„Amit látunk, az megváltoztat bennünket.”
(Christian Bobin)

A remény a fűszálakkal együtt nőtt, szinte láthatóan,
ahogy lépdeltek, az ösvényen. Egészen addig
minden fűszálat viszonylag pontosan
meg lehet rajzolni,

megidézni láthatatlanul a lepkéket és a bogarakat,
a zümmögést és a szárnysuhogást.

Miután örökre eltűntek az ösvényről, megjelentek a gyomok,
és lassan benőtték az ösvényt, mintha sohasem lett volna.

Nem jár arra régóta senki, csak a szél emlékszik,
dúdolgatja olykor Orpheusz dalának
elfelejtett dallamát.

A tájképrészleteken már nincsen ember,
csak valaki, aki rajzol, aki néz,
aki hallja a magára hagyott némaságban,
ahogy a halhatatlan szél zenél.

Megmozdulnak a sziklák észrevétlenül, befelé fordítják arcukat,
visszahúzódnak a barlang biztonságos mélyére a titkok,
és velük együtt sötétség fogadja vissza ijedt állatként
a növényeket.

Ahogy csak a korahajnali pára tud megülni biztonságosan
jól sikerült vonalak között, bokrok felfénylő ágai helyén.
Miközben Orpheusz gyógynövényekkel benőtt ösvénye
lassan eltűnik a ködben, Eurüdiké fájdalma tájjá változik.

Néha csupán egyetlen hosszú pillanatnak tűnik az egész élet, néha
pedig egy egész élet beleszorul a pillanat tünékeny alkonyába.
Csupán a szerelem, vagyis az élet szeretete örök, de ezt már
mindketten tudják.

(lebegőhaiku)
a sűrű sötét éjszaka legközepébe
könnyű kavicsálmot dobtál
de nem csobbant benne

Akkor már csak a grafikus emberközeli angyalképét kerested,
azt hitted, csak ez segíthet leküzdeni a fáradtságot,
amit más festők művei okoztak a múzeumban.

Utolsó erőddel még eljutottál az utolsó terembe, de inkább
már csak körbe-körbe jártál, de a kép, amit kerestél,
az Angyali üdvözlet nem volt sehol.

Mire megtaláltad, záróra volt, ki kellett menni a teremből.
Elviselhetetlen szomorúság zuhant rád, amit csak Gábriel
arkangyal láthatatlan, mégis nyugalmat sugalló kéz-
tartása tudott volna feloldani,

de te csak keringtél tovább, még otthon is, amikor
a múzeum már órák óta zárva volt. Hiába állítottad be
a telefonod háttérképeként.

(határhaiku)
a mélyszürke ködpárák között
a teremtés távoli emléke
szüremlik át sötéten

Állandóan csak be akartál lépni a képek terébe,
elindulni a semmibe vezető ösvényeken.

Érezni akartad a szellő lágy fújdogálását
a bokrok, fák között, a sziklák tetején
belélegezni a hűvös, friss levegőt.

Nem vetted észre, hogy már messze bent jársz
egy ösvény – a nézők számára már láthatatlan –
tekervényein. Hogy mindig is ott éltél,
belül voltál, csak nem tudtál róla.

Nem lehet kívül lenni.

(szerelemhaiku)
nem mozdul meg semmi állnak a felhők
nem rezdülnek a fák ágai és levelei
pedig fúj a szél

Legenda-változatok – Sulyok Gabriella kiállítása
Műcsarnok, Budapest
2024. március 15. – május 26.
Kurátor: Reischl Szilvia

> Virtuális séta a kiállításon

Sulyok Gabriella – A rajz a lényeghez vezető út