Be kell vallanom, annyira nehéz teherként nyomasztott a „Csak a legjobbak” kifejezés, amely a Vajdahunyad Kortárs kiállítássorozat immár bejáratott hívószava, irodalmi szókapcsolattal élve, epitheton ornans-a, állandó – mondhatni – eposzi jelzője, hogy az írás előtt valósággal lebénultam a tudattól, itt valami olyasmit kell teljesítenem, aminek, nincs mese, a legjobbnak kell lennie önmagamhoz és másokhoz képest is. Annyi bizonyos, elkezdem a munkát itthon, de hogy estére vállalható lesz-e, amit fogalmaztam, azt csak a Szentlélek hét galambja, a bölcsesség házának hét oszlopa tudja majd garantálni – gondoltam magamban.
Aztán eszembe jutott egy napokban álmodott álmom: gyermek- és kamaszkorom színterén járok, az egykori Dimitrov (ma Máriaremetei) úton, éjszaka. Körülöttem karnyújtásnyira ragyognak a csillagok. Aztán hirtelen vak sötétté válik minden, de úgy, hogy szinte beleragadok a félelmetes szellemek által uralt kárhozati szuroklétbe… Feleségem figyelmező karja ráz ki a jajgató álom feneketlen zsákjából ágyam felszínére.
Baksai József: Függöny, 2021 | Baksai József: Hírnök, 2005
Lelki erősítőként fel kell lapozzam Szent Pálnak a Korinthusiaknak írt első leveléből A Szentlélek kegyelmi adományairól fogalmazott 12. versét: „Nem akarom, testvérek, hogy a lelki adományokat illetően tudatlanok maradjatok. Emlékeztek, hogy amikor még pogányok voltatok, hogyan hajszoltak benneteket ellenkezést nem tűrve a néma bálványok elé. Ezért értésetekre adom, hogy aki Isten Lelke által szól, az egy sem mondja: »Átkozott legyen Jézus.« De azt sem mondhatja senki: »Jézus az Úr«, csak a Szentlélek által. A lelki adományok ugyan különfélék, a Lélek azonban ugyanaz. A szolgálatok is különfélék, de az Úr ugyanaz. Sokfélék a jelek is, de Isten, aki mindenben mindent véghezvisz, ugyanaz. A Lélek megnyilvánulásait mindenki azért kapja, hogy használjon vele. Az egyik ugyanis a bölcsesség ajándékát kapja a Lélektől, a másik a tudás adományát ugyanattól a Lélektől, a harmadik a hitet kapja ugyanabban a Lélekben vagy pedig a gyógyítás adományát szintén ugyanabban a Lélekben. Van, aki csodatevő hatalmat kap, van, akinek a prófétálásnak vagy a szellemek elbírálásának képessége jut osztályrészül. Más különféle nyelveket vagy pedig a nyelvek értelmezését nyeri el ajándékul. Mindezt azonban egy és ugyanaz a Lélek műveli, tetszése szerint osztva kinek-kinek.” (12, 1–11)
Gvárdián Ferenc: In memoriam Kovács László I., 2011 (részlet) | Gvárdián Ferenc: Fiatal Bartók Béla (Gyűjtőúton), 2022 (részlet)
Ezek után pedig – e kiállítás Klacsmann Péter által nyilvánvalóvá tett tökéletes párosát, egymást kiegészítő szellemi, gondolati és formai komplementerét látva – eszembe jut, hogy a budaörsi Zichy majorban 2015-től Gvárdián Ferenc és általam évenként szervezett-rendezett Ars Sacra tárlatsorozatra vajon eddig miért nem hívtuk meg Baksai Józsefet, aki valószínűleg szívesen elfogadta volna felkérésünket. E rendezvénysorozatunk főcímének ötletadó gazdája (s egyben egyik majdnem mindig visszatérő résztvevője) az a boldogemlékezetű Olescher Tamás festőművész volt, aki egykor a Vízivárosi Galériát igazgatta, irányította. Tudniillik a „Közeledjetek…” hívószó Szent Jakab apostol leveléből (4,8) az ő javaslatára vétetett és tétetett meghívóinkra: „Közeledjek az Istenhez, s majd ő is közeledik hozzátok. Mossátok tisztára kezeteket, bűnösök, és tisztítsátok meg szíveteket, megosztott lelkűek.”
