Erdős Attila új kötetében fordított identitáskeresést láthatunk, melynek során a felaprózódó én tapasztalatai hol egyes szám első személyben, hol egy univerzális szubjektum hangján szólalnak meg. A kötet egyik fő témája az ihlet, a rímek és szóképek iránti igény, mely – mint a test az elmének – ketrec. Ugyanakkor a gondolatok menedéke is, amellyel felvértezve a lírai én haladhat tovább az önmaga által kijelölt úton.

„őrülete elmúlt, / tébolyából észhez tért, / minden egészet eltört / egyetlen részletért” (gyógymód, 31.) – olvashatjuk a gyógymód című versben, amelyet akár a kötet ars poeticájaként is értelmezhetünk. Hiszen az ember, ez a sebzett állat, akit az egészséges egység vágya hajt előre, sosem válhat magától egésszé – belső egységét, amely az őrületéből építkezik, neki kell darabról darabra felépítenie. Azonban ez a munka végtelen folyamat, mivel az ember nem időtlen szobor – teste és lelke is változik. Így időről időre ehhez a változáshoz, traumákhoz, nemzeti, társadalmi és egyéni elvárásokhoz kell igazítania saját tudatát is úgy, hogy közben mégis megőrizzen valamit magából – olyan korábbi töredékeket, amelyeket már megismert magából, de amelyek még változtathatóak. Ennek a folyamatnak és változásnak az indikátorai az önmagáról való lemondás és az önmagára való rátalálás köreinek különféle módozatai térben és időben egyaránt.

A versek száma, Erdős előző könyveihez hasonlóan most is harminchárom, aminek szimbolikájára már K. Kabai Lóránt is felhívta a figyelmet a szerző negyedik, Egyszemélyes szerepjáték című kötetének fülszövegében. A rövid, többnyire páros rímben íródott versek kis kezdőbetűvel, mondatzáró pont nélkül sorakoznak egymás után, mintha ugyanannak a végtelen gondolatfolyamnak lennének a láncszemei. Így a verseket nemcsak egymás folytatásaiként lehet olvasni, hanem Erdős előző köteteinek kezdet és vég nélküli szövegeihez is kapcsolódnak, mint egy nagy csillagkép fel-felderengő töredékei, amelyeket egy felettes erő rendez gondolati egységekbe.

Nemcsak a versek száma, de a műalkotás születésének és az emberi identitás megalkotásának alapélménye is visszatérő motívuma Erdős költészetének, e legújabb kötetében mintegy új életfejezetet nyitva. A versekkel Tellinger András képzőművész fekete-fehér grafikái lépnek párbeszédbe, melyek asszociatív megoldásaikkal hívják képileg életre a versszövegek nyelvi megoldásait. A borítón egy rácsos ablak előtt álló ember árnyékát láthatjuk – pontosabban ő maga az árnyék, tehát már pillantásra láthatóvá válik az a léthiányban „élő” én, amelynek alakját körbejárják a versek.

A szövegeket tematikailag és formailag is Pilinszky költői hagyományához, utóbbit négysorosaihoz tudnám kapcsolni a tömör, reflexív töredékesség okán, a szenvtelen hangnem, a metafizikai irányultságú kérdésfeltevések pedig Tandori Töredék Hamletnek című kötetének darabjait idézik. E töredékesség miatt is a szövegeket nyelvileg leginkább meghatározó alakzat a hiány megteremtésének aktusa, amely a legtöbb esetben a létezést térben és időben megcáfoló, önellentmondó mondatszerkezeteket hoz létre.

