Nyolc-tíz éves lehettem, Siófok neve rémlik, és egy sokemeletes szálloda terasza. Narancsdzsúzt kortyoltam, nem bambit, nem limonádét, s ezt roppant különlegesnek gondoltam, kiváltságosnak magamat. Ráadásul megakadt a szemem egy velem egyidősnek látszó lányon, az övé rajtam, hosszasan ragaszkodott egymáshoz tekintetünk. Amúgy a déli part idegen maradt, északról figyelve csak viharjelzők villogása, az esti fények lettek ismerősek, akkor jártam ott, ha átvitt a hajó Fonyódra, vagy amikor az Adria felé vonatoztam, s kémleltem az állomásokat, az olykor-olykor felbukkanó vizet.

Először bizonyára azon a nyáron utaztam Almádiba, amikor már nem éltek nagyszüleim, elmaradt a szokásos egy hónap időzés Beregszászban. Apám a győri autójavító vállalatnál dolgozott, több éven keresztül onnan kapott szakszervezeti beutalót. Családi háznál volt a szállásunk, ott láttam életem első fürdőszobáját, rettentően tetszett, hogy kékre festették a falait. (Otthon tizenhárom évesen akkor fürödtem először kádban, amikor apám hosszú utánajárás után kiküzdötte a tanácsi lakást.) Reggelente nővéremmel siettünk a strandra, hogy árnyékos helyet foglaljunk egy fűzfa alatt, de úgy is pirosra sült a bőröm. Tizenhárom éves koromból emlékezetes maradt az Illés-koncert, az egyik kedvencem, a Ne gondold című szám. Tört magyarsággal Brachfeld Siegfried konferált, mint ifjú tehetséget mutatta be Máté Pétert. A következő évben a legvagányabb osztálytársnőmmel – aki kedveskedve Lacikának szólított – birkóztunk a vízben, egyre erotikusabb hevességgel, ámulhattam a bikini felsőből előtűnő kicsiny halmon, a halvány mellbimbón. Újdonság volt, hogy étteremben ebédeltünk – Győrben csak egyszer, a Rábához közeli Harcsában, zónapörköltet –, hogy udvarias, fehér kabátos pincér szolgálta fel az ételt, akinek autószerelő apám nagyvonalúan mindig adott borravalót.

Tizenhét évesen, ha az ember szülei elutaztak, és kalandra vágyott, akkor rábeszélte barátját, hogy vonatozzanak el a Balatonhoz. Estefelé, egy étteremben üldögélve, hosszú barna hajú lányra lettem figyelmes, szeme novellát ígért. Rendszerint hideg szépségről szoktak írni, hát az ő szépsége forró volt. Mintha régóta ismernénk egymást – ő odahagyva társaságát, én a barátomat – egyszer csak az utcán találtuk magunkat, meghitt közelségben. Kiderült, lengyel, így szükség volt a közvetítő nyelvre, az oroszra, engem is meglepett, hogyan tört fel holtnak vélt, csekélyke tudásom. Persze nem a társalgásra koncentráltunk, egy romos ház elhagyatott sötétségében megbújva, nyelvünk némán szólt, kezünk egyre leleményesebben kereste az érzékeny pontokat. Amikor elváltunk, a lány cinkos mosollyal súgta: „te nagyon szereted a lányokat”.

Tíz év múlva, lassacskán otthonosan létezve a magyar irodalomban, gyakran hallottam anekdotákat a szigligeti alkotóház történelméből, így aztán nem csoda, hogy vágyakoztam megélni hangulatát, sétálni a legendás parkban, látni Nagy László pegazusát a 17-es szobában. Az első alkalommal a társalgóban Nemes Nagy Ágnes és Lengyel Balázs vezényelte az éjszakába nyúló szellemi játékot, valamely összetett szót kellett kigondolni, és a soros játékos, visszatérve a társaságba, kérdezgette: hogy tetszik elölről, hogy tetszik hátulról, s nekünk a lehető legtávolabbi asszociációt kellett mondani. A „kínpad” is feladvány lett, mire én az első tagra azt mondtam: „szerelmi”. „De szép”, kiáltott fel Ágnes. Néhány év elteltével párszor buszra szállt a család, hogy Dani és Gergő fiammal lelkesen csatlakozzunk a fociőrültekhez. Módos Péter volt köztünk a profi, Gergő még csak úton volt afelé. Egyszer nagy előnnyel, magabiztosan vezettem a labdát, mire Péter hátulról, egy határozott becsúszással, simán leszerelt. Nagy küzdőnek bizonyult Bacsó Béla, Csordás Gábor és Vekerdy Tamás. Kirándultunk a várhoz, a kápolnához, megcsodáltuk a Királyasszony szoknyáját, és a balatoni fürdőzések sem maradtak el, megtörtént, hogy a derékig érő vízben Danival hosszú percekig fejelgettük egymásnak a labdát, s nem esett le, Gergő pedig, erről egy fotó tanúskodik, a kajakozásban is ügyesnek bizonyult. Fiaimmal, Deák Lacival és Peti fiával hatalmas homokvárat építettünk, tornyokkal, alagutakkal. Esténként a teraszról néztük a györöki hegyek mögött eltűnő napot, Orbán Ottóék, Parancs Jánosék és mások társaságában. Egyetlen alkalommal utaztam egyedül Szigligetre, szerencsém volt, minden nap együtt ebédelhettem Kertész Imrével, és természetesen könyvekről beszélgettünk. A vacsora után néhányan körbeültük, mint bölcs tanítót hallgattuk Szepes Máriát.

