Csontváryról sokat írtak, s nyugodtan kijelenthetjük, hogy Munkácsy Mihály mellett Csontváry az a művész, akiről már szinte minden magyar ember hallott valamit. Ami a tényeket illeti: Csontváry 1853. július 5-én született a Sáros vármegyei Kisszebenben posztupici Kosztka László és daróczi Hajczelmajer Franciska kilenc gyermeke közül harmadikként, Kosztka Mihály Tivadar néven. Gyermekkorát Kisszebenben, Szerednyén, Ungváron töltötte, ifjúkorában Eperjesen volt kereskedősegéd, majd apja tiszalöki patikájában dolgozott. Az 1870-es években Léván és Iglón tevékenykedett patikusként, majd Pesten tanult az orvosi egyetemen, később a jogi karra is beiratkozott. 1879-ben a nagy szegedi árvíz idején ő is önkéntesként dolgozik a mentésben, ám súlyosan meghűl. Rokonai tanácsára Iglóra megy kúráltatni magát. Iglón gyógyszerészként dolgozik, s ekkoriban kezd el érdeklődni a festészet iránt.
Visszaemlékezései szerint 1880. október 14-én egy égi hangot hall, ami azt a kinyilatkoztatást tartalmazza, hogy ő lesz a világ legnagyobb festője, nagyobb Raffaellónál. Ekkortól kezdve tudatosan készül a művészi pályára. Rómába megy, hogy Raffaello képeivel ismerkedjen, majd Párizsban Munkácsy műtermét is meglátogatja, de a mestert nem találja otthon. 1884 októberében nyitja meg patikáját a Nógrád megyei Gácson. Az 1894-ig tartó gácsi évei alatt Csontváry tevékeny részt vállal Nógrád megye közművelődésében és kereskedelmében, majd 1894 elején megkezdi rendszeres festői tanulmányait Hollósy Simonnál Münchenben. 1900 őszén állítja ki első képét a Nemzeti Szalonban, s ekkortól használja a Csontváry nevet.
Az 1900-as években rengeteget utazik Itáliában, Dalmáciában, Boszniában, Szicíliában, Görögországban, Egyiptomban, Jeruzsálemben és a Szentföldön. 1909 végén Nápolyból ad hírt a Tengerparti sétalovaglás címen ismert képének készüléséről. Ez egyben az utolsó festménye is. 1910 elején hazatér, beteg édesanyját ápolja, tavasszal pedig megrendezi nagy kiállítását a régi József Műegyetem Múzeum körúti épületében. A háború alatt is hatalmas csataképeket tervez, de terveken kívül csak szénvázlatok születnek.
Csontváry 1919. június 20-án halt meg a budapesti Szent János kórházban, temetése június 28-án volt az óbudai temetőben. Hagyatékát 1919 októberében árverezték el az akkori Fehérvári úti (ma Bartók Béla út) műtermében. A 34 kisebb és 5 nagyobb méretű festményt (köztük a cédrusképeket, a Baalbekot és a nagy Taorminát is) Gerlóczy Gedeon, fiatal építész vásárolta meg összesen 9600 koronáért, ami akkoriban egy átlagos Koszta József-, vagy Iványi Grünwald Béla-kép ára volt.
Az első kiállított festmény
Ebben a rövid életrajzi áttekintésben látszólag minden világos, minden a helyén van, s ha csak az életrajz tényeit vesszük, úgy érezhetjük: nincs kérdésünk. Még szót sem ejtettünk az igazi problémákat rejtő égi szózatról, a legendássá formálódott gácsi patikáról, ahonnan állítólag képek tucatjait hordta szét az értetlen utókor. Ezek – ha úgy tetszik – a Csontváry-legendárium örök darabjai; örök kérdések és örök problémák tárgyai. Tekintsünk is el ezektől, s koncentráljunk egy látszólag lényegtelen – s szinte megválaszolhatatlannak tűnő – kérdésre! Milyen is lehetett az a bizonyos olajjal festett tájkép, amit ez az addig ismeretlen, Csontváry Tivadar nevű festő bemutatott a Nemzeti Szalon téli kiállításán 1900-ban?(1) A katalógusban a 183 tételes műtárgylista végén szerepelt a kép, 60 forintos ára a közismerten apró képeket festő Pállya Celesztin képáraihoz állt közel. Mindent összevéve tehát, inkább jelentéktelen kis képecske lehetett. Ha figyelembe vesszük, hogy a már klasszikusnak számító Szinyei Merse Pál mindössze 27 × 21 cm-es Halászó fiúja(2) ugyanezen a kiállításon 200 forintos áron szerepelt, szinte biztos, hogy Csontvárynak, ennek az addig névtelen festőnek a tájképe sem lehetett nagyobb egy mai A4-es rajzlapnál. Szűkül tehát a lehetséges művek listája, sőt, ha ez a bizonyos tájkép nem veszett el az idők során, akkor a ma ismert alkotások közül a legnagyobb valószínűséggel a pécsi Janus Pannonius Múzeumban őrzött Dalmát hegy című kis képről mernénk feltételezni, hogy ez volt az a bizonyos első kiállított kép.(3) Mivel lehetne minderről bizonyosságot szerezni?
