se áldozta fel! S a rajzokból éppúgy nem száműzte a szívet, az érzelmeket, mint a szobraiból.
Hadik Gyula tehát munkásságával bebizonyította, hogy így is, azaz őszinteségből, keresetlenségből, tiszta etikából, szellemből, eszméből, lélekből és szeretetből is össze lehet rakni újra egy, a hagyományokból táplálkozó, épületes, új világot.
Hivatkozások
1 Az újságpapírra készült két vegyes technikás színes rajzhoz Hadik András a következőket fűzte kiállítási vezetőjében: „A művésznek pályája során két egyházi megbízás adatott. 1990-ben a Pannonhalmi Bencés Főapátság rendelte meg Szent István ereklyetartó fejét. Ekkor számos variánst készített gipszből, amelyeket a rend könyvtárában megrendezett kiállításon mutatott be. Ezután kiválasztották azt a variánst, amelyek alapján elkészült az apátsági templom fülkéjében elhelyezendő bronzkoronás fehérmárvány fej. Néhány évvel később a rend átadta a pannonhalmi önkormányzatnak, amikor is egy nem túlzottan jól sikerült emlékművön helyezték el – mindezt a művész megkérdezése nélkül.”
2 Erről pedig ugyanitt így ír a művész fia: „A másik munka egy magánmegrendelő részére készült 1985-ben a Miskolc Martinkertváros Jézus Szíve Római Katolikus Templomban elhelyezendő. Ebből két terrakotta variáció valósult meg, a kiválasztás után a művet elhelyezték. A közelmúltban történt felújítás következtében lappang, de a templomból Kontuly Béla falképét is eltüntették. A korpusz másik variációja először látható kiállításon, melyet Lestyán-Goda János szobrászművész erre az alkalomra restaurált és faragott hozzá keresztet.”
3 Művész-ember-lét, Kortárs, 2022/04., 45-46.
4 Hadik András: Gondolatok, adalékok apám, Hadik Gyula szobrászművész budaörsi kiállítása kapcsán, Kortárs, 2022/04., 46–48.
5 Gvárdián Ferenc és Kárpáti László kiállítására, Törökbálint, 2004. június 5. In.: Hadik Gyula – Zárt tömbök nyíltsága, Életmű-katalógus, ArtPixel Stúdió Kft. Budapest, 2005, 29.
6 Egy elfelejtett szobrász emlékére, Törökbálinti Közösségi Újság, 2003-04. Uo., 24.
7 Szobrászportré írásban, Uo., 13.
