Bizonyos érettség szükségeltetik ahhoz, hogy az ember megértsen egy testes, nehéz vörösbort. Kellő bölcsesség és élettapasztalat nélkül karcos, száraz és fanyar lehet az élmény, amit egy komoly, férfias bor jelenthet. Makacsul hallgat, és nem tárja fel a maga mély mondanivalóját.
Azt hiszem, a bor szeretete bizonyos szempontból olyan, mint az irodalomé. Sok cserfes fehéret, bohókás félédes vöröset és huncut rozét meg kell inni ahhoz, hogy az eltelt idővel és a megtapasztalt borokkal együtt értékelni tudja az ember egy száraz bor tömör, hallgatag és mély gazdagságát. Kellő érettség – hogy úgy mondjam: bölcsülés – nélkül ugyanígy nem tárja fel magát, nem nyílik meg a maga teljességében egy Márai-szöveg sem az olvasónak. Szentkuthy Miklós mondatai pedig elegendő mennyiségű élettapasztalat és olvasmányélmény nélkül talán túlontúl is tömörek és súlyosak. Sűrű és nehéz anyag az övé, mint egy néhány éves barrique cabernet sauvignon.
Talán Krúdy lehet a tokaji aszú vagy a kései szüretelésű sárgamuskotály: egyszerre édes és szomorú, egyszerre komoly és andalító. És ma már Márait is tudom, mert idővel megtapasztaltam: ő leginkább a furmint vagy a szürkebarát.
És menthetetlenül öregszem. És ahogy telik a makacs idő, néha már Szentkuthyt kóstolgatom. Nehéz, sűrű, de gazdag anyaggá érnek össze a mondatai: cabernet sauvignon ő, messze túl a merlot-n. És néha már érzem benne a fekete ribizli és a bogyós gyümölcsök ízeit. Olykor pedig már a cédrus és a dohány is felsejlik benne talán…
Nincs olyan, hogy ne jutna eszembe az olykor kétszázéves dél-portugál paratölgyek pőre szomorúsága, amikor bort bontok éppen, és a parafadugó csak nehezen akarja megadni magát. Makacskodik még, talán ragaszkodna ő is a szőlőből érlelt nedűhöz, vagy csak megszolgálja, amiért készült, és védi, amíg csak bírja az üvegbe zárt kincset, aztán végül enged a dugóhúzó erejének és vele a szomjamnak, és előbb kicsit nyikorogva, majd önmagát végképp megadva, halk pukkanással hagyja el a borosüveg nyakát.
Olyan nagyon szomorú látványt nyújtanak a paratölgyligetek Lisszabontól délre, úton Algarve felé, az autópálya mentén, a dombok oldalában. A törzsük felkopaszítva embermagasságig, vagy talán egy kicsit még föntebb is, amíg a dolgos kéz elér, megfosztva e fákat a kérgüktől. Embermagasságig vöröslik a frissen fosztott paratölgyek pőre törzse, afölött – egy képzeletben egészen pontosan meghúzható vonaltól felfelé – maradt csak meg a szürkésfekete kéreg. Állnak a pőre paratölgyek, egymástól alig ligetes távolban, mégis olyan nagyon egyedül, már-már megalázottan, és Kolontár házai jutnak eszembe róluk, ahol a házfalakon pontosan látszott a vöröslő sávból – igen, minden egyes ház falán, egy magasságig –, hogy meddig is ért a szörnyű, iszapos áradat.
Úgy tartják, hogy egy-egy paratölgy akár kétszázötven évig is elélhet, a törzséről pedig – szigorúan a huszonötödik év után – kilencévente hántható le újra és újra a kéreg. Kilenc hosszú éven át növeszt új kérget a vörös törzsre – mintha csak új hámot növesztene az eleven, nyúzott sebre –, aztán kilencévente újra és újra a saját testéből ad parafát, dugónak.
A parafadugó alatt, az öblös zöld üvegben rejtező, igazi portói pontosan az a bor, amivel egy jó vacsora után olyan átkozottul jól tud esni kiülni a teraszra, ami az óceánra néz, vagy csak az esti városra, magasan a háztetők felett, és rágyújtani, de nem cigarettára persze, hanem egy jó pipára. Mert pipázni szertartást jelent.
Az első pipámat Lisszabonban vettem, egy kézműves, olasz Bartoli-pipát, hozzá Brüsszelben vettem portói vörösborba áztatott, német pipadohányt – és tudtam, hogy, így ez már önmagában is maga az egységes belső piac, a színtiszta, határtalan Európa. Szép, bordós-vöröses pipa az enyém, a cserjés hanga szépen erezett, öreg gyökeréből, talán Toszkána, talán Korzika napsütötte földjéből, gondosan, kézzel faragva. És bár az első pipázástól még szédültem kicsit – emlékszem, lisszaboni este volt, február elején is kora nyári idő, a Praça do Comérción, a szobor talapzatán ültem, és szívtam magamba a mediterrán város és az óceán illatát, és akkor és ott talán nem csak a pipadohány erős füstje szédített, hanem a lisszaboni este is –, de hamar ráéreztem, hogy pipára gyújtani az igazi szertartás, és hogy ehhez képest cigarettázni csak rutin, csak beidegződés, egy automatikusan rögzült mozdulatsor csupán.
Pipázni csak elmélyülten és lassan lehetséges, nem lehet például vezetés közben, sem az utcán rohanva. A pipára gyújtáshoz ugyanis leül és megterít az ember, mintha csak egy jó uzsonnához készülne. Akkurátus mozdulatokkal csippenti fel a dohányt, és tömi a pipába, majd akkurátusan gyújtja meg, apró, óvatos szippantásokkal, és csakis gyufával. A pipázás folyamatos odafigyelést és koncentrációt igényel, elmélyült, lassú és fegyelmezett szippantásokat – nem a cigarettások olykor gyors és ideges mozdulatait –, hogy a dohány mindig éppen úgy és annyira izzék, és éppen olyan hőmérsékletű és intenzitású legyen benne a parázs, amekkora mellett a legszebb aromáit ki tudja adni a pipafüst.
Pipázni a mindennapok ünnepe, a félórás-órás szünet a napban, a lehiggadás, az elemelkedés és a türelem szertartása. A pipafüst egyszerre felemel és kiragad a zaklatott térből és a rohanó időből, lebegtet kissé, miközben mégis kristálytiszta gondolkodásra sarkall. Segít egy darabidőre szünetet tartani és talán megállítani is a múló időt. Segít, hogy a valóság őrült forgatagában megtalálja az ember a maga belső gravitációs alappontját, ahol ha csak egy pipatömésnyi időre is, de meg tud állni, biztosan és két lábbal a földön, és a hétköznapok szédületében is tiszta fejjel tudja látni önmagát és a világot maga körül. Pipázni olyan, mintha csak jógázna az ember – de kétségkívül kényelmesebb.
Kell ez a szertartás, kell a pipázás ünnepélyessége és ez a félórás, meditatív szünet, különösen akkor, amikor nap mint nap folyamatosan lüktet körülötted a város, és amikor folyamatosan szédüli az ember a város ritmusát.
