Novotny Tihamér: Otthoni sár – „Kiss Kukurica” üzen a csallóközi Aranykertből (2.0)

Tapasztaljuk, érzékeljük, hogy Szlovákiában is, Magyarországon is új helyzet van. Ennek az új helyzetnek, s az ezt képviselő, létrehozó új generációnak az egyik kiváló tehetsége M. Kiss Márta (1988) csallóközi festőművész és pedagógus, akinek körülbelül a pozsonyi magiszteri tanulmányai 2012-es megkezdése óta valósággal izzik az ecsetje, jár az agya, röpköd a lelke, és kötött léggömb módjára emelkedik a szelleme, hiszen a világért sem cserélné fel másra e földrajzi tájhoz fűződő identitását. Legalábbis nekem így tűnik, s remélem, így marad ez a jövőben is!

Alkotónk sikere nem pusztán a vak szerencsének, sokkal inkább céltudatos munkájának, kitartásának, akaratának, önbizalmának, hitének, nem utolsósorban virtuóz kézügyességének, látó, vagyis a láthatatlant is láttató szemének, adakozó, energikus személyiségének, valamint a szó szoros értelemben vett megnyerő természetének, külső- és belső adottságainak (mondhatnám azt is, aranykerti tündöklésének és tündérkedésének) köszönhető. No és persze az útra bocsátó tanítókat és mestereket, Pápay Margitot, Vladimír Kordošt, Daniel Brunovskýt és Dolán Györgyöt is illik néven nevezni.

Érdemes hát megismerkednünk M. [Mert!] Kiss Márta, vagy más megközelítésből a „rejtneves” „Kiss Kukurica” [ugyanis e-mail-címe: kisskukurica@gmail.com] vonzó egyéniségével és felettébb őszinte, csallóközi magyar identitást hordozó és teremtő, táj-, vidék- és emberközpontú, önnön kulturális létformáit őrző, „periféria-egyesítő”, rendkívül impulzív, eleven, robbanékony, sodró erejű, tényfeltáró és életigenlő, expresszív, mégis realistán színes és anyagszerű, roppant termékeny, ugyanakkor monumentális megjelenésű, friss lobogású, üde kisugárzású, közösségteremtő festészetével.

Alkotónk gyermekkora a Dunakisfalud, Patonyrét, Egyházgelle és Dunaszerdahely által határolt települések térségében, mondhatni, a Duna, a Kis-Duna és a Vág-Duna ölelésében elnyújtózó Csallóköz szívében, Európa legnagyobb szárazföldi szigetének édenkerti közepén zajlott. Az apró részletektől eltekintve, Kiss Márti 2009 és 2012 között olyannyira sikeresen végezte a pozsonyi Comenius Egyetem Pedagógiai Tanszéke képzőművészeti szakának bakalári, majd 2012–14-ben magiszteri tanulmányait, hogy a diplomaszerzés után egyszerre merte vállalni a tanítás, valamint a festőművészi alkotómunka kihívásait és terheit. Ma is – csökkentett óraszámban – festőtanárként dolgozik Dunaszerdahelyen, emellett töretlen energiával alkot, azaz művészi hivatásának él. Valójában hatalmas méretű falfestményeinek és vásznainak tekintélyes számát látván az emberben fel sem merül tamáskodni munkálkodásának megtorpanások nélküli folyamatosságában. Állításom igazolásaként a művész szavait kell idézzem: „a festészet az, amivel a bennem tomboló erőt le szeretném nyugtatni. […] De tanítani még szeretnék, és annak a művészeti koncepciónak is, ami a fejemben kialakult, a nevelői szándék a lényege.”

Ennek a „nevelői szándéknak” a veleje, hogy közvetlen életterének apraját-nagyját (gyerekek, szülők és ismerősök sokaságát) bevonja a művészi cselekvés interaktív esztétikai örömébe, az alkotás közösségteremtő élményébe; valamint a csallóközi természeti szépségek és hétköznapi adottságok, naturális parányok, megszívlelendő kultúrtörténeti, valamint az agro-szociális helyi sajátosságok, illetve szokások – olykor ellentmondásokkal is terhelt – „kitárgyalásába” és értékelésébe. Mert – [aki eddig nem értette volna meg, e beszédes kötőszóból ered ez a megkülönböztető M. betű!] – M. Kiss Márta színes egyénisége, megnyerő közvetlensége a felfedezés, osztozás, átadás, ajándékozás mirákulumától oly gazdag, s a „szeretet esztétikája” által virágzik olyan elementáris erővel.