Ezekre a tényekre és fogalmakra az itt látott művek szakrális auráinak és transzcendensbe forduló átjárásainak okán merek hivatkozni. Mert itt minden szobor és festmény azt sugallja, hogy bennünk kódolt hiányérzetként lakik az Isten. Az agysejtjeinkbe programozva, szívünk ritmusába ültetve, álmaink titokvilágából felderengve, lélektudatunk kapszuláiba rejtve, lélekformáink dúcaiba öltöztetve, jelképeink motivációiból figyelmeztetve, a „miért vagyunk a világon” mindenkit elérő, soha le nem tagadható kérdésébe foglalva, boldogságkereséseink mindent átkarolni igyekvő mozdulatai által mérve, barátságaink vérszerződéseibe zárva, szerelemérzéseink égvízébe oldva, ragaszkodásaink dogmáihoz kötve, a szépségről alkotott fogalmainkba oltva, az emberi durvaságok, gonoszságok és fájdalmak elől menekülve csírázódik bennünk az öröklét Istenének zsigeri szellemmagja.
Baksai József: Újrakezdés, 2021 | Baksai József: Szent Kristóf, 2021
És ez a szellemmag: az isteni rész mibennünk; a visszavonhatatlan eszközlehetőség önnön színeváltozásunk (kicsinyke, legalább szándékában beteljesíthető) beteljesítésére. Akkor is, ha már nem lesz kultúra, és akkor is, ha már csak egyetlenegy ember fog farkasszemet nézni a halállal. Bár élhetünk az egymást felemésztő és önmagunkat elpusztító, felfaló eszmegyakorlatok bármelyikével, vagy létrontásaink által végleg kihátrálhatunk az üdvösség és az örömhír egyetemességéből a negatív létbe, a bennünk élő lelki örökrész felett semmi hatalmunk nincsen. Mert az nem a mi tulajdonunk, csak segédeszközünk az öröklét felismerésére.
A szent művészet fogalmának tehát létezik egy szűkítettebb és egy tágabb értelemben használt, általánosító megközelítése. Ez a szűkítés vonatkozhat a saját kultúrkörünkből eredeztethető keresztény művészetre, és tágítva, úgy általában véve minden más ilyen típusú isten- és transzcendenciakereső törekvésre. Az itt kiállító művészek – a cselekvő vallásosságon innen és/vagy túl – meggyőződéses emberek, olyan alkotók, akik hisznek abban, hogy a művészet valamiképpen mégiscsak szent dolog, tiszteletet ébresztő és érdemlő tevékenység, s hogy az egyén a kanonizált és liturgikus vallási kereteken kívül is képes a maga erejéből tanúságot tenni a lélekről, a szellemiről, transzcendensről, a világot mozgató erőkről, misztikáról és Istenről. Hisznek abban (Burckhardt szavaival élve), hogy „egyedül a mintákat továbbadó és a megformálás szabályait előíró hagyomány az, amely a formák szellemi hitelességét garantálja. Benne rejlik az a titokzatos erő, mely képes egy egész kultúrát áthatni”, világképnek tekinteni.
Gvárdián Ferenc: Ülő Jézus II., 2013 | Gvárdián Ferenc: Hommage à Feofan Grek (Istenanya), 2018
Gvárdián Ferenc szobrászember – ez a mély értelmű, éthoszi titulus (nem véletlenül!) valahogy ráragadt az idők során – egy helyütt így nyilatkozott magáról: „Vonzódom az ősi kultúrákhoz. Alkotásaikban harmonikus együttlétben él a kozmikus világ, az istenség és az ember. A transzcendens felé megyek, a természetfeletti felé. Készítek portrékat példaképekről. Például Rembrandt, Egry, Pilinszky, Kovács László barátom emlékére.” Máskor, másutt nyíltan azt vallja: „A transzcendenst kutatom, nemcsak témában, hanem megjelenésben, hatásban is, hogy legyen valami kapocs az Istennel, de nem egyházi művészet az, amit csinálok, noha voltaképpen vallásos vagyok, katolikus”.
Gvárdián Ferenc: Hommage à Matthias Grünewald, 2019
Az ő lelki-szellemi tartózkodási területe – talán kijelenthetjük, emelkedésútja – a prehistorikus, a kereszténység előtti antik és pogány kultúrák formabontó, átszemélyesített, szerzői mítoszain, anyagain, technikáin, valamint szimbólumain keresztül a keresztény misztikáig vezet. Ám közben magába olvaszt minden olyan, számára valamilyen megkérdőjelezhetetlen oknál fogva jelentőségteljessé váló egyetemes művészettörténeti és személyes (mondjuk ki, egyszeri és megismételhetetlen) művészi vívmányt, tartalmat, tapasztalatot, illetve törekvést, amely a láthatón túli világ megfogalmazására, megjelenítésére törekszik.
Gvárdián Ferenc: In memoriam Egry József II., 2012
Ezen a tárlaton csak terrakotta szobraiból láthatunk egy tizennégy darabos válogatást a mind tematikailag, technikailag, anyaghasználatában, formaképzésében megdöbbentően markáns és változatos életműből, amelynek egyik első darabja a Pompeii kutya című, 2007-ből való. Ez a mű még egyértelműen kötődik Gvárdiánnak a pogány és antik időket idéző, ám a jelenkorunk disztópikus esélyeit is jelképező, latolgató szobrainak formavilágához.
