A hely kiváltságos státuszát már a kapunál érezni lehet, a belépéshez „Áthaladási engedély” szükséges. Sietős áthaladásra jogosít egy demarkációs területen, a nyaralás tarka senkiföldjén át, majd tovább, ahova érkezni akarsz; két keréknyom, földes út. Mintha csak oda-út lenne, szemből semmi forgalom. A nyomok között a nyári melegben sárguló, ritkás fű, jobbra erdő, bozót, balra nádas, víz…, a Balaton.
Ország László: Tihany (hullám) 3, 4
Az út végén horgásztanya; megérkezés. A ház földszintje egy nagyobb szoba, benne 5-5 ágy két sorban, szorosan egymás mellett, más bútor nincs is. Déli irányban egy ablak, sötétzöldre festett spalettával. Az ajtót mindig zárva kell tartani – mondja Zsóka néni, a gondnok (neki másutt van szállása), hogy semmi lábas vagy lábatlan jószág (ezekből sok van errefelé) ne osonhasson be a házba. A csupasz belső mintha csak azt mondaná, hogy itt nem tartózkodni kell, a szoba arra való, hogy az éjszaka, a zárt spaletta sötétjében – csak mintegy tapogatózva – keressen ágyat magának az ember, ha éppen aludni akar… Az élet odakint zajlik, és másként, mint a sorompó túloldalán… Aludni térsz a zárt ablak mögötti fénytelen világba, az álmok ébrenlétben születnek.
Ország László: Tihany (hej, halászok) 1, 2, 3
Egyszer már megírtam ezt a történetet, az eseményeket, amelyeknek a felszínén nem történt „semmi” rendkívüli, de a felszín alatt ezernyi fekete árnyalat idézett meg egy rejtőzködő világot, és a legmélyén végül is ott a találkozás… önmagad vendége vagy.
„Egyedül maradsz a stégen… a zajok helyét a csend hangjai veszik át. A túlsó partot már csak Szántód halvány fényei jelzik, mint megkésett hajók távolodó, fakuló világítása. Sűrűsödő sötét… távolodik a part is, aztán már el is tűnik… a tó tengerré válik… partnélküli óceánná… A stégen diszkréten világít a lámpa, láthatóvá tesz és kiszolgáltatottá… Érzed, hatalmába kerít ez az óceáni tó, nem vagy számára fontos, talán elfogad, talán észre sem vesz. Hallgatod, most magának beszél, meg a szélnek, a rejtélyes mélyén bolyongó áramlatoknak, az ismeretlennek; monoton, közönyös hangjában időtlen tapasztalás és harmónia… A felerősödő szél hullámokat támaszt, gyűrődik a fekete felszín, a hullámok taraja néha megcsillan a lámpa elvesző fénykörében; eltűnnek aztán, csendesednek a nádas fénytelen sötétjében… már csak benned gördülnek tovább, feketén… kitörölhetetlenül…”
Ország László: Tihany (éjszakai halászat) 1, 2
Olyan képtárgyakkal kísérletezem, amelyekben ütközik a természeti környezetből vett inspiráció a mesterségesen kreált létezéssel, a sorompó két oldalán érzékelhető, tapasztalható más-más világ; az egyikben a törvény, a másikban „csak” a szabály.
Létrehozni valamit, amelyhez nem a speciálisan képkészítésre kifejlesztett anyagokat (többnyire művészellátóból beszerezhetők), hanem a „másravaló”, a mindennapok gyakorlatias felhasználásra létrehozott anyagokat (műszaki, mezőgazdasági boltok termékeiből választott) használom.
Ország László: Tihany után
Hordozóként bádoglemez, rajta különböző műanyagok: főként fekete mezőgazdasági fólia, aztán zacskók, szatyrok, egyéb műanyag tárgyak és a kevés felhasznált festék is ipari. A műanyag korunk emblematikus anyaga, „örökkévalónak” készül, alakítható, önkényes, tartóssága romlandóságában rejlik.
Ország László: Tihany után (részlet)
A lemezre rétegekben, meggyűrve, hullámzásra utaló rendben helyezem az anyagot, alulról hevítem a lemezt, a fólia ráolvad, alakul és alakítható, változik, mint a hullámzás, aztán megmerevedik, pillanatkép, de nem egy hullám pillanatképe, hanem a hullámzás maga, a sok pillanat együttállása, a természeti rend mesterséges ritmusa; vízre utal a tűz, a fény a fénytelenségre.
Ország László: Tihany után (részlet)
Nincs állandó nézete, a megvilágításnak, a nézőpontnak kiszolgáltatott. A megőrizni akarás szándéka és a megőrizhetőség lehetetlensége…
…most már sok évvel „tihany” után… nem jártam ott… lehet, hogy nincs már „Áthaladási engedély” sem… bár a sorompó még biztosan teszi a dolgát…
Nagyatád, 2024. június 27.
