Géczi János képzőművész, költő, író, művelődéstörténész, egyetemi tanár dekollázsaiból Feltakarás címmel nyílt október 6-ig látható kiállítás a Műcsarnokban. 2023 tavaszán Veszprémben, a Művészetek Házában, a Dubniczay-palotában rendeztek igényes válogatást Immu Pets címmel tépett plakátokból komponált, texturális műalkotásaiból. A monografikus igényű, több szerzős, gondosan kivitelezett katalógus végre egyenrangúvá teszi a képzőművész alkotót a József Attila-díjas irodalmi és az MTA-tudós életművet teremtővel. Az Immu Pets szótöredék, Géczi egyik roncsolt plakátján lett képalkotó eleme az egyik kiállított táblaképén. Személyes vallomás, hiszen a világjáró művész Balatonalmádiban találta, ahol az otthona, műterme, művei és különleges kertje veszik körül. A cím – pets – háziállatokra utal (akár Géczi mudi kutyájára) és az immunitásra (védettség), behozva a történetbe a képzőművész alapvégzettségét (biológus).
A Feltakarás címben és a kiállításon egyszerre van jelen az eltakarás és a feltárás, a költő és a képzőművész Géczi, az az alkotófolyamat, amelynek során kép lesz a szóból. „Látott szavak és kimondható szavak” – fogalmaz pontosan Visky András. Ugyancsak ő írja: „Az apokalipszis – eredeti értelme szerint feltakarás – értelmet tulajdonít az összeomlásnak, a múltat pedig prediktív képességekkel ruházza fel.” Már 2001-ben megjelent H. Nagy Péter szerkesztésében Szöveg-Tér-Kép címmel olyan írásokat közlő kötet, melyben Géczi verseinek vizuális összetettségére fókuszál. Tegyük hozzá, 1984-től rendeztek képverseiből kiállítást. Az általa szerkesztett Vár Ucca 17 sorozatban megjelent Képversek címmel kiadványa a kilencvenes években. Most, 2024-ben a Műcsarnokban összeért kép és szöveg, betű és a többi, általa kiemelt képi jel.
A Műcsarnok a főváros legnagyobb kiállítóterme. A honfoglalás millenniumi ünnepségére épült 1895–96-ban a Hősök terén, a Szépművészeti Múzeummal szemben, eklektikus stílusban. Központi elhelyezése, bazilikális alaprajza, a hozzá kapcsolódó történelmi események is jelzik fontosságát a mindenkori hatalom, a kultúrapolitika irányítói számára. Tetszik, nem tetszik, különféle hiedelmek, ellenérzések kapcsolódnak hozzá. A képzőművészek számára státuszjelölő, a hivatás és a hivatalosság rangját jelöli. (Itt csak röviden utalhatok Vitéz Nagybányai Horthy Miklósné védnökségére a két háború között, a szovjet minta követésére az ötvenes években, a legendás Tavaszi Tárlatra, 1957, az Aczél György korszakra, a rendszerváltás utáni konfliktusokra stb.)
A Műcsarnok oldalában, a füves részen áll három hirdetőoszlop, mely a Hősök terén áthaladó gyalogosok és autóval közlekedők számára is már messziről jól látszik. Szokatlan jelenség rajtuk a művész által megtervezett és saját kezűleg felragasztott papírkollázs. A három, több mint kétszeres embermagasságú hengeroszlopon három domináns szín: hajnali ég-kék, a tűz vöröse és az éjszaka feketéje. És szövegtöredékek is, hiszen Géczi dekollázsainak építő elemei a betűk, a valamire utaló szótagok és olykor értelmező szavak a tépett, amorf formák, elvont geometrikus alakzatok és a mindennapi tárgyakat ebbe a különös együttesbe beemelő közegben.