Füred visszatérően kedves úti célom, Jókai és a kiállítások, no meg a Bagaméri fenséges fagylaltjai miatt is. Sára unokám még kicsi volt, amikor megtettük vele az általam szakrálisnak is érzett hajóutat Tihanyba. Egy másik év szeptemberében, nagy kerülővel, elindultunk a Koloska völgybe, de nem találtuk a nevezetes „heroikus hársat”, amiről Hamvas Bélánál olvastam, és láttam Szamódy Zsolt fotóján, így már csak emiatt is vissza kell térnem Füredre. Pár éve a kilátás miatt kerestem szállást Györökön, és meglepetésünkre olyan panzióba érkeztünk, ahol a szobákban, a folyosókon, remek kortárs képzőművészek munkái láthatók. Azóta többször is megcsodálhattam Krajcsovics Éva, Kovács Péter, Kárpáti Tamás, Konok Tamás, Orosz István, Bács Emese és mások munkáit. Az egyik évben, már Misi unokámmal kiegészülve, az egész család figyelhette a világ egyik legvarázslatosabb látványát, a Szép kilátótól a szelíd tanúhegyek felé, beazonosítva, melyik a Badacsony, a Szent György-hegy, a Csobánc, a Gulács, a Tátika. Egészségem védelmezőjétől, akit a köznyelven háziorvosnak hívnak, s aki Györökön született, megtudtam, merre volt Bertha Bulcsú író szülőháza, hogy a falu temetőjében nyugszik a színész Raksányi Gellért.

A biciklizések a Balaton partján sem maradhattak el. Gyakorta eszembe jutott a „Szerelmes biciklisták”, Bacsó Péter korai filmje, az egyik főszereplővel, Uri Istvánnal többször beszélgettünk, amikor a győri színházban játszott. Feleségemmel tekertünk Füredről Tihanyba és Csopakra, Györökről Szigligetre és Keszthelyig. Keszthelyre vonattal is mentünk, a gimnáziumnál Ágh Istvánra gondolva, aki ott volt diák, s álmában bizonyára gyakorta megjelent az iszkázi kút mellett terebélyesedő körtefa. Egyszer a kastélyban láthattam Van Gogh mezőn dolgozó parasztokat ábrázoló, finom grafikáit, egy másik alkalommal, barátokkal elzarándokoltunk Goldmark Károly szülőházához, aki a család szegénysége miatt – húsz testvére volt – csak későn tanult meg írni, tizenegy évesen még libapásztorkodással segítette szüleit. Csupa küzdelem volt zenei pályája, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc idején Győrben is dolgozott színházi zenészként, az 1850-es években budai kiskocsmákban hegedülve egészítette ki csekélyke jövedelmét. Az 1867 és 1872 között komponált Sába királynője című operája a század egyik legnépszerűbb műve lett.

Olykor támad egy ötletem – a feleségem mindig támogatja –, hova kiránduljunk másnap. Így szálltunk buszra, hogy sétáljunk, nézelődjünk Füreden. Szentkirályszabadjára érve Radnótira gondoltam – „Mellézuhantam, átfordult a teste…” –, akit krisztusi sorsával együtt szépségimádóként tartok számon, az ő verseire is érvényes Susan Sontag gondolata: „A szépségtől eltérően, mely gyakran törékeny és tünékeny, a széptől való meghatódás képessége megdöbbentően életerős, még a legnehezebb körülmények között is megmarad. Még a háború, még a biztos halál közelsége sem irtja ki.” Szentkirályszabadját elhagyta a busz, s ahogy eddig még soha, megpillantottam a tó fényeit, töredékesen, ahogyan korábban Almádiból, Füredről, Tihanyból, Györökről. Kétszer viszont teljes egészében láthattam a Balatont, hazafelé repülve Bolognából, ahol feleségemmel bolyongtunk az árkádok alatt, eljutva Morandi műtermébe is, másodszor pedig Milánóból érkezve, ahova születésnapi ajándékul vittek el fiaim, s állhattam Mantegna kivételes Krisztus-ábrázolása előtt. A repülőgép ablakából nézelődve, a jól ismert félszigettől kiindulva próbáltam tájékozódni, merre találom emlékeim helyszíneit, fejemet hova hajtottam álomra egy vasútállomáson, vidáman hol szüreteltem, merre bicikliztem záporban, melyik borospincénél kortyolgattam a szürkebarátot és a kéknyelűt, és amint eljutottam Szigligetig, akárha megcsillant volna a hajdani homokvár.