1. Miben is jártunk?
Sokáig nem tudtam, hogy miben járok. Gyermeki gúnyámat, családi öltözetünket, a parajdiak és a sóvidéki falvak jórészt maguk készítette mindennapi és ünnepi ruháját az 1950-es években senki nem nevezte népviseletnek.
Csak azt tudtam, hogy tavasszal korán megszántjuk a kenderföldet, úgy is hívtak egy parajdi-sófalvi határrészt, Kenderhely, édesapám sűrűn bevetette. Augusztusban, kánikula közepén kinyőttük a nálamnál magasabb növényt, jaj, de unalmas, nem gyermeknek való munka volt a kendernyövés, annál élvezetesebb az áztatás. Vittük a kévéket a Küküllő egyik holtágába, térdig érő vízbe, kövekkel, deszkákkal nyomtattuk, két hét múlva kiszedtük, otthon a kerítés mellé támasztva szárítottuk. Édesanyám kitilolta, a szálakat gerebenezte, deszkalapból kiálló sűrű szegerdőn áthúzogatta. Összegyűltek télen az asszonyok, s megfonták. A kenderfonal mellé pamutszálat vásároltak, aztán felvetették a szövőt, a szövéshez csőrölni kellett, az volt az én dolgom, gomolyáról orsóra tekerni a szálat, kihúzni egy- egy csépet, míg készen lett az ingnek, gatyának, abrosznak, törülközőnek való szőttes.
Csak arra emlékszem, milyen örömmel mentem juhnyírőbe, ünnep volt a juhtartó gazdáknak, május végén lenyírtuk a juhok téli bundáját, mennyit kellett csitítanom, simogatnom olló alá fogott kedves juhaimat, akikkel sokat voltam együtt pásztorként késő ősszel és kora tavasszal, féltettem, nehogy elvágja bőrüket az apám kezében gyorsan csattogó olló. A férfiak munkája a nyírással befejeződött, jót mulattak a majorház mellett Nagyaszalásban vagy a Nyírben. Édesanyám megmosta, megszárította a gyapjút, s ha egy szabad órája adódott, fonta, nyáron is, hogy ősszel felvethesse a szövőt, tél előtt készen legyen. A posztót ványolni, üttetni kellett, hogy tömöttebb, vastagabb legyen. Aztán mehettünk a szabómesterhez, hogy a szürke vagy zöld fenyőágas posztóból priccses nadrágot, lájbit, ujjast szabjon, felöltözzünk télire.
Készül a székely harisnya Duka József parajdi szabómester műhelyében, 1982 Bálint Zsigmond felvétele, Barabás László archívumából)
Így készült a fehér posztó is, a harisnyának való. Mennyire vártam, hogy nekem is csináltassunk harisnyát, addig a bátyámét húzogattam magamra, de akkor számítasz a családban, ha van már harisnyád, férfi vagy már akkor! Milyen izgalommal siettem édesanyám mellett Alsósófalvára Pál Mihály bácsihoz, aki abban az időben a legjobb harisnyaszabó hírében állott, hogy megmérjen és felavasson a harisnyások seregébe. A harisnya mellé zöld lájbi illett s zsinóros zöldkalap is kellett, ezt a vásárban vettünk, Vigyázni kellett, nehogy leüssék, sárban, vízben megfürödjék, inkább vasárnap tellegettük a fejünkre, hétköznapra, munkába ott volt a szalmakalap. Ezt is a parajdi vásárban vette édesanyám, magának széles karimájút, a férfiaknak magas tetejűt. Jó szellős volt, kapáláskor, szénacsináláskor, de leginkább a kánikulai aratáskor árnyékot tartott, Nyárára nekünk, gyermekeknek cájg nadrágot csináltattak, az öregek a legnagyobb melegben sem húzták le a harisnyát, esetleg könnyebb munkán, szénaszárításkor ingben-gatyában dolgoztak.
Sóvidéki népviseletek bemutatója Alsósófalván, 2021 (Simó Márton felvétele, Barabás László archívumából)
Arra már nem emlékszem, hány bundasapkát szaggattam el a januári hidegben, korcsijázás vagy erdőmunka közben. Fiadzáskor számon kellett tartani, hány baksa és hány nőstény bárány születik, a nőstényeket meghagyjuk, a baksákat sorra levágjuk, bőrük jó lesz bundának, báránybőrsapkának vagy éppen melegítő derékaljnak az ágyba Sapkának az apró göndörszőrűt választották, abból lesz szép fejrevaló a nagyobbaknak, legényeknek, gyermeknek jó a hosszabb szőrű is. Bőrcsizma a gyermekeknek nem járt, azt csak a legénysorba cseperedettnek csináltattak, amikor már jól tudott táncolni s eljött a leányokhoz járás ideje. Apám keményszárú csizmáját sokszor törülgettem, fényesítettem vasárnaponként, templomozás előtt, s elfogott a vágy, hogy mielőbb én is csizmát húzhassak, de az is nagy dolog volt akkor, ha a sokgyermekes családban egy pár bakancsot tudtak télire akasztani. Bocskort minden méretben lehetett vásárolni a boltban, abban aztán lehetett jégen, hóban korcsijázni, erdőre-mezőre járni, juhokat őrizni. Május elsejével megszabadultunk minden lábbelitől, mezítláb szaladgáltunk az őszi iskolakezdésig.