„ha elárulnám teljesség-tömören: / »ez csak egy visszajavított öröklét«, / akkor lehetnék / nagymúltú jövőtlen, / vagy egy múlt nélküli jövőkép” (az önfelejtés feltétele, 13.) – e paradox gondolati egységek nemcsak tematikailag és nyelvi megalkotottságukban, hanem a kötet sajátos időszerkezetében is meghatározóak, amelyek révén a jelen pontjai is egy-egy hiánymotívumnak feleltethetőek meg, és ekként számolódnak fel. Ahogyan a fenti idézet is implikálja, ezt a jelenhiányt a lírai én éppen a művészi alkotás folyamatával, pontosabban a szöveg létrehozásával konstruálja meg. A kimondás aktusával pedig ezzel egy időben megszületik egy, az eleve elrendelés képzetéből visszajavított lét, amely vagy múlt nélküli jövőben, vagy jövő nélküli múltban való létezés – de azt is csak feltételes módban –, tehát maga a mű megalkotásának folyamata, a hiány nyelvi kifejezése, valamint a létre való rákérdezés hármasa képes megteremteni azt a töredékes ént, amelyre a kötet megalkotásának különféle perspektívái engednek rálátást. Mintha egy ablakon át néznénk egy olyan világot, amelyben minden alapállítás azonnal megkérdőjelezi önmagát. Ez a mű egészén következetesen végighúzódó összetettség, mely a versvilág minden apró összetevőjét, a jelölt tárgyakat is csak a maguk „szerűségében” és „jelmezében”, egy alapvető léthiány fényében láttatja, a kötet egyik legfőbb bravúrja.

A kötetvilágban ábrázolt megélések tulajdonképpen két síkon futnak párhuzamosan – egy a lírai én által megjelenített külső világban, ahol minden tárgy csak álca, kosztüm, egy valaki más által determinisztikusan megteremtett élet kelléke, amit a lírai én azonnal leleplez és megkérdőjelez, valamint egy belső, metafizikus síkon, amelyet a lírai én csukott szemmel figyel.

„sehol egy pillantás, mégis figyel, / szorongásig álcáz, szemet hunyva leplez, / a halott Isten túlélője — önmagára ismer: / póz, szerep, egyenruha-jelmez” (több, mint látszat, 25.). Ez a megfigyelői státusz tele van fájdalommal és felismeréssel, olyan testi-lelki elidegenedéssel, amit leginkább egy önmagát kívülről figyelő tudat képéhez hasonlítható. Ezt az elidegenedést azonban a lírai én inkább könnyűnek, míg az idegenségből visszatérő ráismerést, mely mint a bolygók gravitációs ereje, egyre közelebb viszi a testet önmagához, vagyis az anyaghoz, súlyosnak érzékelteti: „anyagból teremtett, magából, unottan, / egészvoltomat tagadva lettem összetett, / nélküle könnyű volt — messzire jutottam / tőle súlyosan már csak egyre közelebb” (négy sor a mindennapok másnapján, 75.).

A kötet három ciklusból épül fel – ahogyan ezt a grafikák is mutatják. Az első részre leginkább a tisztán metafizikai kérdésfeltevések jellemzőek, a versek a testtel, az arcképpel, magával az emberi figurával, annak kiegészítőivel operálnak, a ciklus végén pedig megjelenik a magyar társadalom testként való együtt mozgásának képe, mely belülről indul, de sosem ér el a felszínre, így sosem alkothat igazi összhangot. Ezáltal a töredékesség és a befejezetlenség nemcsak az énre, de az egész társadalomra is kiterjed, és így egy második értelmezési sík is létrejön.

A kötet második részében ezek a metafizikai kérdésfeltevések a nyelvi megalkotás lehetőségével kerülnek párhuzamba. A léthiány itt alapvetően a nyelv, ezáltal pedig a műalkotás hiányává válik, amit a test egyes elemeihez hasonlóan a szavak, mondatok egymásutánisága épít fel, de kész vers, műalkotás sosem lehet belőle. Így a vers nem más, mint a szöveg öncsalása, ahogyan erre a saját hang felé című vers rá is mutat: „szövegtérként föl-lehajtott / térképzetet szöveg alkot, / zaklatásig szétszaggatva / zsúfolódik végszavakba, / meghatároz, kiszolgáltat / fulladásig viszolygásnak, / zsarnokságig önértelmez, / öncsalása költészet lesz” (a saját hang felé, 37.). Ebben a második szakaszban tapasztalt vers-létben a fosztóképzők a lét feltartóztató erejével bírnak, módosítanak, feltételeznek, idézőjelbe tesznek, tehát különböző nyelvi eszközökkel teremtik meg a jelentéshiányt. Ezáltal maguk a verssorok rendezik alakzatba a „visszajáró tébolyból” visszatérő szövegalkotót, hogy ebben a nyelvi formában, a versírás énnél is nagyobb folyamata révén testesíthesse meg és bonthassa le magát. Csakúgy, mint az előző részben a test formái, itt a szöveg különféle alakzatai, a sorok egyenessége szab határt az én szövegszerűségének. A motívumok keresése, a körülírás és a saját hanghoz való eljutás kísérlete, mint a szándékolt roncsolás és töredékesítés, az előző ciklus fő témakörével, az én újragondolásával kerül párhuzamba.

