1947 májusában – még a kommunista diktatúra beköszönte előtt – Badacsonyban rendezték az írók első dunántúli találkozóját, melyen az akkori nagyok, Tatay Sándor, Takáts Gyula, Csorba Győző, Weöres Sándor, Várkonyi Nándor vettek részt. Elsősorban a kaposvári, pécsi, de fővárosi illetőségű alkotók egyik utolsó nagyobb találkozója volt hivatalosan is. Tatay Sándor hajlékában szó esett a háború utáni irodalmi élet lehetőségeiről, a dunántúli irodalom feladatairól, az írók küldetéséről. Volt ebben egyfajta „balatoni” hang, de a találkozók ilyen formában a későbbiekben nem folytatódtak. Az 1950-es évekre az alkotók szétszéledtek, igyekeztek a túlélésért küzdeni, de sokuknak nagyon nehéz sors jutott. A Balaton viszont megmaradt mint irodalmi és szellemi menedék, mint egy külön világ, ahol részben folytatódhattak a Dunántúli Írótalálkozó alapvetései.
Az 1950-es évek elejére szinte minden magyar költőnek akadt a Balaton mellett egy kis aziluma, menedéke. Illyés Gyula Tihanyban írta meg számos helyi vonatkozású költeményét, de az Egy mondat a zsarnokságról című versét is. Jankovich Ferenc badacsonytördemici szőlőjében időzött sokat, 1954-ben megjelent Szántód partjainál című kötete szintén helyi ihletésű. Képes Géza Szántódon írta 1952-53-ban a Vajúdó világ és a Balatoni dalok című kötetét. Szabó Lőrinc Balatonbogláron kezdett bele A huszonhatodik év szonettjeibe. Szabó Lőrinc járt még Tihanyban (Illyés Gyulánál), Füreden (Lipták Gábornál) és Ábrahámhegyen (Bernáth Aurélnál) is, de sokszor talált megnyugvást Balatonföldvár partjainál.
Takáts Gyula 1953-ban vásárolta meg becehegyi villáját, vagy ahogyan ő nevezte: „remete Gyulának költői ketrecét”. Takáts kötődése a tóhoz korábbra nyúlik, hiszen somogyi alkotóként és fonyódi nyaralótulajdonosként már számos balatoni vonatkozású alkotása volt. A becehegyi magaslat azonban a hegy, a víz és a bor hármasával Takáts Gyula számára írói műhellyé vált, ahol sok-sok költőbarátját vendégül látta. 1981-től Takáts költőtársaival indította el a Fonyódi Helikont, amely több mint húsz éven keresztül fogta össze a dunántúli költőkön kívül a határon túliakat is, a betiltottakat egyaránt. De ezen a vidéken állapodott meg Udvardi Erzsébet, a Balaton festője és Borsos Miklós, a 20. század legnagyobb formátumú magyar szobrászművésze is.
Borsos Miklós munkái
Borsos Miklós (1906–1990) számára hosszú élet – 84 esztendő –, számos díj adatott, de életútja mégis sok-sok nehézséget és küzdelmet rejt. A nagyszebeni születésű, székely családból származó Borsos aranyművesnek és vésnöknek tanult. Az 1924-es sikertelen képzőművészeti főiskolai felvételi után útra kelt – művészi tanulmányútra. Az első állomás Firenze lett, majd következett Dél-Franciaország. Ekkor még a festészetet választotta, s önképzéssel, szorgalommal lépett a következő szintre: az 1930-as évektől a szobrászat lett a nagy szerelme. Kezdte a rézdomborítással, majd folytatta azzal, amiben később professzionálissá vált: a kőszobrokkal, kisplasztikákkal, domborművekkel. Ekkoriban Bécsben és Erdélyben barangolt, és képezte magát.
A második világégést követően életének két fontos magyarországi helyszíne is elpusztult: győri és tihanyi otthona is odaveszett. Felkészült művészként érkezett meg a fővárosba, ahol 1960-ig a Képzőművészeti Főiskola tanáraként bontakozott ki. Tihany továbbra is megmaradt művészi bázisnak. Aztán jött a nagy törés: 1960-ban – minden bizonnyal gyönyörű, az 1956-os forradalom és szabadságharc napjaiban készült, az eseményeket dokumentáló rajzai miatt – eltávolították a Főiskoláról. Nehéz évek voltak ezek. De alkotókedve mégis megmaradt, Európát is újból bejárta, megismerkedett Henry Moore-ral, a modern szobrászat brit képviselőjével. Az 1965-ös tihanyi kiállítás kirobbanó sikere némi változást hozott megítélésében. 1973-ban bekövetkező súlyos szívműtétje után felhagyott a kőszobrászattal, de dolgozott tovább: kisplasztikákat és grafikákat készített.