A Műcsarnok, Géczi János dekollázsolt oszlopaival (Fotó: Varga László)
Első látásra fogalmazódott meg bennem a kiállítás lehetséges címe: Kint és bent. A kiállító művész által megfogalmazott cím – Feltakarás – a magyar nyelv értelmező szótára szerint átvitt értelemben rejtett, leplezett, titkolt tartalmak nyílt feltárása. A képzőművész által alkalmazott technika az alapanyaghoz a napszítta, eső áztatta, idő rágta nyomtatott, kiragasztott papírokhoz (plakátokhoz, hirdetésekhez, a jelenkori civilizáció termékeihez) az alattuk lévő rétegek feltárását is jelentheti, a lokális (magyar, horvát, római stb.) beemelését az internacionálisba. De hát ez is a kint és bent feszültsége. Kevésbé ismert a feltakarás tájnyelvi értelmezése: elvégzi az aratást, learat. A Dráva mellett apai nagyapámtól hallottam: „nálunk már feltakartak”. Géczi esetében ez is jelzi, amire gyakran hivatkozik: arra, hogy neki a természet a témája. Létélmény számára a természet (a tenger, a szigetek, a növények; nyilván ezért lett biológus). És számára a város (Nápoly, Róma, Veszprém, Murter, Balatonalmádi, Kishegyes stb.) is a természet része, együtt léteznek. Ezt demonstrálják kívülről a gondosan felöltöztetett papírruhás oszlopok kint a szabad térben, és bent a kiállító térben a három nyitott ablakon át látható, színben is megkomponált, a kiállításra invitáló oszlopok.
A Műcsarnok előteréből a baloldali térbe belépve rögtön feltárul, hogy a kurátor, Szerdahelyi Júlia professzionális kiállításrendező, együttműködésük a bemutatkozó művésszel elsőrangúan rendezett kiállítást eredményezett. Egyetlen választófalat hagytak meg a tágas térben, a többit eltávolították. Ez a kiállító és a rendező részéről is bátor tett, önfegyelmet igényel, hiszen ezáltal csökken a művekkel megtölthető felület, és kevesebb kép állítható ki. Valójában ez az egyetlen fehér fal választja el az előteret a valódi kiállítási tértől. Ezen egyetlen nagy méretű dekollázs állítja meg a nézőt, olyan, amelyik összeköti a legújabb munkákat az előző periódusokkal. Aztán maga a tiszta nagy tér, a falakon a művek. Kellő távolságban, jól láthatóan, nem nagyon zsúfolva.
A Feltakarás című kiállítás részlete (Fotó: Varga László)
Évtizedeken át kaptak művészettörténész diplomát úgy a szakmát tanulók, hogy nem tanították meg a kiállításrendezést. Elborzasztó példákat sorolhatnék (nem illik). Ennek a nyárnak az egyik legfontosabb, évek óta várt nagy kiállítása élvezhetetlen. Egész egyszerűen nincs megrendezve a neves kurátorok ellenére sem. (Nekem ebben is szerencsém volt. Ország Lili kérésére a kiváló Frank Jánostól tanulhattam kiállítást rendezni a hetvenes évek elején a Műcsarnokban.)
Nagyszerű ötlet volt a Műcsarnok részéről, hogy a megnyitó előtt több alkalommal lehetővé tette az érdeklődőknek, hogy megnézhessék a kiállítás rendezését: azt az alkotási folyamatot, ahogy a képzőművész és a kurátor a technikai munkatársak segítségével berendezte a teret, megtervezte a látványt, és a megszokottól eltérő módon helyezte el a műveket. Nagyszerű ötlet volt a művésztől, hogy dokumentálta a végső állapothoz vezető folyamatokat. Annál is inkább, mert az installációt, ami a nagy térbe lépéskor a szemközti falon fogadja a képnézegetőt, a kiállítás végén el kell bontani. Élettartama mindössze két és fél hónap.
Ezzel a dekollázsaihoz hasonló háttérképpel számos olyan esztétikai, művészeti kérdésre, kételyre ad Géczi János csattanós választ, ami művei kapcsán felmerül a műelemzőkben csakúgy, mint a nézőkben. A tépéssel megszerzett plakátokból a kiállítóterem hátsó fehér falára – az ideiglenesség vállalásával – olyan környezetet teremt, konstruál, ami megidézi a nagyvárosok hasonló utcaképeit, a fogyasztói kultúra jelenlétét mindennapi életünkben, és erre – az itt és most (hic et nunc) létezőre – rakja rá a hagyományos táblakép formát megőrző nagy méretű dekollázsait.