A Csontváry életművének a modern anyagvizsgálati és restaurátori eszközökkel történő tudományos vizsgálatára létrejött munkacsoport, elsősorban Dr. Galambos Éva restaurátor és Dr. May Zoltán okleves vegyész eddigi kutatásai alapján tudjuk, hogy az egyes festmények olyan szemcséket őriznek, amelyek árulkodóak lehetnek az elkészülésük helyét illetően. Csontváry boszniai képein kimutathatók olyan anyagok, amelyek éppen ott, a Balkánnak azon a vidékein is előfordulnak, és pont meg is jelennek az ott készült képek alapozóiban. Vajon mi lenne, ha megvizsgálnánk ezt a kis Dalmát hegyet is? Mennyire lehetnénk bizonyosak abban, hogy a festményen talált parányi anyagok valóban a pesti Erzsébet téren egykor állt Nemzeti Szalon környékéről származnak? Feltételezni is hajmeresztő! De ha az 1900-as kiállítás más, ma is ismert műveivel – például Szinyei Merse Pál ott kiállított négy képével – együtt vizsgálnánk a kis tájképet, bizonyos egyedi, közös egyezések már bizonyító erejűek lehetnének.
A végső kérdés persze az, mit változtatna meg az a tény, ha azonosítani tudnánk Csontváry első kiállított képét? Elsősorban magát a képet. Onnantól kezdve az a kis kép nem a pécsi múzeum egy kis eldugott Csontváryja lenne, hanem sokkal értékesebb helyet foglalna el az életműben. Új megvilágításba helyezné ennek a későn induló, érett fejjel pályát módosító különös festőnek az egész korai munkásságát.
A nagy kompozíciók
Különös, hogy Csontváry mindezidáig legterjedelmesebb monográfiája, Németh Lajos nagy opusza szinte egyáltalán nem veti föl azt a kérdést, hogy hogyan is készültek Csontváry 20–30 négyzetméteres vásznai. A Nagy Tarpatak völgyét hogyan lehetett ekkora méretben megfesteni egy olyan nézőpontból, amelynek helyén ezt a tíz négyzetméteres vásznat képtelenség elhelyezni? Taorminába, Baalbekbe Csontváry hatalmas vásznakkal érkezett? Hol feszítette ki a vásznakat, s hol tudott hetekig, hónapokig dolgozni ezeken a kolosszális képeken? Majd utána hogyan hozta haza őket? Volna rá logikus válaszunk, de a bizonyítás nehéz. Logikánk azt súgja, hogy a képek itthon készültek, még ha az inspiráció Itáliában, vagy Szíriában született is meg. Megint csak az a bizonyos természettudományos vizsgálat vezetne eredményre: van-e helyi, odavaló anyag a képeken, vagy nincs?
És akkor újra föl kell tennünk a kérdést, miért is kell, hogy mindezt megtudjuk? Csontváry a nagy önéletrajzában mind a taorminai, mind a baalbeki képpel kapcsolatban különös találkozásokat ír le. A szicíliai emberek ujjongását a nagy festmény láttán, vagy a damaszkuszi utcán bolyongó idegent, aki Csontváryt Baalbekbe küldi. Erős a gyanúnk, hogy ezek a találkozások nem történtek meg. Csontváry már 1905-ben Damaszkuszba készült abból a célból, hogy túlszárnyalja a nagy taorminai képét is. Nem a damaszkuszi utcán tudta meg tehát, hogy Baalbekben izgalmas látnivaló várja. S ugyanígy feltételezhető, hogy a taorminai emberek sem csődültek oda a kép láttára. Mi történt tehát? Élete vége felé találta ki ezeket a különös történeteket, hogy művészetét még titokzatosabbá tegye, s hogy önmaga különös kiválasztottságát legyen mivel alátámasztania.