Mese nincs, lendületes festészetének minden egyes ecsetvonása, a káosz szabadságából eleven rendet varázsoló töméntelen mennyiségű igazságkereső színgesztusa, a valóság élményét zsigeri módon leképező, a természeti matériákkal érzéki közösséget vállaló minden elementáris duktusa, a létezés értelmét megragadó, átérző és ábrázoló, annak mélyéig hatoló minden szinergikus kézmozdulata: szereti, támogatja, felemeli a másikat. Tehát a „kisskukurica” jelenség már önmagában is egy hihetetlen „tündérregéje” a mindenféle mérgektől szenvedő 21. századnak és művészetének.

Festményein az elemi gesztusok nem öncélúan lüktetnek, élnek, virulnak, de a sugárzó összkép megigézően delejes szeretetlakomájában egyesülnek. Alkotónk azt festi, amit lát, ami előtte van, de micsoda felturbózott energiával, felszabadító erővel, feltüzelt elánnal, valóságmámorban úszó, felemelő életösztönnel! Ilyen, a dologi létezést és a természeti látványt elemeire bontó, s azt egy magasabb szinten mégis összeszövő tobzódásra csak a ’60-as évek magyar szürnaturalistái voltak képesek. Meg Van Gogh embertermészetű napraforgói, Monet édenkerti tavirózsái és vízililiomai, Tornyai János alföldi föld-ég impressziói, valamint színekben ázó szobabelsői és műtermei, Pirk János sziporkázó mezőfutamai, csendéletei, magvetői, kapálói, krumpliszedői, kertásói, kaszakalapálói, Ujházi Péter helyekhez, településekhez kötődő, villódzó évszakbenyomásai, Pinke Miklós koloritokban úszó pákozdi, gánti táj- és belső birtokképei, s nem utolsó sorban Anselm Kiefer tapinthatóvá materializált érzéki földlátomásai…

Ám M. Kiss Mártának még akkor is derűsebb a világa, örömtelibb, tisztább, vidámabb a természete, ha olykor-olykor drámaibb területekre téved. „Engem A kis herceg kísérget: »Az teszi széppé a sivatagot […], hogy valahol egy kutat rejt.« »[ugyan] A tekintély legelső alapja az értelem […] Jól csak szívével lát az ember, ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.«” – vallja egy vele készült riportban. Szereti a szabad levegőt, a természet minden évszakát, a megművelt és a parlagon heverő földeket, az életet, a gyerekeket, az embereket, a társaságot, az egyenességet, az őszinteséget. Jobban nyitott, mint zárkózott, realista, nem álmodozó, felettébb cselekvő fajta. Ha teheti, gyakran kerékpározik, kocog, CrossFit edzésekre jár, télen korcsolyázik, nyáron csónakba ül, mert szerinte mindez többet tesz a léleknek, mint a testnek. A fizikai munkát sohasem veti meg: ha kell, mosogat, kukoricát kapál, és hatalmas vásznai cipelését a világért sem bízná másra…

