Akkor, azon az augusztusi napon öreg Barcza Béla, aki évek óta tavasztól őszig a konyha előtt ült egy széken reggeltől estig, télen meg bent, a konyhában ugyanazon a bútordarabon, azt találta mondani: „Erős idén a nyári folyás!”.* Az udvaron sertepertélő felesége, lánya és menye egyszerre kapta fel a fejét. Az öreg hosszú ideje csak akkor szólalt meg, ha kérdezték, és akkor sem mindig. Furcsának találták, miért éppen a taplógomba bőséges érése ingerelte beszédre, ha már évtizede nem foglalkozik vele. Na de öreg ember, fura ember, néztek össze a fehérnépek, és folytatták a munkát. Felesége görbén figyelte, ahogy az embere a csűrből előkotorja a poros zsákot, amibe régen a taplót gyűjtötte, majd a baltáról is leszedi a pókhálókat. Meg is kérdezte: „Mi lesz ebből, kirándulás?”, de a rászegeződő szúrós tekintet elvette a kedvét a további érdeklődéstől. Hadd szórakozzon, gondolta, menjen csak a fájós lábával.

Akkor öreg Barcza Béla hátára vette a zsákját, és elindult a kerten át. Egy adjonistent mondott a szomszédnak, de nem állott meg beszélgetni, csak ment tovább. Hamarosan elérte a kert felső végiben a kerítést. Ilyen messzire már hónapok óta nem jutott el. Az asszonyok azért is nem próbálták visszatartani, mert azt sejtették, nemhogy a kerítésen kívülre, de még addig sem jut el, a lábai nem engedelmeskednek. De az öreg ott volt már a sasfák közé kifeszített dróthálónál. És ha már ott volt a kert sarkánál, kilépett a kapun a tarlóra. Ment tovább, felfelé a dombon. Néha felemelt egy-egy kallódó kalászt, száraz szalmavirágot. Aztán elérte az erdő szélét. Megszemlélte a falut. Mikor legutóbb itt járt, a köves utcákat három híd kötötte össze a folyó túloldalával. Most egyet lát, a többit elvitte a folyó, s nem épített újat senki. A túlparti erdő pedig csak ereszkedik lejjebb és lejjebb, már-már a kerteket érinti; meredek az oldala, ott már senki nem akarja megdolgozni a földet.

Öreg Barcza Béla megállt, a zsák titkos zsebéből előhúzta régi pipáját. Bicskával kissé belekapargatott, csak úgy megszokásból. Aztán előkerítette a dohányt is, megtömte a pipát, rágyújtott. Csak hogy a szúnyogok ne zümmögjék körbe, míg beljebb nem jut az erdőbe. Azzal el is indult befelé, a rengeteg szíve felé, a balta nyelével taszigálva félre az ösvényre hajló páfrányokat és cserjéket. Mire a pipából kifogyott a füstölni való, már jól bent járt a vadonban. Amint a hamut kiverte a pipából, ahogy felnézett, meg is látta az első pompás taplót az egyik közeli bükkfán. Nagy is volt, szép is volt, tiszta és sebetlen is. Eltette a pipát, és a fához ment. Baltájával éppen hogy elérte a nagy gombát. Nem kis erőfeszítésébe került leütni a fatörzsről. Leült egy nagy kőre, forgatta, vizsgálta a zsákmányt, mire s mennyire lesz az elég. Hogyha még vagy tíz ilyet találna, azzal már volna mit kezdeni, szép sapkákat meg miegyebet készíteni belőlük. De mivel annyit nyújtózott és erőlködött, egy nyilallás kezdett forogni a szíve körül. Mintha tű szaladná körbe, minden dobbanással kicsit növekedő tű növekvő szúrása. Hej, sóhajtott a toplász, és zsákja másik rejtekéből előhúzta a gyógyszeres palackot, melyben a mindent, de különösképpen szívszorítást gyógyító pálinka lötyögött. Letekerte a kupakot, beleszippantott, hogy megbizonyosodjon valódiságáról és erejéről, végül felhajtott belőle annyit, amennyit az orvos annak idején javasolt neki. Aztán meg még egyszer annyit, a biztonság kedvéért. És, ha már nyitva volt a palack, még egy kortyot megivott, csak mert olyan jólesett. Utána pedig gondosan visszapakolta a flaskát a zsákja rejtett rekeszébe. Elbóbiskolt.

Öreg Barcza Béla egyszerre arra ébredt, hogy mosolyog. Ilyen is rég fordult elő vele, mert meglett férfiember ugye nem mosolyog: a kocsmában vagy nevet, vagy bőcsködik, az asszonynépet ugratja, a gyereket rekcumozza, a napszámost szidja – hát ki az ördögnek mosolyogna? Csakis akkor teszi, ha egyedül van, jó messzire mindenkitől, aki láthatná – mert ez ugye a gyengeség jele. De ott, akkor egyedül volt, hát mosolygott. A szája, a szeme, az egész arca. Úgy tűnt, a fák zöldebbek, a patak csobogása erőteljesebb, a madarak éneke csengőbb, az ég meg sosemlátottan tiszta. Zsákkal a hátán, baltával a kezében szaladni kezdett a közeli csúcs felé. Még kicsit sem lihegett, máris csupán lépésekre volt a céljától. Felmászott a fák koronái közül kiemelkedő sziklára, és körbetekintett a völgyön. Hirtelen megértette a ragyogást.

Akkor öreg Barcza Béla letette a zsákját, a baltáját, és mosolyogva felrepült.

*Idén nyáron sok a gomba; itt: a tapló.