Perdöntő bizonyítékokkal szolgálna, ha ezeknek a nagy festményeknek a fent említett természettudományos vizsgálatát alaposan el lehetne végezni. Mit lehet tenni e régi viták tisztázása érdekében? Olyan tudományos kutatásokat és szakmai eredményeket közzétenni, melyeket nem megszállottak, hanem a józanság és a tények talaján álló szakemberek írnak, s ami különösen fontos, hogy e megállapításokat szakmai konszenzus övezze. Mindehhez természetesen támogatók is kellenek. A 2021-ben indult Csontváry-kutatás során egy művészettörténészekből, restaurátorokból, természettudományos szakemberekből álló munkacsoport jött létre, s a kutatás fő támogatói a Magyar Művészeti Akadémia, a Magyar Nemzeti Bank, a Szerencsejáték Service Nonprofit Kft., valamint az akkori Emberi Erőforrások Minisztériuma voltak.
Tények és józanság
A 20. századi magyar művészettörténet egyik legnagyobb hatású tudósa, Fülep Lajos (1885–1970) az 1960-as években két olyan megállapítást tett Csontváryval kapcsolatban, amelyek alapvetően tévútra terelték a későbbi Csontváry-kutatás irányait. Az 1963-as székesfehérvári nagy Csontváry-kiállítás kapcsán Fülep interjút adott Tóbiás Áronnak. A Kortárs című folyóirat novemberi számában megjelent beszélgetés egyik sarkalatos megállapítása az volt, hogy Csontváry – Cézanne-t nem számítva – a 20. század legnagyobb művésze, akinek művei „a művészet egész történetének, Altamira, Lascaux és társai szintén csak csodálatosnak nevezhető barlangképeitől máig legmagasabb csúcsaival vannak egy magasságban, s aki alkotta őket, nemcsak nagy nemzeti, vagy századi, hanem világtörténeti jelenség”.(4) Véleményem szerint ez a felelőtlen és nagyhangú kijelentés nem Csontváry megértését segítette elő, hanem egy olyan Csontváry-mítosznak a megszületését, ami mind a mai napig az elfogulatlan és józan vizsgálódásnak útjában áll. A 20. század legnagyobb művésze? Hát akkor kössük föl a gatyát, és illő és kellő tisztelettel hódoljunk e különleges zseni előtt! De hová vezet mindez? A csillagok közé, az égiek birodalmába, ahol már nem illik kérdéseket föltenni, nem illik legendákat cáfolni, mert nem illik „lerombolni” azt, ami a mi nagy, közös kincsünk. És ehhez kapcsolódik Fülep egy másik, rövid megjegyzése is: „Ez az ország — amint a mondottakból látható, érdeme nélkül, sőt akarata ellenére — váratlan örökséghez, páratlan kincshez jutott.”(5) Fülep Lajos szerint tehát nem érdemeljük meg Csontváryt. Ezek szerint tehát mindazok, akik mégis szeretik őt és képeit, és hajlandóak leborulni az ő nagysága előtt, „érdemessé válnak” az őt nem értékelő „érdemtelenek”-hez képest.
Fülep egy Csontváry-vallás, vagy inkább egy Csontváry-szekta alapjait teremtette meg ezzel a mondatával, s ennek az lett a lesújtó következménye, hogy manapság Csontváryról alig lehet józanul és a tények alapján vitázni. Mert mindig van a vitázók között olyan, akit hitében sért meg minden neki ellentétes vélemény. Ennek a szektává válásnak lett a következménye az is, hogy sokan Csontváryt afféle szent embernek, sámánnak, a magyarság kiválasztott prófétájának tekintik, s ebből a szentségi aurából természetesen a Csontváry-szekta felkent papjaira, a zavaros értelmezéseket és megalapozatlan attribúciókat terjesztő kutatókra, írókra, igehirdetőkre is átsugárzik valami.
A Csontváryról való gondolkodásunkat vissza kell terelni arra a szakmai területre, oda, ahol minden magyar művészről beszélünk: Markó Károlyról, Szinyei Merse Pálról, Ferenczy Károlyról, sőt még Munkácsy Mihályról is. Még mindig nem aknáztuk ki sem a természettudományos vizsgálódások lehetőségeit, sem a művészettörténeti, filológiai kutatások eredményeit, sőt még azt sem tudjuk, hogy hová lett A magyarok bejövetele című óriási szénrajz, a művész minden bizonnyal legutolsó műve, amit pedig még Gerlóczy Gedeon vásárolt meg a művész hagyatékával együtt.
Hivatkozások
1 A Nemzeti Szalon téli kiállításának katalógusa, 1900. kat.sz. 175. Csontváry Tivadar: Tájkép (olajf.) Ára 60 frt
2 Horgászó Félix, 1883, olaj, fa, 27 × 21 cm, magántulajdon, az 1900-as kiállításon kat.sz. 121.
3 Dalmát hegy, olaj, karton, 28 × 34 cm, Pécs, JPM, Ltsz.: 83.186
4 Fülep Lajos: Csontváryról – hangszalagon. In: Kortárs, 1963/11. 1710
5 uo. 1713.