Hovatartozásának, hivatástudatának egyik nagy, tisztázó fordulatát a Glóbusz másik oldalán, a távoli Amerikában élte át, ahová a VÚB Alapítvány pályázati nyerteseként jutott el 2017-ben. Los Angelesben, majd a lenyűgöző Grand Canyonban járva jött rá arra, hogy az igazi otthona itt van a csallóközi földrajzi–történelmi–társadalmi–néprajzi géniuszba, a magyar nyelvbe zárva, s hogy itt kell bizonyítania, itt kell tennie valamit a közösségéért és a művészetért. Neki az ezen a kiállításon nem látható 2017-es datálású, 2×4 méteres, viharok tépte dülöngélő napraforgótábla megfestése nagyobb örömöt jelentett, emberibb menedéket nyújtott, kézzelfoghatóbb reményt rejtett, olvasztott magába (Remény I.), mint az amerikai városból nyomasztó élményként, emlékképként magával hurcolt henye csavargók és beteg hajléktalanok földön fekvő, heverő, tápászkodó alakjainak „ugyanezen” táblába vizionált megjelenítése (Remény nélkül [LA, USA] utazás után, 2018). (Bár a két nagyszerű képnek kétségtelenül lehetnek az örök szegénység- és kiszolgáltatottság-problémán túli más, például a metaforikus emberi sors ciklikus, illetve a migráció gerjesztette jelenségével kapcsolatos jelentésrétegei is.)

De M. Kiss Márta rajzpedagógusként, kurátorként és festőművészként amerikai útja előtt is, után is bizonyított. Erről tanúskodnak 2013 és 2023 között keletkezett szülőföld tematikájú nagyméretű vásznai, monumentális bel- és kültéri falfestményei, illetve tekintélyes darabszámú kisméretű sorozatművei, amelyeknek nem titkolt célja: minél több művészetet, esztétikai értéket, erőt, hitet, emberséget bevinni a hétköznapi életbe. Ugyanis alkotónk kommunikatív, extrovertált természete kétségtelenül az interaktív részvételi művészet pártján áll. Akkor is, amikor alkalmazott területeken jár, és megörökíti a dunaszerdahelyi alapiskola falán Vámbéry Ármin életútjának képregényszerű történetét. (…) Akkor is, amikor magasabb fokozatra kapcsolva elindítja a Zöld projekt elnevezésű kültéri falfestmény programját (2021), amelynek az a szándéka, hogy tegye nyilvánvalóvá, közvetlenül elérhető közösségi élménnyé Csallóköz természeti látványvilágának M. Kiss Márta által felfedezett és közvetített, művészetté emelt, megóvandó értékeit. (…) És akkor is, amikor a legfrissebb, Hallod, amit látsz? hívószavú, audiovizuális meditatív élő performanszait adja elő Ürögi János hangdizájn mester közreműködésével Dunaszerdahelyen, Kapolcson vagy Ajkán.

Nincs kétségem afelől, hogy M. Kiss Márta akkor bizonyít a legerőteljesebben, amikor fest, és csak fest, mert festményein keresztül a legnemesebb értelemben vett autonóm művészet csúcsait ostromolja. Ideje hát kissé alaposabban megvizsgálnunk identitásfestészetének sajátosságait. Igen, identitásfestészetről kell beszélnünk, amelyben alkotónk önismerete (személyisége, temperamentuma, természete) teljes fedésben, azonosságban van környezetének reális érzékelésével, megértésével, képviseletével és kifejezésével. „Azt festem, ami van!” – nyilatkozza egy másik vele készült riportban. Pontosabban ez azt jelenti, hogy amit nem tapasztalt meg, abba nem szokott belevágni, s hogy általában azok a valóságostromló képei sikerülnek a legjobban, amelyek zsigeri érzelmekből fakadnak, mintegy a közlési vágy ösztönének első lendületéből, pusztán néhány óra alatt, alla prima születnek meg. Kettős értelemben is (tudniillik a felszabadultság és gyakran a szabad levegőn tartózkodás igénye szerint is) szabad festészet ez a javából, amely kifejezetten számol az inspiráló véletlenekkel, ami tág teret ad a vadságnak, az automatikus működéseknek, bár a kiindulásában kétségtelenül szerephez jutnak a hozzávetőleges kompozíciós elképzelések is.