Borsos Miklós munkái
Életében végigkísérte hű felesége, Kéry Ilona, azaz Buba. Alakja Borsos szinte minden művében visszaköszön. A társé, aki már az 1940-es évektől elkezdte építeni azt a tihanyi kertet, amely később életének fő alkotásává, kultikus és kulturális találkozóhellyé, Borsos műhelyévé vált, s amely botanikai szempontból is említésre méltó. Buba a kertépítés szépségeit, örömeit, nehézségeit, ezáltal Borsos Miklós hátországát is bemutatva, a kiválóan megírt, Kertem című művében adta közre emlékeit.(1) 2002-ben Buba is távozott Borsos Miklós égi műtermébe, hogy ott is megalkothassa égi kertjét. Egykori, tihanyi otthonuknál a bejárati lándzsás vaskaput tartó, két kőpilléren ma is mészkőből faragott kutyák ülnek, talapzatukat Illyés Gyula és Szedő Dénes sorai díszítik.(2)
Borsos Miklós munkái
Borsos Miklós igen sokoldalú alkotónak számít, nemcsak az anyaghasználatot (kő, bazalt, márvány, bronz), hanem a műfajokat tekintve is. A szobrok mellett számos grafikát alkotott, az 1960-as évek mellőzött időszakában könyvillusztrátor lett. Alkotásainak nyelve közös: a természet és az emberek összefonódása, együtthatása jelenik meg műveiben. A zene, az antik témák, a keresztényi hit, a harmónia, a mediterrán hangulat, a mitikus áthallások szintén közös elemek az életműben. S ott van minden művében, azokban is, amelyek nem a Balatonról szólnak, de mindig ott van a pannon táj és a nagy tó vidékének miliője, szele, sugallata, érzete. Munkáit és díjait – Kossuth-, Munkácsy-, Egry József-, Ferenczy Béni-, Magyar Örökség- vagy a rangos Premio Carrara-díj – felsorolni sem könnyű. Műveinek címei ősiek, sokat sejtetők, a képzeletet megindítók, sok-sok alkotása megtalálható a tó mellett is: Álom, Tenger, Lighea, Nő medalionnal, Canticus canticorum, A szent, Tihanyi lánykafej, Angyali híradás, Napbanéző, Primavera, Anyaság, Tihanyi echo, Vénusz születése, Balatoni napfény, Zene, Anya gyerekkel…
S nemcsak lírain szép Borsos-szobrok vannak, hanem lírain szép esszéi is, melyek közül sok szól a tóról. Arról a tóról, amely menedéket jelentett számára akkor is, amikor élni kellett, de igazából nem lehetett élni a diktatúra súlya alatt az élet minden szikráját mégis őrző Magyarországon. Az egyik ilyen kedves vallomását, ars poeticáját – Víz és ég címmel – érdemes idézni balatoni alkotásai vonatkozásában is.
„Fiatal koromban bejártam az olasz és francia tengerpartokat – gyalog. Később Tihanyban valami hasonlót találtam. Kis halászfalu a hegyen, csend és nagy víz. Ebből már ott is, itt is csak a nagy víz maradt meg. A tenger vagy a Balaton varázsa számomra a végtelen tér érzékelése. Mindent teljes egészében láttat: embert, állatot zavartalan tiszta jelenségként érzékelhetünk a nagy vízparton. Ezáltal szinte szimbólummá nőnek az egyébként köznapi dolgok.
Gondoljunk egy madárra, mely átrepül egy ligeten vagy utcán. Nem is vesszük észre. Ugyanezt a Balaton partján, vagy fölött repülve mindenki nemhogy észreveszi, de mint képben gyönyörködhet, mozgásában, útja vonalában; vagyis a zavartalan levegő és vízi térben jelentőssé, jelképpé válik. A hullámzás változatai, hangja, mozgása, a kavicsoknak és egyéb vízi ismeretlenségeknek nem szűnő játéka e tükröződés megejtő szépsége. És sorolhatnám azt az ezernyi jelenséget, amiért öntudatlanul is szeret az ember a nagy víz partján ülni.
Vagy van olyan ember, aki a víznek háttal ült valaha? Nem hiszem. A legszebb parknak, ligetnek is hátat lehet fordítani, de tengernek, Balatonnak nem. Tiszta arccal tekint az emberre a víztükör és az égbolt is. A hajnal szépségétől a déli fehér fényeken át, a naplemente utáni zöld égtől az éjszaka fekete kárpitjáig ott ülhet az ember, egy hatalmas varázslat részévé válva. Húsz éve itt fogantak, készültek szobraim. A portrék költőinkről, a Pásztor, a telt Démeter asszony, a csillagnéző, a napok az érmek hátlapjain; az örök probléma változatai – ég és víz, ég és föld találkozásában az emberi alak létezése, értelme. S mi alkalmasabb a meditációra, mint a nagy vízpart? A nagyvárosokból mindenütt a világon megindult a művészek özönlése vidékre. Tengerpartra, ahol van. Balaton-partra, ahol van.”(3)
Hivatkozások
1 B. Kéry Ilona: Kertem. Budapest, Szépirodalmi, 1979.
2 Uo. 118. oldal.
3 Borsos Miklós: Víz és ég. Jelenkor, 1964. júl. 01. 581.
