Miklós utolsó gondolatai a kivégzés pillanatában
(désespoir)
elhatároztam, hogy meghalok.
nem láttam más lehetőséget.
előttem a mélység már megtelt
a társaim szenvedésével.
a lövedékek szabályos utat fúrtak a tarkójukba,
s a fájdalom felfűzte a halálnak őket
a nyíláson át,
és már csak engem várt,
az utolsó szem lettem.
mint a konyhában díszlő paprika
szorosan egymás mellett, vöröslő koszorúban.
(collier de la douleur)
csak az emlékek ne lennének itt.
akkor könnyebb lenne a halál.
(peur)
elhatározták, hogy meghalok.
ahogy lassan felcsoszogok
az ásott halom szélére,
utat vágnak a veled megélt pillanatok
oda, ahol nemsokára üresség feszíti a múltat.
(ombre)
(compagnon)
nem hagylak el.
csak eleget teszek a méla halálnak,
ő lesz az új otthont adóm.
bárcsak hihetném, hogy a hon ott vár,
ahol te állsz szőkén, rőt sövénybe kapaszkodva.
csoda lenne.
„a csodákban hittem.”
nekem a csoda te magad vagy.
(pénurie)
(corps)
(megzavarodok, érzem, a test nem engedi e létet,
„bolond ki földre rogyván” a fájdalomba térdel.)
tudtam, és értettem is,
hogy az életem végső pillanatai azok.
megálltam a gödör szélén, elképzeltem, ahogy
lassú, csendes zuhanásba kezdek,
miután a lövedék átjárót vés
a tarkóm és a fejtetőm között.
(sang)
csak az fájt, hogy idegen hozta meg a döntést,
ne láthassalak téged többé.
(a képeket rólad magamban újra megnéztem,
a minden voltál, s minden leszel a végben.)
a szememet elfedve
vérfoltossá teszi a sár a mulandóságot,
vörösre színezve engem.
mindezt már nem tudom leírni neked.
a katona nem engedi.
a gondolataim bent maradnak, megfojtja őket a vágy
az időért, hogy még tudatban veled lehessek.
(terre froide)
csak egy csattanás, a lövedék jön,
utat tör, és magával viszi az emlékeimet.
zuhanás.
éreztem, ahogy valaki megfog a levegőben,
elfordítja a testemet, hogy az üregben
már ne kelljen rendeznie.
elterített, arccal a félig elföldelt társaim fölé,
megsimította hajamat, majd gyöngéden átölelt.
(ő volt az, ki mindig vigyázott ránk.)
ez volt az utolsó, amit érezhettem.
a „véres nyál” már nem az ökrök száját festi meg,
a sajátomat érzem a földszagú elmúlásban.
ahogy vetett ágyat a nehéz dunyha,
úgy fedte be testemet a hideg föld,
súlyként hozva mindazt, amit az életben otthagytam.
megvetette a halál ágyát a türelem,
az hozza a virág hajtását helyettem.
(tragique)
„tarkólövés”; ez lett a vég.
előre megírtam, amit nekem szánt az ég.
akkor úgy hittem, viszontlátlak egyszer,
hittem, hogy láthatsz élve még.
de holt lettem egészen,
miközben szétmállott testemet
a „szép szabadító” vitte el,
majd amikor letette,
szétesett tagjaim közt megmutathattam, hogy
„te állandó lettél bennem e mozgó zűrzavarban,
tudatom mélyén még akkor is ott fénylettél
mozdulatlan s némán, a pusztulásomon csodálkozva,
ahogy a menetben az angyal.”
(ange)
kegyes takaróként ért a föld,
eltakart a világ elől.
eltakart előled,
s nem hagyta, hogy újraélhessem
gyöngéd ölelésed.
(mort)
Csak a negyedik razglednica
(Miklós levele Fannihoz a halálát megelőző pillanatban)
néhány pillanat, és el kell köszönjek.
csak az élettől, nem tőled.
te velem maradsz, kedves, mindig.
amikor végleg becsukom a szememet,
magammal viszlek.
mindent, ami te voltál és te vagy nekem.
érzem, nincsen tovább.
a halál megállította a szívet,
s az engedelmesen nem dobban már.
a test halkan fuldokol,
a kar még egyet a levegőbe markolva jelez.
élni akart. de nem. nem volt miért.
lecsuklik a test mellé, miközben a lábak
sem viselik a teher kínját többé.
így hullok alá.
a test kifacsart pózban simul a gödörben lévők fölé
(akik szép sorban fekszenek alattam,
mint kalászok rendje a napégette tarlón),
s a fej mintha hallgatózna,
kicsit felszegve kémleli üveges tekintettel a semmit,
ahogy én a múltat. a szem nem csukódik le többé.
mereven figyeli a kietlenség terét.
ijedt emberek kerülik ki a testet,
és mennek tovább erőltetett közönnyel,
miközben a földön fekvőből – belőlem – kilép a lélek.
elköszön, int egyet, majd nem messze tőlem
zokogva megáll. azt hiszem, sajnál,
és azt, amivé lettem:
lélektől hiányos, erőtlen hulla.
megálmodtam, és ez lett a vég,
s most, amit kértem, beváltja ígéretét a halál.
vártalak. hogy majd megjelensz egyszer,
és elviszel innen,
ahol a szív nem kell, sem az értelem.
olykor sóvárogva néztem az ajtóra,
elképzeltem, ott állsz és halkan megszólalsz:
szeretlek, és eljöttem érted.
de helyetted más kopogtat,
valami, aminek hangja
egyre erősebben veri bensőmet,
mint a szívnek dobbanásai,
amikor szétfeszítik a testet,
mely üresen kong a hiányodtól,
üresen zeng a lelkemben.
nekem te lettél és te vagy a minden.
ahogy a szekér hozott magával,
úgy éreztem, itt vagy velem,
pedig csak képzeltelek.
de a képzelet a valóság előtt jár,
leelőzi, mint bajnok a társait,
s ha most nem is teheti meg,
majd fenn az égi mivoltban,
hol a tiszta gondolat s a tiszta szív lakozhat,
még ha a test holtan fekszik is valahol.
egyszer majd rám találsz, s a szerelmed kihantol.
akkor talán meglátod a testem romló darabjain
a kínok nyomát, amiknek sebeit,
a hiányod marta mélyen a húsba.
azzal üzenek neked,
belekarcolva a bőrömbe,
hogy a lelkem és a szívem a tied.
és ha a ruhámba rejtett noteszt megkapod,
a görcsösen írt sorok között ott lesz
a szerelmem és a bánatom; hogy te nem vagy velem,
és nem ölelhet téged magamhoz két karom.
most én következem.
kilencedik a sorban,
ki fellépek a gödör szélére,
és mint végső érintést az életben,
várom a lövedék simítását az arcomon,
miközben kezed könnyű érintésére gondolok.