M. Kiss Márta tehát a diplomaszerzés után – megtartva az expresszionisták és a „heves festők” stílusát, valamint az újrealisták és a popartosok anyag- és lenyomatképzéseinek kreatív örökségét – fokozatosan elhagyva a városi témákat, egyértelműen a vidék felé fordult. Világosan kirajzolódnak előttünk azok a falusi–táji–természeti témák, amelyek műveinek szétágazó csoportjait alkotják. Egyrészt megjelenik az épített, barkácsolt környezet, az állatok, mezőgazdasági gépek, ipari tárgyak és kacatok kuszán életképszerű, tárgyilagos, olykor megmosolyogtató, humort is tartalmazó őszintesége. Másrészt a tiszta táj-, a természet- és a vegetációképek, a szántóföldek témái: a kukorica- és napraforgótábláktól az ártéri erdőkig, a holtági iszapba merülő-temetkező szövevényes ágaktól-gyökerektől a buja rétekig, nádasokig, gazoktól burjánzó csalitosokig, bozótosokig. Harmadrészt a kint és a bent (a természeti és a belső terek) egybeszerkesztett, egymásba eresztett, leginkább a tanítással, illetve a művészléttel kapcsolatos vásznai. Valamint a környezet és az ember összekapcsolásának, összefonódásának, összeolvadásának identitásőrző és identitásteremtő élet- és ún. „karantén-képei”. Negyedrészt az életképekből kiváló-kifejlődő, sárral festett arcok család- és kapcsolattörténetté fejlődő portréi.

A kint és bent tematikájú, tehát az oktatással kapcsolatos, zárt tantermi szituációkat vagy az otthoni, illetve iskolai enteriőröket és a nyitott, a végtelen teret, a szabadságot (is) érzékeltető, már-már transzcendencia jelentésű, a panteisztikus természeti képet áttetsző, levegős, könnyed festésmóddal keresztező, nagyra nőtt vásznai úgy viselkednek, mintha egy nagy, kitárulkozó szellőztetésbe fogna az ember, és a frissítő légvonat átrobogna az áporodott helyiségeken. Máskor meg a természet, a vegetáció mindent birtokba vevő eleven, öntevékeny csendje egyszerűen átnő, áthatol, átaraszol a magukat megadóan légiessé változtató áttetsző falakon; a fű, a fa, a bokor, a nád, mint egy közelre hozott képzeletbeli állat jelmeze, kopogás nélkül lép be a könyvtárba, a hálószobába, az iskolába.

Vagy történetesen a részvételi művészettel is kapcsolatba hozhatóak M. Kiss Mártinak azok a koronavírus-járvány ideje alatt festett (ezen a tárlaton ugyancsak nem szereplő), magával ragadó „édenkerti” művei, amelyeken majdhogynem barokk és rokokó puttókként, szárny nélküli reneszánsz angyalkákként hancúroznak, ugrabugrálnak, pózolnak, örömködnek azok a meztelen csecsemők, csurdé porontyok, nagyobbacska kölkök és gyermekek a lobogó, buja vegetatív zöld védelme alatt, akiket a szüleik fotóztak le és küldtek mágikus harcba a pandémia ellen az alkotó kifejezett kérésére. A művésznő ötlete és festői tehetsége egészen káprázatos, Csernus Tibor-i értelemben vett expresszív-realista látványfestészetet eredményezett az önfeledten viháncoló pucér modellek és a Kis-Duna melléki táj könnyed és virtuóz összedolgozásában.

A szüleit megörökítő életképeiben, a Növényidő című projektjében, a „sárportréiban”, valamint a Hallod, amit látsz? című, a halló- és látószerveinkre egyszerre ható cselekményművészeti festőprogramjában nemcsak az ember, az alkotó és a természet együttéléséről, kölcsönös egymásra figyeléséről, egymásrautaltságáról, de a biológiai és az anyagi lét, a nyers elemi és a humanizált környezeti tényezők művészetbe emeléséről, a sárféleségeknek, a természetes matériáknak a festék szerepével egyenértékű helyfoglalásáról van szó.

A kortársi identitásművészek között – lásd például az elhunyt Birkás István és Somogyi György, valamint a ma sem henyélő Bukta Imre, Nemes László, Kis-Tóth Ferenc és Megyer Márta, illetve a fiatalabb Horváth Levente és Éltes Barna törekvéseit! – immár a harmincöt éves M. Kiss Márta is megtalálta a maga topográfiailag behatárolható önazonosságának magas művészetté szublimált specifikus helyét, életterét: a Csallóközt.