Csak azt láttam akkor, hogy másként öltöznek az emberek, ha szántani, fuvarozni, kapálni, aratni mennek, vagy ha vásárba, temetésre, templomba, lakodalomba, pedig szinte ugyanazokat a ruhadarabokat veszik fel. Van hétköznapi és ünneplő ruhájuk. Apámnak van egy kopottabb, „mezőre való”, egy „ember elejibe való” és egy hófehér új harisnyája. A kopottat közel, a kanapén tartják, az újat az első házban, a szekrényben a báránybőr galléros posztóujjassal és a csizmával egy helyen. A pajtában felakasztva nagyapám egykori kozsókjával, bőrbundájával is találkoztam, s a csűrben a párjával, a szakadozott szélű, hosszú posztókabáttal, aminek szokmány volt a neve. Mindkettő már a lovak hátát melegítette télidőben, ha kellett. De láthattam azt is, hogy a templomba járó öregek kalapja, ujjasa, harisnyája más, mint a húsvéti hajnalozó legényeké, az asszonyok szoknyája, lájbija sötétebb, egyszerűbb, a leányoké színesebb. És láttam a besorozott legények bokrétáját villogni a kalapjukon, amikor az úton összeölelkezve énekeltek vagy a katonalegény bálban táncoltak.
A leányok befont hajából messze úszott tánc közben a sok színes szalag, a ritkán táncoló asszonyok kontyát, mint az anyámét is, leszorította a hajtű. A parajdi főúton vagy a vásárban pantallós emberekkel, legényekkel, simléderes sapkásokkal is lehetett találkozni az ötvenes években. Hallottam is sokszor az öregektől, hogy aki nem posztó ujjasban, harisnyában vagy priccses nadrágban jár, azt pantallósnak, „nadrágosnak” mondják, ami egyenlő azzal, hogy ” úr, úrféle, azzal pedig csak kicsit s jót”.
2. Székely ruhában, nagy romlás idején
Idegen környezetben, városban jelentették ki először, hogy ami rajtunk, rajtam van: népviselet, székely ruha. Hetedikes lehettem, Szovátán szervezték az iskolai kultúrverseny körzeti szakaszát, szereplés után szétszéledtünk, néhányan felgyalogoltunk szétnézni a fürdőtelepre.
Barabás László archívumából
A fürdővendégek éppen vasárnapi ebédjükről sétáltak a villákhoz, körülvettek, megbámultak, aztán megállapították, hogy ezek a parajdi fiúk népviseletben vannak. S hogy a ceremónia teljes legyen, egyikük lefényképezte kis csoportunkat. Azt mondta a „nadrágos úr”, hogy egy hét múlva mehetünk a képekért, nekünk is ad, de csak úgy, ha akkor is ebben a ruhában megyünk. Akkor már csak engem hajtott a népviseleti fényképügy: harisnyát húztam, fehér inget, zöld lájbit, kalapot tettem, gumicsizmát lábbelinek, más nem volt. A villánál gúnyos, lenéző tekintet fogadott, s tudtomra adta, hogy akit keresek, szinte egy hete elutazott, se címet, se üzenetet, se képet nem hagyott. Csak nekem haragot és szégyenkezni valót hazafelé a szüleim, a testvéreim és a velem egykorúak előtt. Otthon édesanyám a pártomat fogta, ő is sérelmezte a nadrágosok „csufolkodását”. Vigasztalásul hamarosan fényképezésre került sor, ami ritka alkalom volt akkoriban, talán egyszer történt meg életemben. Édesanyám az akkor otthon levő négy gyermekét a parajdi fényképészhez küldte: a már legény bátyámat, a leánnyá cseperedő nővéremet, az ötéves kishúgomat és a gyermekkorból éppen kilábaló kamasz fiút, engem. Az öltözetünk is erről tanúskodott: hármunkat „székely ruhában”, a húgomat piros bársonyosan kapta le a fotómasina. Azt is mondhatnám, hogy egyik utolsó pillanatában az akkori nagycsaládi öltözési szokásrendnek. A naptár 1961-et mutatott, és már nyakunkon a kollektivizálás, az addigi gazdálkodási életrend és kultúra felszámolásának szándéka és gyakorlata. Az új világban minden megváltozott. A legényi csizma-, a karmantyú- és bokrétaviselésemre nem került sor. Kinőttem a harisnyát, a lájbit, a kalapot, s újat nem csináltattunk, nem vettünk. Iskolai egyenruhás és pantallós, nadrágos lettem, mint a nemzedéktársaim többsége. A kollektív gazdaságba (szövetkezetbe) kényszerített gazdálkodó apáink nemzedéke viszont napjainak többségében megmaradt harisnyásnak, csizmásnak, posztóujjsosnak. Szovátai esetünk után éppen négy évvel, a ballagásunk alkalmával Szovátán már csak az én apám volt székely ruhában a sóvidéki szülők közül. A banketten eljárt egy verbunkot, körülvette a nadrágos világ, csillogó szemmel nézték a tanáraim, és én büszke voltam a harisnyás apámra.