A Feltakarás című kiállítás részlete (Fotó: Varga László)
Ezek a talált, tépett, roncsolt papírcsíkokból, felületekből összeszőtt, összeragasztott munkák a végtelen és gyönyörű tengert, eget, szárazföldeket idézik, és a bennünk élő élményeket, emlékeket, érzelmeket. Az installáció mögöttük a civilizációt, jelen és múlt töredékeit, rétegeit. Tárgyakat, a beléjük vetített szimbólumainkkal. (Például hatalmas autókerék, emblémák, jelvények, geometrikus alakzatok, szép fiatal lány, talán maszkok, antropomorf lények és így tovább. És betűk, töredék szavak, kézjegyek; az írás hangsúlyos elem a Géczi teremtette univerzumban.) Az installáción néhány feltűnően szép, esztétikus jel a görög-zsidó-latin alapozottságú európai esztétika – esztétikum – jegyében. Ezek egyszerre vizuális és verbális közlendők: rövidek, tömörek, hangsúlyosak, és akusztikus hatást is keltenek. Ráadásul cölinkékek, ez spirituális szín, elválaszthatatlanok az égtől és a víztől.
A szemközti falra megépített kollázsegyüttes az első nyitott ablakig terjeszkedik, néhol kilátszik a kék alapfelület, másutt a hátsó három plakátréteg a tépett papírdarabokból. Áll vele szemben kellő távolságban a néző, és egyszer csak felfogja, hogy a kontúrvonalak egy hegynek a formáját idézik.
A hegy az archaikus kultúráktól és az ősi vallásoktól kezdve az ég és a föld találkozásának a helye, az istenek lakóhelye, rituális szertartások színhelye, lélekközpont a pszichológia szerint. Géczi tehát az állandóság, a felfelé törekvés, a bölcsesség, ugyanakkor a szabadság jelképével keretezi, zárja kiállítását, miközben az átmenetiség, az időből kitépettség, a hétköznapok közhelyszerűségéből származó mulandó papírcsíkokból, fecnikből, amorf alakzatokból rakja össze őket és kreativitása által szakrális tartalommal tölti meg ezeket a hordozókat. Ha a három ablak nem lenne nyitva a kintre, a külvilágra, és nem kapcsolódna össze a kinti három, Géczi által felöltöztetett oszlop a benti látványokkal, nehezebben fognánk fel, hogy a szakrális nem tűnt el a kortárs képzőművészetben sem (természetesen nem liturgikus szerepet betöltő ikonokra, freskókra gondolok).
Nagyon sok kiállítást rendezhettem 1968-tól budapesti, vidéki, európai fővárosi múzeumokban, galériákban, klubokban. Elég sok szokatlant, szabálytalant is. Nem mertem volna vállalni, hogy belemenjek abba, hogy a művész létrehozzon egy olyan kollázsfalat, installációt, amit le kell bontani (milyen abszurd: a tépett papírokból teremtett mű-egészet újra letépni, szétszedni, kidobni) és főleg nem, hogy ráakasszunk két jelentős, nagy méretű műalkotást. (Nyilván nem véletlen, hogy talán épp ez a kettő a legkiemelkedőbb mű a bemutatottak közül, igazán múzeumba valók, bemutatandók. Természet és civilizáció, múlt és jelen, stabil és folyton mozgó, Géczi módra.)