A harmadik részben végül megjelennek valószerű tájak, átmeneti térképzetek, mint a helyzetlámpa, a kikötőbak, a szegletkő vagy éppen a peron, amelyek mind az utazás lehetőségét teremtik meg. Mintha azt a körkörös, hullámzó mozgást, amit az első részben a test, a másodikban a szöveg, itt, a harmadikban a valószerű világ helyszínképzetei gerjesztenék. Ez a mozgás azonban már nem engedi meg a múltba való visszatekintés és a jövőbe vágyódás egyidejű lehetőségét, az ajtók bezáródnak, és a lírai énnek választania kell a két térállapot között.

„»az ajtók záródnak«, lendület-nyitány, / váratlan hálózat, változó irány, / a nyirkos folthalom mélyülve mállik, / az indulási oldalon kapunyitási pánik” (peron, 61.). Habár az irányok változnak, és az út is bizonytalan, az illúzió, a kötetvilágban csak részleteikben feltáruló helyszínek közötti utazás mégis termékeny – összeköti annak az énkereső utazásnak a folyosóit, hallójáratait és tévutait, melyek a kötet egészét egy nagy egységbe rendezik. Az egy ráébredés története című vers érzékeny képei, mint a fellazult festékanyag, a vendégfalak és az üresjáratok mind-mind egy még működő, de már változó, erodálódó félben lévő világ részleteit idézik. A kötet harmadik részének versei talán a kötet legszebb, legérzékenyebb versei, melyekben a lírai én önmagával való párbeszéde és útkeresése az említett elhagyott tárgyak, tájrészletek „árnyékában” válik még erőteljesebbé. Az egymásra hagyatottság című versben az én a szétvált testek medrében végül beéri magát – maradásra bírja, és együtt lépdelve halad tovább önmagával. A magánypróba című vers kivételt képez a harmadik ciklus versei között – a párbeszédes szöveg K. Kabai Lóránt költő személyét idézi, pontosabban vitatkozik vele, amiért a halált választotta, hiszen az, hogy nem fél a haláltól, „még nem ok arra, / hogy meghalj” (magánypróba, 71.). A figyelemtől kísértve, a négy sor a mindennapok másnapján és a monopolhelyzet című versek már mind egy összetett, önmagához közelítő énállapotot vázolnak fel. Ebben az önazonossá válás tulajdonképpen egy szinkrón mozgás, melynek során a már említett külső és belső világ figyelme egymásra irányul. Bár a kötetben leírt folyamatok lezáródni látszanak, a kötet utolsó verse világosan fogalmaz: „túl / jutottunk, / sohasem / át” (úttalan 79.) – a kötetben megjelenített út lezárult, a lírai én pedig addig-addig illesztette testét, szavait a tájba, a tájat magába, hogy töredék léte egy tudatos, választott formává forrt össze.

Erdős Önmentő énvesztés című kötete érdekes alkotás. A versek könnyen olvastatják magukat, és csak többszöri olvasásra fedik fel összetett jelentésszerkezetüket. Az énkeresés során feltett kérdések nem tolakodóak – olyan egyéni kérdések, amelyeket az ember nap mint nap feltesz magának, ugyanakkor az állítások paradox ütköztetésével keletkező megfigyelések és gondolatspirálok magukba szívják és elgondolkodtatják az olvasókat. A versek alapvetően hasonló gondolatmenetet követnek, de mindig egy kis módosulással, másik úton jutnak el az adott metafizikai problémához, így sosem válnak didaktikussá. Hiszen az élet tulajdonképpen túljutás – legalábbis, ha az embert, ezt az örökké vívódó, bűnös, kiszolgáltatott, de kitartó lényt az a töredékes önazonosság iránti vágy hajtja, amelyet Erdős verseiben tapasztalhatunk. E benyomások fényében pedig logikus és egyben felszabadító döntésnek bizonyul az elmúlt tapasztalatok terhét a vállunkra véve, néha megbotolva, ruhátlanul, de tisztuló fejjel az önismeret stációit róni egy végtelennek tűnő úton.


Erdős Attila: Önmentő énvesztés
Napkút Kiadó, 2024
79 oldal, 2990 Ft