3. A hétköznapi eltűnt, az ünnepi újjáéledt
Felnőtt fejjel, szemmel szétnézve, egyre több vidék öltözési szokását megismerve, nyilvánvalóvá vált, hogy az életmódbeli átalakulások következtében a hagyományos népviseletünk visszaszorul, több darabja, anyaga és készítési módja a háziipar megszűnésével eltűnt, vagy lassan eltűnik. Általános, törvényszerű folyamat volt ez, nem csak a Sóvidékre jellemző. Sőt, azt mondhatnám, hogy ez itt később kezdődött, falvanként eltérő intenzitással, és hosszabb ideig tartott. Az idősebb nemzedék ragaszkodott az addigi viseletéhez. Ők azt mondták, ebben öregedtek meg, jó ez nekik a hátralevő években is. A középkorú nemzedék már kivetkőzött, kényelmesebb otthon és a munkahelyen a készruha, vagy az üzleti anyagból csináltatott, és jobban lehet érvényesíteni az egyéni ízlést. A népviselet ünnepi öltözetté változott, szinte mindenki megcsináltatta azt az egy rendet, melyet bizonyos alkalmakkor felvehet. Ezt a folyamatot a székely ruhánk harisnyájával lehetne leginkább érzékeltetni. A 20 század első felében Sóvidéken kiteljesedett a helyi közösségek igényeihez, és a háziipar, népművészet szabályszerűségeihez igazodó, a társadalmi hovatartozást, de jobbára korcsoportot jelölő és esztétikai funkciójú harisnyadíszítési és viselési rend. Tartott vagy ötven esztendeig. Késői kivirágzásának nevezhető, mert ezzel párhuzamosan történt a harisnya elhagyása, illetve felcserélése más nadrágfélékkel, városi-polgári ruhadarabokkal és öltözködési móddal. A kényszerű életformaváltás nyomán a posztóharisnya és a többi hagyományos férfi ruhadarab kikopott a hétköznapi öltözetből. A viselési hullámvölgyet Parajdon éppen a kollektivizálás utáni időszak jelentette.
Nem telt el egy emberöltőnyi idő, és egyre többen kezdték újból elővenni és felvenni, mint ünnepi, alkalmi, sőt rituális és identitásjelző öltözetet. Azt is mondhatnám: kezdtük újból értékelni azt, ami a miénk (volt), öltözködési kultúránkat, akár divatként is. A gyermekek ünnepi viseletében általánossá vált elsőáldozáskor, konfirmációkor, a pünkösdi hesspávázáskor, színpadi szerepléskor. A harisnya és a székely ruha reneszánszában az értelmiségieknek, papoknak, tanároknak is ösztönző szerepük volt. A parajdi legények általában akkor készítettek harisnyát, amikor szüreti bálra vagy húsvéti hajnalozára készülnek. Körükben így a nagylegény státus egyik jelzésévé vált, de mindig is őket illette az új divatú zsebes, vitézkötéses harisnya.
A mai sóvidéki legény- és gyermekharisnya a klasszikusnak nevezhető típushoz képest újból változott, mind anyagában, mind készítési módjában. A háziipar visszaszorulásával együtt egyre ritkábban készül „egészbe üttetett” vastag háziposztóból. A fiataloknak géppel font és géppel ványolt, „félig üttetett” vékony posztóból varrják a harisnyát. A harisnya hosszmérete régebb a „csonttól csontig” (bokacsonttól csipőcsontig) szabályához igazodott, a mai harisnya ennél magasabb derekú: „úriasan fel van húzva, nem lehet benne szántani, fát vágni”. A szokásos, általánosan elterjedt díszítések mellett egyéni kombinációk is megjelennek. A sor folytatható lenne.
Barabás László archívumából
Az előttünk járó nemzedékek a ruházatukat is egész évi nehéz munkával, szinte teljesen önállóan vagy hozzáértő mesteremberek segítségével állították elő. Ez különösen érvényes az egyszerű és jó ízlést, méltóságot sugárzó férfi viseletünkre, gyermekkortól időskorig. Rövid kizökkentő történelmi időben levetkeztük a hétköznapit, de megmaradt és változó világunkban újjáéledt ünnepiként, helyi és nemzeti identitást kifejező viseletként.
