„Az emberélet útjának felén egy nagy sötétlő erdőbe jutottam.” Dante írja ezt, és szándékosan nem folytatom tovább, mert bennem ezek a sorok, szavak, ezek és csak ennyi zakatol napok óta. Ez is pont elég, hiszen önmagában már itt is virágoznak tovább a kérdések: mi az emberélet, hol a fele? Ki tart pont ott, kinek van még, vagy már messze? Kővári Attilával mi egy generáció vagyunk nagyjából, s mi bizonyára túl vagyunk a felén. De: mi az élet? És mi ez az erdő? Miért sötét? Valóban sötét-e?
Ezen a kiállításon a képek beszélnek, és a képzeletnek ennélfogva határt semmi nem szabhat. Kővári Attila generációjának markáns, egyedi világot teremtő képviselője. Festő, festő és tanár, művésztanár, szokták mondani és írni róla. Ez is, az is, mindkettő, de főképpen festő, kreatív, gondolatokkal és érzésekkel teli, aktív, organikus szemléletű, precíz.
Kővári Attila kiállításának részlete (Debrecen, Új Galéria, 2024)
Arról, hogy Kővári Attila milyen festő, pontosan ezek a képek üzennek. Aki figyelemmel kíséri munkásságát, láthatja, évtizedek óta természetes módon tagolódik korszakokra. Ám minden alkotási periódusában ott vannak ugyanazok az elemek: a kísérletezőkedv, a tökéletességre törekvés (ami nem párosul erőlködéssel, vagy akár olcsó elméleti, illetve technikai megoldásokkal), a színek markáns jelenléte és az egyszerre költői, egyszerre profán és szakrális témák megjelenése.
Nincs értelme arról faggatni egy írót, zenészt, vagy éppen egy festőt, mi a témája. Minden. Minden, ami neki fontos, ami érdekli. Minden, ami az élete, ami azon túl és innen van. Ez néha változhat az évek során, de csak annyira, mint az ember maga. Ismerős az érzés, gondolom, amikor látunk egy gyerekkori fotót valakiről, és megdöbbenünk, tulajdonképpen mennyire keveset változott – valahol ugyanolyan húsz, harminc, ötven vagy hetvenévesen is, mint amikor még az első betűket kanyarította a füzetébe az iskolapadban, hat-hét évesen. Kővári Attila bármelyik korszakában tetten érhető az alkotó egyénisége, az, amilyen volt, amilyen ma, és amilyen holnap lesz. Viszont az is fontos, hogy mindebben nincs helye az önismétlődésnek. Attila változik is. Most is egy új ösvényen jár, egy új úton. De: ő az, aki ott jár, ő az, aki ott lát, érzékel, álmodik, képzel, létrehoz és teremt.
Modern étkészlet klasszikus mintákkal – Kővári Attila kiállításának részlete
„Az emberélet útjának felén egy nagy sötétlő erdőbe jutottam.” Ezzel kezdtem, folytassuk innen. Mi ez az erdő? Hol van ez az erdő? Itt, Debrecenben, ahol ez a galéria is? Vagy talán másik, választott és újabb otthonában, a festői szépségű Hollókő ófalujában? Az ottani kertje végében? És hogy kerül az erdő a képekre? Az erdő, vagy inkább a kert? Közel vannak egymáshoz a kert és az erdő, hasonlítanak is, de egyik is más, a másik is. Szívünkben erdő, körülöttünk kert van. Ott vagyunk abban a kertben. Az a mi világunk, a mi valódi világunk? Azok vagyunk mi, akik ott vagyunk? Mi jut eszünkbe a kertről? Mi jut eszünkbe nekünk, városiaknak? Nekem a varázsló kertje is, ami nem pusztán egy író, Csáth Géza hívószava, hanem egyfajta toposz is, egy állandósult, örök viszonyítási pont. A művészek ugyanis varázslók. Teremtenek: a semmiből valamit. Valamit, ami fontos, nem csupán nekik, hanem másoknak is. Láthatóvá teszik azt, amit ők látnak, megmutatják azt, amit ők tudnak, elénk tárják az álmaikat.
Beteg lelkeknek való füves kertecske: ez a tárlat címe. Balassi Bálinttól kölcsönözte Attila, akit a magyarországi reneszánsz jeles alakjaként szokás emlegetni. Úgy gondolom, egy fontos kapcsolódási pont feltétlenül van a hajdani költő és a jelenkori festő között, és ez a reneszánsz értelmezési tartománya, amiben az újjászületés, a művészeti forradalom lehetősége is tetten érhető. Ha lehetek szubjektív: számomra, a művészet és a képzőművészet iránt érdeklődő kulturális kalandor számára például van jelentősége annak, ha az alkotás több mint egyetlen vizuális ötlet, vagy geg. Nem hátrány, ha egy festő tud rajzolni és festeni. Ha művészként is van fogalma arról, milyen mesterségbeli fogások kellenek ahhoz, hogy a jelenben és a jövőben is életképes és érvényes műveket hozzon létre.
Kővári Attila: Virágmandala
Hogy a lélek beteg, vagy csak fáradt, vagy csak megviselt, mert ez a kor nem kedvez sok mindennek, és hogy a kertnek mi köze a lélekhez, az egy újabb kérdéskör. Ahogy az is, mit keres – és mit talált – Attila a kertben.
„A kozmikus rend kicsinyített mását a kertben találtam meg. Ott festek levelekkel, virágokkal, komponálok bokrokat, fákat, figyelem az anyagok áramlását, a természet körforgását, és hallgatok az elemek jó tanácsaira. Együtt dolgozunk a teremtő erővel, testemen átáramlik a lét finom energiája. A test is egy kert, minden ugyanannak az Egy-nek a szimbóluma. Az atomok kertjében évelő elektronok virágoznak. Molekuláim zen kertjében mohás kovalens kötések között áramlik a csí. Szerveim vertikális sziklakerti örökzöld csakrái körül megcsavarodik a pránikus energia, molyhos madárhúr kezemen megpihen egy bódult káposztalepke.”
Kővári Attila: A szent kert
Ezt mondja a festő, és amit fest, az egy más nyelven ugyanerről beszél. Ugyanerről üzen. Ott vannak a gondolatok a részletekben és ott a nagyobb egészekben. Ott van minden, ami ránk tartozik – amit meg tudunk találni a magunk számára. A festőnek annyi a dolga, hogy elénk tárja a maga valóságát, és felkínálja a lehetőséget arra, hogy legyünk részesei mi is ennek a történetnek.
Ha ez a galéria egy kert, akkor a galérián túli terület az erdő. Kint a vadon, bent a megművelt parcellák. A természet része mind. Mi is azok vagyunk. Késő délután van, talán alkonyat. Talán este lesz hamarosan. Lehunyja sok szemét a ház, lehunyjuk mi is a szemünket. De akkor is ott kavarognak a képek, a színek, a formák. Akkor is itt lehetünk, ebben a kertben, ami ajándék az alkotótól, Kővári Attilától, nekünk. Ajándék, gyógyír a mi beteg, vagy talán csak megfáradt lelkünknek. Köszönet érte!