M. Kiss Mártának a Vízivárosi Galériában kiállított hat nagy- és három közepes méretű, egy-egy uralkodó színdominanciára hangolt festményén – ahol az az időpillanat is érzékelhető, amikor a művész a műanyagfestékekről áttért a saját receptúrájú természetes anyagok használatára – a minden csillogást nélkülöző, matt foltokból és gesztusokból felépülő emberi és állati alakok, növényi szereplők, valamint természet- és tárgyszövevények egyenként és összhatásukban is egy olyan holisztikusan érzékelhető és értelmezhető, megbonthatatlanul áttetsző térélményt alkotnak és nyújtanak, amelynek egyik legfőbb tulajdonsága a sugárzó együttragyogás világi mirákulumában ismerhető fel.

Mert, ha csak önmagában azt nézzük, hogy miként is kerülhettek ezek a szó szoros értelmében vett böhöncméretű képek – no meg az a körülbelül másfél tonnányi fekete és homokszínű csallóközi sár – a legújabbkori budapesti galériák egyik legszebbikének utcaszint alá vezető barlangjába, már az is egy excentrikus eseménynek és cselekedetnek, netán csodának tekinthető. Tudniillik egy elhibázott bejárati méretlevétel miatt az összes kitűnően felfeszített nagyméretű festményt – nyugodtan nevezhetjük e műveket vegyes technikás anyagképeknek, amelyeken az olaj pigmenteken túl a speciális receptúrával megkötött csallóközi sár is festékként szerepel, működik – le kellett bontani a vakrámákról, hogy egyáltalán lekerülhessenek a „pincegalériába”, s ott azután újra rögzíteni, hogy felkerülhessenek a falakra. Majd a zárás után a képek és a csallóközi föld, felszínre juttatásának körülményeit sem kell túlságosan ecsetelni, mert legalább olyan könnyű mindezt elképzelni, mint amilyen súlyos lelki és fizikai teher volt e gondokkal megküzdeni. De hát egy valamirevaló festő esetében ez benne van a pakliban, a játszmában, s a kihívásoknak nem szokás hátat fordítani. Egy olyan, a legszebb avantgárd és neoavantgárd hagyományokat megidéző tereminstalláció, mint amilyet M. Kiss Márta álmodott meg, s a kifogástalanul működő összkép mindig kárpótolja a művészt és a nézőt. Itt is ez történt.

Nekem valahogy az egész kiállítás azt sugallta, hogy változnak az idők – a javunkra! Hogy újraéled és újjászerveződik minden. Lassan, de biztosan szövődnek az erőszakkal elszakított szálak, regenerálódnak az izmok, inak és idegek. Az ember hátrább húzódik, elcsendesedik, hogy helyet adjon a természet hangjának, szavának: hadd bizo­nyítson, hadd tegyen tanúságot mesterségesen húzott határok feletti életakarásból. S a föld, a sár, a mező, a rét, a legelő, a nádas, az erdő, a csalit, a berek, a holtág, a falu, a kisváros, a vidék, a térség feltárja rejtett kincseit, emlékőrző és emlékkeltő mulandóságait, holtában is cselekvő örökségeit és ellentmondásokkal terhelt újdonságait, hogy szelíd erőszakkal figyelmeztesse a halandókat kötelességükre, a szülőföld iránti olthatatlan szeretetre. Nincs mese, a „kultúrtáj” is azon dolgozik lentről, hogy foganjon meg, és ébredjen fel bennünk az identitásképző, mindenütt és mindenkor jelen lévő „szerelmes földrajz” szellemi hazát egyesítő erejének magasba emelkedő lelke, s annak is az „elmostohásodott” részekből felhőaggyá összeálló oszthatatlan történelmi képe.

Mert „Kiss „Kukurica” széles mosollyal az ajkán azt üzente nekünk a Vízivárosi Galériából, végeredményben a csallóközi Aranykertből, hogy: „Az »otthoni sár« legyen veletek!”

---

M. Kiss Márta: Otthoni sár
Vízivárosi Galéria, Budapest
2023. szeptember 8–26.