A többi plasztika inkább az hommage műfajába sorolható, amikor is a művész egy-egy keresztény alkotó vagy emblematikus mű, illetve néhány, az ő értékrendjében a legmagasabb polcra helyezendő karizmatikus festő, szobrász és zeneszerző előtt tiszteleg. Ezen a kiállításon csak Matthias Grünewald, Feofan Grek, Egry József, Gulácsy Lajos, Vajda Lajos, Kovács László, Michelangelo, valamint Bartók Béla nevével találkozhatunk, ám Gvárdián repertoárja ennél sokkal szélesebb. Macskás cigány embere ugyanolyan „lelki szegény”, mint a felsorakoztatott művészek bármelyike. Nincs különbség közöttük…
Gvárdián Ferenc: Macskás ember, 2014
Baksai József festőművész – bár az ő neve után is nyugodtan odatehetnénk az éthoszi mélységű festőember titulust, olyannyira lényegi merítésű és természetű alkotóegzisztenciája – itt kiállított tíz olajképében, akárcsak a teljes életművében, együtt, összecsúszva rezeg a szent és a profán, az ördögi és az angyali, a pogány és a keresztény mitológia, az antik és a modern világ minden szépsége és rútsága, szentségessége és világiassága, bűne és erénye, pokla és tisztítótüze, kárhozata és üdve, gyarlósága és emelkedettsége.
Baksai József: Törött szárnyak 2021 | Baksai József: Néma szárny, 2021
Az ő egyik legfőbb eljárási módja, amint ezt a legértőbb monográfusától, Szeifert Judittól tudjuk, a dualitásban, vagyis az ellentétek ütköztetésében mutatkozik meg. Ám a neves és kiváló művészettörténész azt is megállapítja, hogy Baksai egy úgynevezett „komplementer-asszociációs módszert alkalmazva, ezekkel az abszurd társításokkal irányítja rá figyelmünket a valóságos problémákra, világunk torzulásaira, a létező veszélyekre”. Tudniillik képzettársításos módszerének „lényege a hiány, a meg nem lévő megidézése, annak kiegészítő párja által”. Tehát a művész visszatérő módon egy-egy fogalom kontraszt-párjának valóságos vagy odaképzeltetett asszociációjával igyekszik felébreszteni, serkenteni a valódi tartalmak befogadását. „A vita activa [tevékeny élet] és a vita contemplativa [szemlélődő élet] mellett a fény és a sötétség, a kint és a bent, a tűz és a víz, a levegő és a föld, a lélek és a test jelentik ezeket a közös tőről fakadó, egymás pandanjainak, ellentéteinek tűnő, de egymás nélkül nem értelmezhető, létezni képtelen, szervesen összefüggő relációkat” – ahogy Szeifert írja.
Baksai József: Mulandóság, 2023
Nem tudom, hogy Baksai József keresztény-e vagy sem, gyakorolja-e vagy nem a vallását, de művészete szempontjából nézve ez nem is lehet releváns, perdöntő kérdés, hiszen folyton-folyvást az emberi létezés lényegi problémái izgatják őt: az élet és a halál eszkatologikus viszonya a transzcendenssel; a túlvilággal való érintkezés lehetősége; a látható és a láthatatlan összefüggése, az érzéki és az érzékelhetetlen titokzatos egymásrautaltsága.
Milyen érdekes és mennyire tanulságos, hogy valójában mindkét művész a felfokozott, tapinthatóan érzéki anyagszerűségen keresztül a láthatatlan kutatója és megjelenítője. Baksai József tisztán olajfestékből képzett, síkból kiemelkedő relieffestményeket, rusztikus festmény-plasztikákat, plasztikus festményeket hizlal és formáz, Gvárdián Ferenc pedig gyakran ültet át két dimenzióban létező festményeket, illetve fotókat háromdimenziós samottos agyagásvány-plasztikákba. A festőnél a színes és vastag, rücskös olaj-pigmentekben, a szobrásznál a terrakotta szemcsés felületet adó tömegében és matériájában szólal meg „az anyag szíve” (Teilhard de Chardin kifejezésével élve).
Végezetül ismét Szent Pált kell idézzem: „Csak ne a láthatóra, hanem a láthatatlanra fordítsuk figyelmünket. Mert a látható mulandó, a láthatatlan azonban örök. Tudjuk ugyanis, hogyha földi sátrunk összedől, Istentől kapunk lakást: örök otthont a mennyben, amelyet nem emberi kéz épített.” (2 Kor 4, 18-19)
Minkét alkotó ezzel a fegyelemmel, ezzel az irányultsággal, ezzel a céltételezéssel alkotja roppantul érzéki, átszellemült és átszellemített, katartikus műveit.
