Szélcsend van. Néhol ugyan celofánfelhők takarják az eget, de veszettül tűz a nap. Néhány nádcukorvitorla vesztegel a türkizkék vízen, kabóca-fehérzaj hallatszik az élénkzöld tobozok közül, félsátrak sovány árnyéka alatt ejtőzik több tucat jóllakott pocak. Pasztell színekben úszik a Balatoni Limnológiai Kutatóintézet tihanyi épületegyütteséhez tartozó álmos partszakasz, ahol két lehunyt szemű, szürke kőalak vonja magára a tekintetet.
Schaár Erzsébet Tudósok című szobra 1970-ben került ide, és az intézményben zajló nemzetközi növényevolúciós konferencia keretében Szentágothai János avatta fel.
A terebélyes mocsárciprusok között megbújó kétalakos kompozíció duplán keretezett. A két egymás mögé helyezett kapu architrávja a szűkebb, a felhők pettyezte ég, a szobor mögött elterülő hatalmas víztömeg, és a vele szemközt található neoreneszánsz épülettömbök a tágabb határait jelölik. A Tudósok a tájba simul. A művész eleve a budafoki kertjében készítette el a műterme helyett, hogy próbára tegye a fehér mészkő és a zöld levelek közti összhatást.
Schaár a hatvanas évektől fogva a figurák és a keretek, az alak és az architektúra viszonyára fókuszált. De akkor hogy jön a képbe a natúra? Azon a júliusi kánikulanapon, amikor először láttam élőben a Tudósokat, az volt a benyomásom, hogy ez az egyszerre archaikus és modern térplasztika szelíden csitítja le maga körül a teret, miközben a művet körülölelő természet soha meg nem unható foglalatot ad neki. Így aztán olyanformán áll fenn a Tudósok és az azt övező táj között a rész-egész kapcsolat, ahogy a természet titkait megfejteni igyekvő kutatónak és az általa megfigyelt élővilágnak is metonimikus egymással a viszonya.
Nézzük előbb az alakokat. Mozdíthatatlanok, rendíthetetlenek, mégsem súlyosak. Pedig egy-egy alig megmunkált, nehéz kőtömb adja a testüket. A szögletes lapok keskeny oldalainak faragásaiba nem nehéz belelátni a bárányfelhők fodrait vagy az öböl hullámait. A síremlékek fedőlapjaihoz hasonló holt anyagba mégis inkább a gyengéd öntvénykezek simogatnak életet, a koncentrált, nyugodt maszkarcok pedig személyiséggel ruházzák fel a két figurát. A fej és a kezek. Schaár nem hivalkodón vagy eltúlozva mutatja meg ezeket e részleteket, hanem megtartja a természetes testarányokat.
Mintha a környezet rezdüléseit hallgatnák a csukott szemű, harmonikus alakok és oly mértékben sikerül ráhangolódniuk, hogy a vén lombok bölcsessége járja őket át és mindkettőjüket tisztára mossa a sztoikus víztükör. Törékeny hídfők, sztélék, oszlopok. A tájidegen emberi jelhagyás hivalkodó nyomainál jobban hasonlítanak a mocsárciprus nyújtózkodó léggyökereire. A természet, az alkotó és az idő együttműködésének köszönhetően itt-ott moha nőtte be az arcukat és a vállukat. A növénytakaró rájuk építkezett.
Ahogy jól látszik Berényi Zsuzsa fotóin is, a kapuzat visszhangozza a figurák arányait, mintha csak azt erősítené meg a két keret, hogy Schaár Erzsébet a térrel nem csupán mértani, de emberi viszonylatokat is kifejez. A Tudósokban az a legkülönlegesebb, hogy voltaképpen a tihanyi levegő szervezi ezt a teret. Így viharban vagy hóesésben, pitymallatkor és naplementekor különböző arcait mutatja a szobor. Mely egyszerre időtlen és próteuszi.
„A táj szépsége, a dús vegetáció, a víz ezüstös vagy kékes tükröződése fontos tartozékai az én térplasztikáimnak” ‒ mondta a Képes Újságnak 1970 augusztusában Schaár Erzsébet. „Minden oldalról jól láthatók, örökké változók, mindig mások: a levegő hőfoka, az évszakok, a fák, a víz változása mindig más és más környezetet varázsolnak szobraim köré és más karaktert adnak nekik…”
Berényi Zsuzsa fényképei kirajzolják a Tudósok nyári arcéleit és szóra bírják a szoborcsoport sejtelmes, hallgatag hőseit. Kíváncsian, jó ízléssel tárják elénk tárgyukat, és bár fotóesszéként, vagyis elidőzve, újra meg újra átlapozva a legbeszédesebb a sorozat, pár szóban kiemelném a képek közül a két kedvencemet.
Az egyik az a frontális közeli, amin a képmező alsó felét az időjárás viszontagságainak kitett kőtömbtest tölti ki, felül viszont a horizont éteri messzesége és a gondolataiba merülő arc nyitják meg a teret. Így ez az érzékeny portré az anyag mulandóságát és a szobor transzcendens mélységét egyaránt érzékelteti.
A másik favoritom a vendégház erkélyéről készülhetett. Göndör lombokat látni a képen, a pázsiton elterülő bágyadt árnyakat és persze a Tudósokat. A kompozíció középpontjába azonban az a két könnyűfémvázas napozószék került, amiket a térplasztikához közel, a vízpart felé vezető, betonkockákból épült gyalogúton hagyott valaki. Mintha a két szoboralaknak készítették volna őket oda.
Zárásul megidéznék egy régebbi fotót. Sziklás Mária készítette Schaár Erzsébetről 1965 novemberében. A műtermében megörökített szobrász szinte beolvad az alkotásai közé, eggyé válik velük, a plasztikákat őrző polcok pedig a Schaár-szobrok foglalataihoz hasonlóan keretezik a különös teret. Schaár Erzsébet mintha modellt állna ezen a képen a tihanyi Tudósok-szoborcsoport figuráihoz. Fegyelmezett, koncentrált, eltökélt és alázatos. Ám a kutató mellett eszünkbe juthat róla a művész archetípusa is, aki nemcsak vizsgálja a világot, de alakítja, formálja, teremti is.