A kiállításrendezés merészségének, a térhez való alkalmazkodásnak nemcsak az ablakok kinyitása és a felállított Géczi-oszlopokkal való összekötöttsége a bizonyítéka, hanem az is, ahogy az ablakok alatti fehér felületet az odahelyezett műalkotással összekapcsolták a többivel. Külön érdem, hogy két ablak alatt – ameddig a hegy-kollázs elér – vannak képek (ezek akár lakásokban is elférhetnek), a harmadik ablaknál viszont a művész és a kurátor ellenállt a csábításnak és üresen hagyták a felületet. Rendezői bravúr! Ez az üres hely is megerősíti, hogy a néző zavartalanul egyben lássa a nyitó falon (a bejárattól balra) lévő igen nagy méretű (250 x 480 cm, papír, gertextil, 2023) művet. Vagyis aminek háttal áll a néző, amíg a szemközti falon lévő bonyolult, gazdag motívumú installáció rejtelmeit, titkait próbálja felfejteni. Aztán megfordul, és rá kell döbbennie, hogy ez a tekintélyes méretű mű szemléletileg, komponálásában, színvilágában is szorosan összetartozik a hegy alakú installációra rátett két, főként vizeket megjelenítő művel.
Az ablakokkal tagolt fal részlete (Fotó: Varga László)
Mielőtt a negyedik, az ablakokkal szembeni falhoz térnék át, kiemelendők azok a szokatlan nagy méretű munkák, melyek a padlótól indulnak és magasodnak az ablakoknál is fentebbre. Lehet, hogy kiállításrendezőként nem tudtam volna ellenállni annak, hogy ezeket egymás mellé állítsam, triptichont képezzenek, hiszen ezek jelenkori oltárképek, melyek a földön állnak, nagyon is a realitásban, a hétköznapiságban, és rákényszerítik a nézőt, hogy szinte beléjük lépve egyre feljebb és feljebb pásztázza végig tekintetével a végteleníthető kékségben a fehér és fekete alakzatokat. Ezeken a lent és a fent között sincs számottevő különbség, akárcsak a kiállítás egészét meghatározó kint és bent szoros összetartozásán.
Nagyon fontos a két ablak közötti, magasba nyúló mű kilépése a megszokott kontúrok, keretek közé zártságból. A szigorú téglalap forma megbontása. Közelítés a természethez. Mintha tengeröblök, fjordok vagy azok térképe lenne. Tépés, roncsolás, szakítás, mint amikor anyagot gyűjt dekollázsaihoz a művész. Merész szabálytalanságok és sokkal inkább közelség a művek építőanyagát kínáló – időben, térben, történelemben – rétegezett városokhoz (Róma, Prága, Veszprém, Murter stb.), mint amikor a hagyományos táblakép formát használja a művész.
A kapcsolat kétségtelen a szemközti, a főfalon látható, hegyet formázó installációval. Amelynek egyébként fenti záróvonala hullámzik, kitüremkedések, mélységek vannak rajta (nemcsak az szerencsés, aki tenger mellett élhet, hanem akinek jártában-keltében hegyek keretezik a látványt). „A szó tekintete” – írja egyik mottójában Géczi. Lehetne ennek a különös, érzéki és intellektuális rejtelmekkel teli összegző kiállításnak a címe. És lehetne a címe A hegy tekintete. A hegy, amelyhez közel az ég és a föld, beláthatók a tengerig és amely itt és most Géczinél a jelen civilizáció kelléktárát használja és szimbólumot, jelképeket az ősi, a római, a kelta és a keresztény kultúrából (többek között).
A negyedik, az ablakokkal szemben lévő fal tűnik a legszabályosabbnak. Keretezett, nagy méretű képek szimmetrikus elrendezésben. Mindössze öt mű egymástól kellő távolságban. Csakhogy: a jobb oldalon, az egyetlen bent hagyott paravántól balra három kép egymás fölött. Szokatlan rendezői tett ez is. A képzőművész és a kurátor azonban nemcsak merész, hanem mértéktartó is. Ez az egy sor terjeszkedik felfelé, mellettük vízszintesen a többi, ahogy illik, és ez is három, ha csak a padló vízszinteséhez igazodunk.
A Feltakarás című kiállítás egyik fala (Fotó: Varga László)
Különös alakzat ez az öt kép így egymás mellett és felett. Ez is illúzió: öt (a pentagramma) az öt érzék jelképe, egység, középpont. Ám hatnak tűnik az elrendezés miatt. A hat az ellentétek egységesítése, beteljesedés, harmónia, a kettő és a három variánsa. Szabályos és szabálytalan megfelelő arányban. Valószínű ez az egyik kulcsmozzanata annak, hogy egy kiállítás – amely végső soron egyetlen kompozíció, miként egy hatékony zenemű vagy színházi bemutató – mennyire képes közvetíteni a művész alkotói szándékát, közlendőit saját világáról. Színben élénkebbek, mint a nagy méretűek, alaposabb elemzés során érdemes volna kitérni arra is, hogy a Géczi-dekollázsok nyugalmat, biztonságot sugárzó, meghatározó világoskékjei, tengerkékjei, búzavirágkékjei (és így tovább) mellett mi a szerepe a vörösöknek, sárgáknak és a fényeknek.
Mielőtt a néző elhagyja a sokrétegű kiállítást, még egyszer körbetekint. És akkor óhatatlanul felidéződnek benne Apollinaire klasszikus, a betűkből képeket formáló versei, számos avantgárd előzmény a képversek sokféle képi lehetőségei, kollázsokban és dekollázsokban a betűk képi jelként, hordozóként, képépítő elemként.
Géczi Rómából, Prágából, Kínából, a tengerben lévő horvát szigetről is mindig hazatalált. Hogy ez itt az otthona (Balatonalmádi, Veszprém, Műcsarnok), annak látványos bizonyítékai a magyar anyanyelvi szótöredékek. Jelenlétük feltűnően fontos az installációban, amely keret és alap az egészhez.
Szerdahelyi Júlia és Géczi János a kurátori tárlatvezetésen (Fotó: Varga László)
Utoljára hagytam, mert kiemelendően példamutató a kiállításra belépés előtt a tájékoztató: Feltakarás / Géczi János dekollázsai. Különleges érdeme, hogy a kiállítás része, hiszen nem fotók, reprodukciók láthatók a szövegbe illesztve, hanem kis méretű saját művek, a kiállítótérben szereplő művekhez kapcsolódnak, mintegy bevezetik őket.
Mostanában még a múzeumok, jelentős kiállítóhelyek is elhanyagolják az információk, tájékoztatók megfelelő színvonalú megtervezését, kivitelezését. Annak ellenére, hogy jelenkori kultúránkban megnőtt a vizualitás szerepe, még a kiállításra járók számára is fontos a verbális közlés. A Műcsarnok kamaraterme előtt a szövegek, az írás és a művész által készített, lakószobákba is kitehető képek szakszerűen felkészítenek a belül láthatókra. Már itt felhívják a figyelmet arra, hogy Géczi Jánost – költőt és képzőművészt – a képi és a nyelvi jeleink kölcsönhatása foglalkoztatja, képi elemek és szövegek együtthatását kutatja. Az ezek közötti átjárhatóság ugyanolyan természetes számára, mint a jelenkorát az utcai plakátokkal is megélő rétegezett Róma (azért ezt a helyszínt emelem ki Géczi alapanyagokat begyűjtő helyszín-járásai közül, mert római dekollázs sorozataiból a 70. születésnapjára az Arnolfini Archívum könyvsorozatában jelent meg Római foszlányok című műhelynaplója ez év tavaszán).
Ha még tanítanék művészettörténetet, ezen a kiállításon érdemes lenne nemcsak a kortárs dekollázsok természetrajzáról beszélgetni, hanem felkészíteni arra a leendő szakmabelieket, hogyan kell kiállítást rendezni. Így. Alkotó művész és kurátor együttműködésével. Nagyon fontos volt a lehetőség, hogy az érdeklődő nézők több alkalommal a megnyitó előtt láthatták azt, ahogy Géczi János a falakon, a térben kialakította műveinek rendjét, egymáshoz kapcsolódását, ahogy megépítette a fő falon az installációt: értelmezési keretet nyújtva. És nagyon fontos a bevezető tájékoztató, mintegy katalógus a falon.
